Joe barátom apja, Georg, zenész volt. Ifjú házasemberként tíz évig, amíg szabad idejéből futotta, s a hallgatag fiatalasszony szóvá nem tette, esténként a Rókakuckóra keresztelt falusi vendéglőbe járt muzsikálni. Georg bácsi a banda prímása volt, akiről néhány év után legendákat meséltek a Tisza bácskai oldalán. Hegedűjét száraz bánat hangolónak becézte. Aki hegedűt hallgat és könnyeket hullat, annak szíve hamis –, mondta a prímás. – Akinek igazi bánata van, az szomorúan mulat.
Így történt, elbeszélésemet azonban talán a boroskancsókkal kellett volna kezdenem. Joe barátom hosszú, dohányzástól sárgásbarnára színeződött ujjaival, amelyek az agyagot formálták, mert a szőlőfürtökkel díszített, magas hőfokon égetett és zománcozott kancsók jobban lelkesítettek mint Joe apjának legendái. Igaz, Georg bácsi hamar letaglózott engem, amikor először látogattam el hozzájuk. Korán őszülő, dús hajával a mindent tudó és megbocsájtó atyára emlékeztetett.
– Tudom, ki fia vagy – szólt, és ujjaival beletúrt hajába. – Ismerem az apádat! Ennyi nekem elég is volt. Ha így van, akkor azt is tudhatja, amivel kiskölyök koromban sokszor ugrattak a felnőttek.
– A te apád eszi a döglött csirkét? – kérdezték, én meg nagyon szégyelltem magam, és természetesen válaszolni sem tudtam, csak hebegtem-habogtam, és végül el is futottam.
– Talán a kölyökkorommal kellett volna kezdenem, s azzal a nem igazán gyereknek való élménnyel, hogy időnként apámra rájött a roham. Így mondta anyám, s hívott, ha a segítségemre volt szüksége.
– Gyere, fiam, apádra rájött a roham, segíts kifeszíteni az ujjait!
Apám önkívületben feküdt az ágyon, kezét görcs szorította ökölbe, és azt ismételte: Fasiszták, fasiszták, kézigránátot adjatok, hadd dobjam közéjük! Keveset tudtam és értettem még akkor a világból. Valószínűleg ezért tett kíváncsivá először az, hogy az apám miért eszik döglött csirkét, ez után kérdezhettem rá, mit jelent az, hogy apádra rájött a roham. Georg bácsi előtt úgy álltam akkor, mint a kisgyerek, aki azért fohászkodik, hogy az ismeretlen felnőtt ne kérdezze meg: A te apád szereti a döglött csirkét? Természetesen idővel fény derült a megfelelő válaszra: Igen, hiszen senki sem eszi meg élve.
– Pölyhös legénykoromban – szólt Georg bácsi – az apád cimborája voltam. Tizenhét évesen besoroztak bennünket a partizánokhoz. Egyszer, amikor kedved tartja, elmesélem neked.
Mégis a boroskancsókkal kellett volna kezdenem és Joe barátom vázáival, amelyek havonta nagyobbra nőttek. A keskeny falú, tizenöt centiméter magas virágvázák egyre magasabbak és kövérebbek lettek. A boroskancsók idővel hatalmas korsókká formálódtak, köszönhetően Joe akaratának és a saraskodásra teremtett (ő mondta így) ujjainak. Minket a képzőművészet szeretete, valamint az a kamaszkori érzés hozott össze és tartott egy életre barátságban, hogy jó tojni a világra meg a falusi asszonyok pletykáira. Talán emiatt nem mesélte el nekem Georg bácsi első alkalommal a háborús történetét, vagy mert ő is egy bohém volt közülünk. Tíz év házasság után azonban, amikor a fia megszületett, otthagyta a bandát, és abbahagyta a hegedülést. Lánya születésekor, ami hat évvel korábban történt, hallani sem akart arról, hogy tokba zárja és a hálószobaszekrény tetejére helyezze a hegedűjét. Azt gondolom, későn érő fiúk voltunk mi. Akkor sem nőtt be teljesen a fejünk lágya, amikor házasságra léptünk. Azt hiszem, Georg bácsi is a korához viszonyítva későn vált öntudatos felnőtté. Hegedűje időnként mégis előkerült a hálószobaszekrény tetejéről. Szent György vagy Erzsébet napján, vagy más jelentős családi esemény alkalmával, s talán csak egyszer vette elő valami más indokkal. Már én is nős ember voltam, amikor egy alkalommal Joe barátomhoz igyekeztem, át az udvaron. A telken már két ház állt. A régi szülői, és az új, amelyet Joe az apja, a sógora és néhány barát segítségével félig lakhatóvá tett. Georg bácsi útközben elkapott, megmarkolta a bal karomat, és bevonszolt a régi házba.
Történetemet talán Joe barátommal kellett volna kezdenem, hiszen évek múltán csak a cserépedények miatt és, hogy őszinte legyek, barátom humora, valamint kamaszkorom emlékei pátyolgatása miatt látogattam el időnként saraskodó barátomhoz. Joe anyja nagyon megörült nekem.
– Edikém, jól nézel ki – lelkendezett –, már nagyon régen láttalak! Hogy vagytok? Család?
– Úton. – Válaszoltam röviden, Georg bácsi ugyanis már a harmadik ajtó félfái között vonszolt egyre beljebb. Félhomályos szobácska volt, ahol leültetett. A falakon szám szerint hét festmény lógott. Georg bácsi festette, és megszámozta őket. Mindegyik egy angyalt ábrázolt.
– El ne menj – mondta –, hozok valamit! Addig nézegesd a képeket.
Kisvártatva visszajött a tokba zárt hegedűvel. Leült. A tokot a térdére helyezte, és zsebkendőjével
lassú mozdulatokkal letörölte a port. Közben megkérdezte. – Tudod, hogy az apád idegeit a boszniai
front tette tönkre? Kiképzés nélkül szállították oda őket.
– Tudom, az anyám elmesélte.
– És az apád?
Hallgattam. Talán mégis a gyerekkorommal kellett volna kezdenem. Azzal, hogy az anyám sokat mesélt, apám pedig sokat hallgatott. Akik nem ismerték, azt gondolhatták, néma. Csak egyszer mesélt. Egyik rohama után, amikor a kapukulcsot kellett betuszkolnom görcstől ökölbe szorult kezébe, hogy annak segítségével kifeszítsem az ujjait, akkor ugyanis hamarabb megszűnik a roham. Nem sikerült. A kapukulcsot úgy hajította el, mintha egy kézigránátot dobna. A kulcs az ablakig repült, s az üveg betört. Amikor magához tért, sohasem emlékezett rá, mi történt vele. Csodálkozva nézett ránk, s azt kérdezte, miért ülünk mellette az ágyon. Anyámmal mindig elmeséltük neki, hogyan harcolt kómában az usztasákkal és a csetnikekkel. Amikor ráeszmélt, hogy a kézigránát betörte az ablakot, mesélni kezdett, de jószerével inkább Pista barátjáról, aki a szeme láttára esett el a fronton, mint arról, hogy hol és kik ellen harcoltak, vagy például milyen puskája volt, amire én kölyökként igazán kíváncsi voltam.
– Na, idesüss – szólt Georg bácsi –, ezt a hangszert az apám szerezte, hazafelé a hajón! A szüleim kivándoroltak Amerikába. Néhány év után a honvágy hazahúzta őket. Az is igaz, hogy ott sem jutottak egyről a kettőre. Én már itthon születtem. Játszok neked valamit, ha akarod! Én bólintottam, ő pedig játszott, s halkan énekelt is. „Ha felmegyek a doberdói nagy hegyre…” Amikor befejezte, azt mondta: – Ez a hegedű is ott volt velem a háború utolsó évében. Egyszer kiderült, hogy zenész vagyok, és hazaküldtek a hegedűmért. Amikor visszamentem, a Petőfi brigádhoz parancsoltak. A tiszteket szórakoztattam. Ott voltam Batinánál. Nohát, az pokol volt! Csónakokkal keltünk át a Dunán, úgy, hogy a németek a túlsó part dombjairól lőttek, a mieink meg a csónakokból. Én néhány kisebb rangú tiszttel egy ladikba kerültem. Azt mondták, te csak muzsikálj, frisset, ropogósat, amíg át nem érünk. Húztam is a vonót veszettül, mert nagyon féltem, hiszen nemcsak a nóta ropogott, hanem a fegyverek is. A golyók meg pattogtak és süvöltöttek. Behúztam a nyakam, és fel sem tekintettem a húrokról. A folyó közepén lehettünk, amikor egyik tiszt azt kiáltotta: A szentségit, hátulról is lőnek! A parton maradt partizánok lőttek. Lehet, hogy a németekre, de közülünk is sokat eltaláltak.
Így harcoltam én, két tűz között, hegedűvel. Játszottam eszeveszetten, amíg egyszer csak azt észleltem, hogy nem pattognak már a golyók a ladikon, de azért tovább húztam a vonót. A csata után kevesen maradtunk. A brigád elveszett. Én meg sem sérültem. Azóta tudom, hogy a zenének hatalmas ereje van, meg azt is, hogy habár láthatatlanok, őrangyalok léteznek, és szeretik a zenét.
