Szilágyi (Svilojevo) település Apatintól 6 kilométerre található, nevét alapítójáról, Szilágyi Dezsőről kapta. Az ’50-es évek közepén a falu még csaknem 2000 lelket számlált. 1991-ben 1278 lakosa volt, ebből magyar 85,2%, horvát 5,9%, szerb 2,9%. A 2011. évi népszámlálás adatai szerint az itt élők száma már az 1200-at sem érte el, jelenleg pedig a falu lakosai úgy vélik, hogy már alig maradtak mintegy 700-an, ennek pedig még a felét sem teszik ki a magyarok. A külföldre menekült családok Kanada, Norvégia, Svédország, Ausztria és Németország területén élnek, az egykori falu mintegy háromnegyede.
A település megfogyatkozott lélekszáma azonban összekovácsolta a közösséget, és az összetartozni akarás nagyon érezhető. Mindezt a nyugdíjas Dampfinger Iréntől és férjétől, Ferenctől tudom meg, akik a régi fotók között kutatva elevenítik meg a falu történetének egy-egy időszakát.
A zombori születésű Dampfinger Ferenc elmondta, 1956-ban helyezték át édesapját Zomborból Szilágyira, így az egész család átköltözött. A település egészen 1976/77-ig tipikus nyugat-bácskai falu volt, ahol fő megélhetést a mezőgazdaság biztosította, nem volt kiépített infrastruktúra, vízvezeték sem, a közlekedés poros utakon és téglából készült járdákon történt.
− Az archívumban talált dokumentáció szerint az akkori szövetkezet 1977-ben mintegy 4000 négyzetméternyi járda betonozására adott árajánlatot, ugyanakkor a helyi közösségnek felkínált egy hitelkeretet, többévi törlesztésre, infrastruktúra fejlesztésére. Ebből azután az ún. hosszabb utcákban, mint a Petőfi Sándor, Kiss Ferenc, Dózsa György, elkészültek a betonjárdák. Abban a világban ötéves tervek készültek, amelyek megvalósításához az eszközöket a helyi járulékból biztosították. 1978-ban elkészült a tervdokumentáció az utak kikövezésére, elsőként a Dózsa György és a Petőfi Sándor, majd a Kiss Ferenc utca kapott szilárd burkolatot. Tudni kell, hogy ezek mind 1,5 kilométeres, vagyis igen hosszú utcák. Az aszfaltozás 1985/87-ben kezdődött, és mára a faluban egyetlen utca maradt, ahol nincs szilárd burkolat. Ugyancsak 1985-ben kezdődött a legnagyobb beruházás, a vízvezeték-hálózat kiépítése, ami 1991-ben fejeződött be. A terveket egy eszéki cég készítette, a kivitelező pedig zágrábi vállalat volt. A beruházáshoz az itteni falusi szövetkezet nagyban hozzájárult, mégpedig úgy, hogy előre megvásárolták a csöveket. Az egészet később a helyi közösség törlesztette, azaz fizette vissza az eszközöket. Mivel nem készült el a helyi fúrt kút, olyan ajánlatot kaptunk, hogy Szilágyi kapcsolódjon az apatini regionális vízvezeték-hálózatra. Az itteni vezetőség viszont úgy döntött, hogy inkább a prigrevicai (szomszédos falu – a szerző megjegyz.) vízvezetékre csatlakozzunk, mert ott már volt kiépített hálózat és víztorony is, és akkora kapacitással rendelkeztek, hogy Szilágyit is el tudták volna látni. Már folyamatban volt a két település közötti hálózat összekapcsolása, amikor a mérnökök szóltak, hogy sajnos nem lesz elég erős nyomás a csövekben, azért itt a faluban is szükség lesz egy víztoronyra. Kétszeres helyi járulékból azt is sikerült biztosítani. Tudni kell, hogy a szilágyi polgárok nagy lelkesedéssel fogadták az infrastruktúra kiépítését, többször is összefogtak, így példádul közös erővel hordták a homokot a kövesutak alá. Ezek a beruházások sokkal könnyebb életvitelt biztosítottak az itt élők számára. Nagy köszönettel tartozik a falu Szöllősi Jánosnak, a helyi közösség akkori elnökének, később titkárának, továbbá Góbor József, a földműves szövetkezet volt igazgatójának, akik szívvel-lélekkel dolgoztak az infrastruktúra fejlesztésén – mesélte Ferenc.
Hozzátette, a járdák kiépítése mellett befejeződött a közvilágítás, a sportpálya stb., a kommunális hulladék elszállítása viszont sokáig megoldatlan kérdés volt, így mindenki oda hordta a szemetet, ahova tudta. A legtöbben a falu szélén található, ún. vályogverő gödörbe vitték, de mivel pár év alatt a hely megtelt, az odavezető út mentén rakták le. A falu akkori vezetősége ideiglenes megoldásként bevezette, hogy a műanyag zsákba gyűjtött hulladékot fogatos járművel elszállítsák. Ma már ezt a munkát a Naš dom Kommunális Közvállalat szervezetten végzi.
Kiemelte, Szilágyin az utolsó nagyobb közös/önkéntes munkával történt beruházás a halottasház építése volt 1992-ben, ami öt évvel később fejeződött be. Kiépült még a gázhálózat, a telefonhálózat, a faluban van óvoda, iskola, egészségház, orvos, gyógyszertár és posta is.
− Az itteni mezőgazdasági szövetkezetnek köszönhetően viszonylag szép élet volt a faluban, mindenki dolgozott, szervezetten történt a mezőgazdasági termény felvásárlása, zajlott a kulturális élet, az iskolába mintegy 200 gyerek járt. Az első nagyobb elvándorlási hullám a múlt század ’70-es éveinek elején kezdődött, amikor a fiatalok közül sokan a jobb élet reményében nyugatra költöztek. Az elvándorlás kisebb-nagyobb intenzitással sajnos azóta is tart. A legtöbben az 1990-es évek elején mentek el, amikor a 95 százalékban magyarok lakta falun átvonultak a tankok, majd megérkeztek a menekültek. Azóta folyamatosan csökken a magyarok száma Szilágyin. Nem tudom, hányan maradtunk, de nagyon kevesen – mondta Ferenc.
Beszélgetés közben Irén az asztalon lévő fotóalbumokat lapozza, képeket válogat, dátumokat ír fel, majd miután újraindul a diktafon, elmesélte a Szilágyi telepes község története című könyvének megírását megelőző eseményeket. Kifejtette, a monográfia gondolata a falu 100 éves fennállásának évfordulója alkalmából merült fel, és miután senki sem vállalkozott a feladatra, úgy döntött, hogy elvállalja.
− Fiatal korom óta gyűjtöttem a szülőfalummal kapcsolatos újságcikkeket és fényképeket, feljegyeztem a fontosabb eseményeket, így bőven volt anyagom. Mindenkit ismertem, és engem is ismertek, így az alap megvolt. A könyv pár évig készült, sokat házaltam, mert az idősebbek sok mindenre emlékeznek, olvastam a régi jegyzőkönyveket, kutattam. Orcsik Károly atya segített a helyi egyháztörténetnél, a többit egyedül raktam össze, és 2006-ban, a templom 100. évfordulójára sikerült kiadni a könyvet. Szerintem minden olyan jelentős mozzanat, esemény, személy, épület stb. benne van, amiből az olvasóban kialakul egy kép a településről.
Dampfinger Irén elmondta, szülei korán elváltak, édesanyjával és nagymamájával élt. Az általános iskolát helyben végezte el, az ötéves óvónőképzőt Újvidéken, két év után pedig az akadémiát is magyarul fejezte be.
− 1978-tól 2014-ig óvónőként dolgoztam a faluban. Eleinte nehéz volt, mert Apatinban, ahova az itteni óvoda is tartozott, az ülések szerb nyelven folytak, a két óvodai csoportban (kis és nagycsoport) magyarul dolgoztunk, ennek ellenére hamar megtanultam szerbül, mert környezetnyelvként az államnyelv szerepelt a tantervben. Kb.15 évig a 20–25-fős kiscsoporttal dolgoztam, majd átvettem a nagycsoportot. Innentől elkezdtem komolyabban is dolgozni a különböző alkalmi ünnepségek, rendezvények megszervezésén, számomra egy-egy alkalom mindig kihívást jelentett. Emellett sok mást elvállaltam, továbbképzésekre jártam, ugyanakkor nagyon jó volt a szülőkkel történő együttműködés, ami elengedhetetlen a csoportokkal való munkához. Az óvodában 1995 novemberéig csak magyar tagozatok voltak, a letelepült menekültek kérésére ekkor alakult meg az első szerb nyelvű csoport. Innentől csökkent a magyar ovisok száma, majd miután Kővári Erzsébet kolléganőm nyugdíjba vonult, már csak egy magyar csoport maradt. Amikor 2014-ben nyugdíjba vonultam, már csak 6-7 magyar gyermek volt, mára megszűnt a magyar csoport, mert csak három magyar gyermek maradt, akik vegyes csoportba járnak – mondta Irén.
Közben elmesélte, hogy miután elkezdett dolgozni, a játékoktól kezdve a szemléltető eszközökig sok mindent otthon készített, mert az óvodában nem volt rá lehetőség.
− Néha kaptunk pár játékot és könyvet, de a tanterem nem volt kellőképpen felszerelve. Miután elmentem nyugdíjba, a Magyar Nemzeti Tanács és Apatin község (és persze a helyiek) segítségével nagyon szépen berendezték és felszerelték az óvodát.
Nyitókép: A Szent István római katolikus templom (Ótos András felvétele)