A szabadkai Kortárs Galéria kurátorát, a zenész/képzőművészt, Miroslav Jovančićot nem kell külön bemutatni a vajdasági művészetkedvelőknek, tevékenysége évtizedek óta rányomja bélyegét kulturális életünkre. Vele beszélgettünk egy novemberi koraestén, miközben a Raichle-palota faláról festők, szobrászok, zenészek, színészek, politikusok kézjegye kísérte figyelemmel mondatainkat.
Kétféle művészeti ágban is otthon mozogsz. Ezek látszólag távol állnak egymástól. Valóban beszélhetünk éles határvonalról e két ág között?
– Ha a formai megnyilvánulásukat nézzük, valóban távol állnak egymástól. A zene az időben terjed, csak egy bizonyos ideig tudjuk észlelni. Ebben az értelemben a képzőművészet teljesen más. Viszont saját tapasztalatom alapján úgy érzem, hogy ez a távolság csak egy előítélet. Szerintem minden, az emberi idegrendszerből eredő gondolat egy forrásból indul, és azután nyilvánul meg szavakban, mimikában, gesztusban, ebben vagy abban; csak a formája különbözik, de az is csak látszólag. Ha figyelmesen megnézzük a zenei struktúrákat, láthatjuk, vannak felismerhető szabályszerűségek, de ugyanígy a képzőművészetben is, és ezek nagyon gyakran fedik egymást. A zenészek rengeteg képzőművészeti kifejezést használnak, amikor meg akarják magyarázni a hangulatokat. Például egy zenei műre mondhatjuk, hogy ködös, homályos, sötét. Mindig valamibe kapaszkodunk, például a szavakba, és ezek a szavak gyakran a képzőművészet világából erednek. Szinte nincs is más verbális eszközünk, ha el akarjuk mesélni a zenét. Másrészt rengeteg festő ragaszkodott ahhoz, hogy a festészetét, művészeti stratégiáját, ars poeticáját a zenei formákon keresztül határozza meg. Mindig is voltak és lesznek olyan képzőművészek, akik olykor csak féllábbal, de időnként teljes egészében a zenében állnak. Például Kandinszkij kiváló zenei szakértő volt. Paul Kleenek az egész festészete muzikális, nagyon játékos, nagyon friss, nagyon leegyszerűsített és nagyon hangulatos. A zene másik képessége, hogy azonnal hatást gyakorol ránk. Nem kell foglalkozni a vizualitással, a dekódolással, fölösleges kérdések megválaszolásával, hanem egyenesen a lényegre tér. A zenének ezt a képességét próbálták a festők átvinni a képekre. Igazából minden jó művészet muzikális. Jártam zeneiskolába, és ez egy új területet tárt elém, kinyitotta a kapukat. Mindenből, amit ott megtanultam, ma nagyon sok hasznom származik. Megismerkedtem a csoda egyik vetületével, hisz szerintem a művészet egy csoda. A zenében nagyon fontos az élmény. Ha egy csodálatos szerzeményt átlagosan – ami ugyanazt jelenti, mintha azt mondanám, hogy rosszul – adnak elő, akkor nincs élmény. Ez a képzőművészetben is ugyanígy van. Ha az élmény – legyen az jó vagy rossz – elmarad, akkor valami nincs rendben.
Ezt az élményt ugyanúgy megtalálod a zenében, mint a képzőművészetben?
– Igen. Azt nem is mondhatom, hogy felváltva jelentkezik a kettő. Amikor a hullám érkezik, akkor vagy festek vagy zenélek. Ha az embernek éles füle van, ha tud hallani és hallgatni, akkor rengeteg információt, rengeteg kis csillagot összeszed, amiből megformálja a saját kozmoszát. Képesnek kell lenned arra, hogy megnyílj ezen élmények előtt, és befogadd azokat, amelyekre neked szükséged van. Nekem nagyon kellett a zene. Erre most jöttem rá, mert amikor zeneiskolába jártam, nagy teher volt számomra. Éreztem a súlyát, az elvárásokat, a munkát, amit be kell fektetni. Nekem jót tett, megtanított bizonyos dolgokra, másképpen tudok nézni, hallgatni. Nem lennék ma olyan, amilyen vagyok, ha nem jártam volna zeneiskolába. Később, amikor a zene átváltozott egy élményt nyújtó valamivé, akkor kezdtem neki örülni. Jóval később kezdődött a képzőművészeti históriám. Ma ugyanolyan boldog vagyok, amikor festek, mint amikor tizennyolc éves koromban festettem. Ez nem változott, és ennek nagyon örülök. Furcsamód sikerült, nem tudatosan, megőrizni a tiszta örömöt, amit akkor éreztem, amikor ajándékot kaptam, vagy beleszagoltam egy ajándék könyvbe. Ezt az érzékenységet ápolni kell, hogy ne vesszen el. Talán ezért is nem érzem ezeket az éles elválasztóvonalakat a két művészeti ágazat közt.
Mi határozza meg, hogy melyik ágat részesíted előnyben?
– Vannak olyan pillanatok, amikor egyáltalán nem festek, amikor hónapokig nem nyúlok hozzá az ecsethez, vagy csak nagyon ritkán. Megtörténik, hogy még csak zenét sem hallgatok, hanem éppen olvasok. Nincs bennem az a késztetés, hogy előre meghatározzam, mit csinálok. A pillanat dönti el. Ennek valószínűleg pszichológiai magyarázata van, ilyen típus vagyok. Nincs bennem rendszeresség. Nekem izgalom kell, hogy féllábbal vagy két lábbal belelépjek, vagy éppen fejest ugorjak a dolgokba. Szükségem van valamire, ami felizgat. Amikor előttem van a város, úgy érzem, az egy óriási kép. Ebben keresem a saját helyemet. Keresem azokat a helyeket, ahol az idegrendszerem jól érzi magát, ahol kihívás van, ahol élményt nyújtó pillanatokkal találkozhatok. Aki nem hajlandó kockáztatni, nincs hozzá bátorsága, hogy belelépjen az ismeretlenbe, annak nincs sok keresnivalója a művészetekben.
Képzőművészetben mindig újat hozunk létre, míg a zenében sokszor más szerzők műveit adjuk elő. Ez azt jelenti, hogy a képzőművészetben lehetünk szabadabbak?
– Ahhoz hogy reproduktív zenészként jó legyél, a csúcson kell lenned, technikai szempontból, előadói szempontból, viszont mindig ott lesz a háttérben, hogy valójában más ember művének adsz még egyszer életet. Felmerül a kérdés, hogy itt mekkora a megengedett szabadság, amely könnyen anarchiába csaphat át, hol a határ, amikor Beethoven még Beethoven, de mondunk vele valami újat. A hangokban rengeteg minden el van rejtve. Előttünk áll a kotta, egy séma, és abba kell belevinni a zenész lelkét, felfogását, idegrendszerét. Ezzel lehet manipulálni. Az akadémián nagyon megszerettem a zenét, a hegedűt, de úgy éreztem, nem leszek soha olyan jó, hogy megengedhessem magamnak ezeket a manipulációkat, hogy bátran és hitelesen bele tudjak adni Beethoven világába még egy csöppnyi csípős paprikát. Úgy gondoltam, ha már odáig nem tudok eljutni, akkor inkább nem is csinálom. Ekkor választottam egy másmilyen zenei miliőt, ahol ez az említett szabadság, amihez én nagyon kötődöm, még mindig megmaradt. Tudtam, ha a komolyzene világában maradok, és befejezem az akadémiát, valószínűleg tanár leszek valahol, kisebb-nagyobb sikerrel átadom, amit érzek, de attól féltem, hogy nem fogok érezni semmit. A rögtönzésen alapuló zenei műfajok ellenben rengeteg örömet tudtak nyújtani. Ahhoz, hogy az ember ilyen műfajokat tudjon művelni, kell egy alaptudás, egy zenei ismeret, és ehhez még egy kis szeszély, lazaság. Ez megőrizte számomra a zenét. A kimondott, írott meg íratlan szabályoknak a képzőművészetben nyomuk sincs. Ez a fajta szabadság a reproduktív zenében nem engedhető meg. Mozartnak mindig Mozartnak kell maradnia. Ilyen értelemben a vizuális formák előnyben vannak, a szabadság iránti vágy ott sokkal kifejezettebb, mint a zenében.
Zenekarban is játszol. Ott hogyan nyilvánul meg a szabadság?
– Fontos volt a találkozásom a huszadik századi zenei műfajokkal. Itt nemcsak a komolyzenére gondolok, hanem mondjuk a dzsesszre is. Annak az alapstratégiája körülbelül olyan, ahogy én képzelem el a zenét. Adott a téma, ami egy kiindulópont, egy gondolat, és mondjuk öt ember, vagyis a zenekar, azt a gondolatot fejleszti, rakosgatja, egy új struktúrát hozva létre. Ezen struktúrán belül mind az öt ember egyenrangú. Itt megtörténhet, hogy soha sem játsszák egyformán a dalokat, és minden alkalom új élményt jelent. Ez a szabadság volt, ami nekem imponált. Amikor így meg tudjuk érteni a szerepünket a zenekarban, akkor a szabadságunk érintetlenül marad, mert igazából mindent megtehetsz azon keretek között, amelyek óriási lehetőségeket nyújtanak. Így tudtam szabad lenni, és így tudtam zenészként megmaradni. Ehhez olyan társakat kell keresni, akik nyitottak az ilyen fajta kommunikációra. Ez a párbeszéd nem egyszerű. Fennáll a veszély, hogy valami váratlan történik a koncerten. Ebből a váratlanból születhetnek a legjobb dolgok, ha a zenész felkészült, és ebben a váratlanban vállalja a szerepét. Ilyenkor történnek az izgalmas párbeszédek, amit senki sem tud megmagyarázni. Egyszerűen csak megjelennek, mert a nyitottság és a szabadság lehetővé teszik az érintkezést.
Még a beszélgetés elején említetted, hogy a zene rögtön üt. A képzőművészet is képes erre. De mi az, amivel a képzőművészet ütni tud?
– Vannak festők, akiknek műveire ösztönösen tudok reagálni. Az első dolog, amire mindig felfigyelek, az az alkotás kisugárzása. Láttam zseniálisnak elfogadott alkotásokat, remekműveket, amelyekre egyáltalán nem tudtam reagálni. Ezzel szemben vannak olyan művek, művészek, irányzatok, amelyekre kapásból reagálok. Amikor az ember így reagál egy-egy műre, az sokkal többet mond el önmagáról, mint magáról az alkotásról. A jó alkotásban, és ez nemcsak a képzőművészetre vonatkozik, ezen első csokis bevonat alatt rengeteg finomság található még. Ahhoz, hogy ezeket élvezni tudjuk, a zenében nem szükséges, hogy tudjuk, formailag hogyan van összerakva egy-egy kompozíció, miért ismétlődik valamely téma, vagy hogy a repetícióban miért van más hangnem. A képzőművészetben, ha nem működik ez az első réteg, akkor hiába minden tudás. Viszont, ha az első működik, és megvan az ingerszerű reakció, akkor azután bele tudok lépni a képbe. A zene tehát óriási előnyben van, viszont a képzőművészetben az első réteg alatt ott vannak a titkos üzenetek, a tudatosan vagy tudattalanul elrejtett dolgok. Néha éppen az a lényeg, ami nincs megjelenítve, amit kutatni kell. Ez egy élvezetes folyamat azoknak, akik szeretnek a finom dolgokkal foglalkozni. Nekem szerencsére ez a hivatásom.
A többi művészeti ág is ugyanígy tud hatni rád?
– Igazából mindenhol ugyanazt keresem. A színházban is, a filmekben is. Utóbbiban szeretem látni az operatőr kézírását, hogyan kezdődik a mű, milyenek benne a színek, hogyan van megvágva, milyen a kamerabeállítás. Nagyon sok közös tartalmat látok minden művészeti ágban. Volt olyan, hogy néztem egy előadást, és hazafelé azon kaptam magam, hogy megpróbálok egy hangulatot felidézni belőle. Nem egy adott jelenetet, hanem azt az érzést, amit akkor tapasztaltam, amikor azt a jelenetet láttam. Ez ugyanúgy megvan akkor is, amikor elolvasok egy verset. Nem próbálom értelmezni, kivétel volt Bíró Timi verseskötete, ahol muszáj volt segítséget kérnem, hogy bele tudjak mélyedni, lévén, hogy illusztrálnom kellett. A szavak konstrukciója, a kisugárzása eleve mond valamit, anélkül hogy tudatosan állnék hozzá, inkább impressziószerű. Középiskolás koromban rengeteget olvastam. Szerettem a dél-amerikai irodalmat, Márquezt, Cortázart, Llosát, imádtam a spanyol költészetet. Ötödikes vagy hatodikos voltam, amikor a tatám egy spanyol költők műveit tartalmazó gyűjteményt hozott. A kötetben szerepelt néhány García Lorca-vers, és elkezdtem őket olvasni. Halvány dunsztom sem volt, hogy mit olvasok, de a szavak, azok zenéje, és az általuk folyamatosan megjelenő képek beszippantottak. Nem tudtam, miről ír ez az ember, mit akar mondani, de a hangulatok megragadtak. Én valójában a hangulatok rabszolgája vagyok. Ezt próbálom megőrizni, mert úgy gondolom, ebben rejlik a szabadság.
