A Rejtett város című fotóalbum alkotásait – amelyek Újvidék arculatának és hangulatának a pillanatképeit ragadják meg – a problémafelvetésnek egyfajta igénye keltette életre. A város egykori szelleme ugyanis eltűnőben van. Rohamosan fogynak a régi, patinás épületek és hangulatos utcák. Dr. Antal Szilárd újvidéki rendező, egyetemi tanár, fotóművész, alkotásaival mindemellett azt is taglalja, hogy merre tart e város, és hogy hol húzódik meg a határ a fejlődés, átalakulás, valamint az identitás és az esztétikai értékek megőrzése között.
A múlt, a jelen és a jövő ütközése
– Az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből visszamaradt értékek a város hangulatának meghatározó elemei. Az ,,új hódításokkal” Újvidék szenzibilitása és lakossági struktúrája lényegesen megváltozott az idők során. Mindez a város arculatának és hangulatának, sőt kisugárzásának az átformálódásához vezetett.
A város jelenlegi állapota annak haldoklását jelzi. Az Osztrák–Magyar Monarchia idejéből származó, a várost meghatározó identitás és hangulat eltűnőben van. Csupán az én életem alatt hatalmasat változott a város. Egyes városrészek esetében szinte a felismerhetetlenségig fokozódott az átalakulás mértéke. Az urbanizáció jelenléte nélkülözhetetlen a fejlődéshez, de nem mindegy, miként, milyen módszerekkel történik.
A kiadvány kiindulópontja pontosan ez lenne, vagyis, hogy ez a város már nem az, ami egykor volt. Persze minden város változik, azt nem is lehetne elvárni, hogy mindig ugyanaz maradjon. Újvidéknek azonban eltűnt a jellegét és identitását meghatározó hangulata, amely egykor széppé tette.
A kiadvány arra hivatott felhívni a figyelmet, hogy mindez nem jó irányba halad. Egy városnak fejlődnie kell, de nem az identitás és az esztétikai érték kárára.
Megőrizni a pillanatot (is)
– Több mint négy évtized után az ember teljes mértékben megismeri a várost. Újvidéknek szinte minden utcáját ismerem, de ez nem jelenti azt, hogy minden utca ugyanannyira érdekes. A fényképezés során olyan helyszíneket választottam, ahol mindenki megfordul. Ezekben a szinte turisztikai desztinációként kijelölt utcákban a rejtett dolgokat kerestem. Olyan helyeket, ahol naponta talán több ezer ember elhalad, és mégis csupán ebben a könyvben veszik szemügyre ezeket az elemeket, utcákat és épületeket. Nem a rejtett utcákat, az emberek elől titkolt dolgokat dolgoztam fel, hanem azt, ami mindenkinek ott van az orra előtt, és mindennap láthatja. Onnan ragadtam ki olyan pillanatokat, olyan mintákat, amelyek még azok számára is meglepőek, akik mindennap elhaladnak mellette. Kiemeltem azokat a pillanatokat, amelyek számomra fontosak, azt remélve, hogy talán a fényképeket nézve más is talál valamit, ami számára meghatározó, vagy valamilyen érzelmet vált ki belőle.
Nagy hangsúly került a kompozícióra, valójában minden fénykép különálló képzőművészeti alkotásként van jelen, de óvatosan, alázattal, egyfajta mértéktartással. A részletekben olyan elemek tűnnek fel, amelyek Újvidéket európai várossá teszik, ezért a fotósorozat másik fontos célja, hogy konzerválja mindazt, ami szép és mégis múlóban van.
Részletsorsok
– Újvidék lakosságának a többsége, sajnos, nem ismeri fel e részleteket, vagy nem figyel fel rájuk, mert nem éli meg a sajátjának. Ily módon nincs meghatározott viszonyulása magához a városhoz sem, főleg nem akképpen, hogy óvja és örökségként kezelje. Ellenkező esetben ugyanis fontosnak tartaná e részletek, vagyis az épületek sorsát. A fotók megalkotása során a figyelem azokra az az épületrészletekre, elemekre irányul, amelyek által az európai városok körébe helyezhetjük Újvidéket. Még mindig akadnak olyan értékek, amelyek arra utalnak, hogy ennek a városnak egykor Róma volt a központja, nem pedig Konstantinápoly.
Az újabb dimenziók hiánya
– Egy olyan lakóépületben lakok, amely a második világháború után épült. Annak idején nagy dolognak számított, hogy a munkáscsaládok lakáshoz juthattak. De ezeknek a lakóépületeknek a felújítása elmaradt az utóbbi több mint fél évszázad során. Ebből kifolyólag egyben egy különös jelenségnek lehetünk tanúi: egy szecessziós vagy egy klasszicista épület az idő múltával megpatinásodik, szép marad, sőt kap egy újabb dimenziót mindezzel. Az egy-egy építészeti stílust imitálva felépülő lakótömbökön viszont az idő nyoma kegyetlenül jelen van. Ekkor morbid jelenséggé válik, esztétikai értékek nélkül.
Az Épületem tetejéről elnevezésű fotósorozat a csúnyán öregedő épületeknek a jelenségét tanulmányozza. Saját lakóépületemnek a tetőteréről ragadtam ki a mintákat, melyben szublimálva van az összes hasonló sorsú épület.
Fontos lenne az esztétikai érték megóvása a város építészeti arculatának szempontjából. Minderre a velencei építészet jó példaként szolgál. Velencében az épületek többségét folyamatosan újraépítették, de az épületek korhű arculatának kialakításához szakszerűen állnak hozzá. A megmunkálás eredménye azt az érzést kelti, hogy 500 éves épületet látunk, holott egy teljesen ,,mai”, új anyagokból megalkotott épületről van szó. Jelen van egy esztétikai cél, egy szigorú szabályozás, amely szerint ha egy új épület épül egy olyan városrészben, amelynek van egy meghatározott esztétikai identitása, akkor azt kötelesek megfelelőképpen beleilleszteni a város miliőjébe. Újvidék esetében pedig, úgy tűnik, nincs erre különösebb igény.
A város alakulását sajátjaként megélve, a kritikai álláspont, mondhatni, természetes következmény.
A fejlődéshez nagyban hozzá tudni járulni az, hogy felismerjük azt, ami szép, és felhívjuk rá a figyelmet, hogy kérem, ezt tessék őrizni annak, akinek a hatáskörébe tartozik. Hiszen fontos felállítani a helyzetdiagnózist, mert jó kórismeret nélkül nem lehet megfelelő orvoslási módszert kitalálni.
