„Mesterem arra tanított, hogy a negatívumokkal sohase elégedjek meg. Keressem meg a pozitív jelentést. Ha nem találom, keressem tovább. Minden sötétség igazi értelme, hogy fény. Minden szenvedés értelme, hogy öröm. A kárhozat az üdvért van.”
(Hamvas Béla: Silentium – Hénoch)
Amikor Hamvas Bélára gondolok – nagyon gyakran, és van egy olyan érzésem, hogy még egyre gyakrabban fogok –, három „H” betű jelenik meg előttem: az első ugye a családneve, a második a Hagyomány, a harmadik pedig a Hiteles (Ember). Kezdjük is ez utóbbinál.
Néhányszor előfordult már velem – ritkán adódik rá alkalom, sajnos –, hogy amikor egy-egy írónak, költőnek azzal jöttem elő lelkendezve, hogy művét Hamvaséhoz hasonlítottam, értetlenkedő tekintet volt csupán a válasz elismerésemre – aminél pedig nem nagyon akad erőteljesebb az én értékrendszerem szerint. Aztán amikor egy jeles költőnknél ugyanezzel indítottam gigantikus terjedelmű, elemi erejű, hexameterben megírt „éneke” kapcsán, láttam az arcán, végre célba talált méltatásom; azzal, hogy megjegyezte: Hamvasnak nem annyira az életműve, sokkal inkább emberi tartása hatott rá és tartja példaértékűnek. Ó, igen! Mert az ebben a leggyönyörűbb, hogy Hamvas Béla szótárában rendkívül fontos kulcsszó a realizálás. Nincs hát különbség élet és mű között – kijelenthetjük, teljes élete volt egyben az életműve –; legalábbis arra törekedett, hogy ez minél nagyobb mértékben megvalósuljon. Ettől hiteles egy művész, ettől válik hitelessé az ember is. Felteszi a kérdést: hogyan lehetne helyreállítani a tisztességes, normális ember képét? A válasz: az alapállás helyreállítása konkrét és közvetlen egzisztenciális feladat – hitelesnek, valódinak lenni. „Realizálni annyi, mint a más iránt támasztott követelést azzal kezdeni, hogy azt először önmagam váltom be”, írja a Patmoszban. Igyekszem azt tenni, amit „prédikálok”, mert enélkül bizony fikarcnyit sem ér az egész. …és ezért olyan a mindenkori – történeti – földi hatalom, amilyen; emiatt nem hitelesek szellemi, politikai „vezetőink” sem – és ez okból nem győzök ámuldozni, hogyan adhatnak mégis oly nagy tömegek hitelt a szavaiknak. Ja, mert hogy tömegről beszélünk és nem népről? Ja. Bizony. Hamvasnál ezt a témát is megtalálod kielemezve. (Mint az összes témakört egyébiránt, aminek igazi jelentősége van világunkban.)
Népről már jó régóta nem beszélhetünk, vakon vezetett tömegek – melyek lebutítása tudatosan folyik; ráadásul szintén elbutult, vak, csupán ravasz „vezetők” részéről –, tömegek ténferegnek tétován a beteg leheletű sárgolyó sehova, hacsak a pusztulásba nem vezető ösvényein; és a pácban bizony mindannyian benne vagyunk (ahogyan a Karnevál című, gigantikus regényében fogalmaz). Maga a lét van leromlott állapotban. Kiút? Hiteles és felébredt szellemi vezetők híján?… „Az alap az életszentség. Ezen nyugszik a tudatosan megtisztított életrend. Az egyetlen, amit az ember tehet, önmagát a tökéletes tisztaság állapotába emeli”, olvashatjuk a Mágia szutrában. No jó, szállhatunk vele vitába, léteznek a világon még elszórtan megvilágosodott, mondhatni, szent emberek, akik már realizálták az életszentséget, és az üdv kapujában állanak mintegy – aztán ugyan mit segítenek ezzel a leromlott léten, vak tömegen, fals világon? A(z egyik) válasz erre a kérdésre ott van a Patmoszban: „A boddhiszattvának egy kötelessége van, miután felébredt: az ember normalitásáról szóló tudást ébren kell tartania. A boddhiszattva az európai értelemben vett szenttől távol áll, már csak azért is, mert a boddhiszattva nem vallásos rang és kategória, és nem kivétel, és nem egyetlen történeti életre szól, hanem metafizikai magatartás.” Ébredj és ébressz! …és itt jutunk el a hamvasi értelemben vett Hagyományhoz.
Hamvas Béla szövegeit – és életét – érdemes hát tanulmányoznunk, ha a valós lét értelmét meg akarjuk legalább részben érteni. Olvasni kell hát őt, továbbadni rendkívül értékes tanításait eme, talán a legnagyobb, magyar gondolkodónak, beépíteni műveinkbe, munkánkba – de Hamvast elsősorban élni kell! Ám ehhez legelőször persze akkor is el kell olvasni őt… hanem: mit olvasott maga Hamvas? Honnan merítette mérhetetlen nagy tudását? (Elsősorban szelektáló, összegző és értelmező elme ő; noha költő is, az imaginációt a legtöbbre tartó álmodó, a leromlott kvázivilágból önmagát és befogadóját mintegy „kiálmodó”.)
Nos, születésének százhuszadik évfordulóján kiemeltek néhány nyugati gondolkodót, akik rá a legerősebb hatással voltak, de igazából kelet és nyugat, észak és dél számos géniuszát tanulmányozta Hermész Triszmegisztosztól Heideggerig – de legelsősorban az ősi szövegeket, a Védákat, a tibeti, az egyiptomi „szent” szövegeket etc., és természetesen nem utolsósorban a Bibliát. Több élő és holt nyelvet is megtanult, kizárólag abból a célból, hogy mindezt eredetiben is megtehesse… Mégis mit keresett mindezen írásokban? A szellem igaz magvait, melyek a fent említettekben szétszórva még itt-ott megtalálhatóak (értelmezhetőek, továbbadhatóak). Ezt nevezi ő Hagyománynak. A Scientia Sacrában így szól: „Mi ez a tradíció? A hagyomány az ember és a transzcendens világ között lévő kapcsolat folytonosságának fenntartása, az emberiség isteni eredetének tudata és az istenhasonlóságnak, mint az emberi sors egyetlen feladatának megőrzése.” Megőrzés tehát. Létfeladat. Átmentés a „sötét idők” vér- és mocsokzuhatagán egy újabb, reménybeli aranykorba (az „üdvözült boldogságba”). Hogy még világosabbá tegyük: „A létezés eredeti szövege a szentkönyvekben egyszer s mindenkorra megvan. A szöveg, mint látom, hiteles, de nem végleges. Véglegessé akkor válik, ha abból szüntelenül táplálkoznak, és ha mellette életükkel tanúságot tesznek.” (Patmosz) Ezt már, úgy hiszem, felesleges tovább magyarázni.
Több „Vergiliusom” is létezik az Univerzum hatalmas könyvtárában; mindenesetre Hamvas számomra a legfontosabb. Az ő nyomán jutottam el többek között egyes védikus, buddhai, dzsaina, tibeti, egyiptomi etc. tanítások tanulmányozásáig, ő hívta fel a figyelmemet a bölcsesség nektárjának eme gazdag forrásaira, talán még a harmadik szemem felnyitásának igénye is őutána fogalmazódott meg bennem tudatosan, hogy látva lássak… megerősített hitemben, bizalmamban, szeretetemben… és az Egyben. Ahogyan például Lao-ce nyomán ír róla a Patmoszban: „Ahogy a tao tanítja, a fehér közepében a fekete, a fekete közepében a fehér pont. A régiek mindezt tudták. A fehér és a fekete egy. A sötét pont és a méz egy. Az élet centrumában a halál és a halál centrumában az élet és a kettő egy.”
