Ismét túl vagyunk egy anyanyelv napján, kipipáltuk február 21-ét is. Koccintani sok okunk nincs, de ez az ünnep nem is a pezsgővel koccintós-hátradőlős fajtából való. Sem Kárpát-medencei magyar nyelvi hazánk, sem pedig a világ globális nyelvi folyamatait szemlélve nincs okunk elégedettségre. Sokkal inkább számvetésre, felelős igazmondással tudatosított tényekre, ezekből következő tennivalóink összegzésére, s ha kell, újrafogalmazására van szükség.
Vannak kisebb és nagyobb kérdőjeleink: legnagyobb a Föld nyelveinek-kultúráinak szenvtelenül nyugtázott eltűnése. Csak Ausztráliában több száz nyelv némult el örökre az utóbbi negyedszázadban, az őshonos nyelveknek csaknem a fele! Sírba szállt velük olyan ősi kulturális emlékezet, helyenként tíz-tizennégyezer éves, amely páratlan volt egész bolygónkon. (Az International Mother Tongue Day létrehozásának elsődleges célja Földünk nyelvi-kulturális gazdagságának, sokszínűségének őrzése volt.) Eközben a közepes nagyságú, fejlett írásbeliségű nyelvek, mint amilyen a magyar is, versenyképességi kilátásait is sújtja néhány killer-language növekvő dominanciája. A beszélők anyanyelvbe vetett reménye csökken, eltolódik a hangsúly az egyéni érvényesülést jobban segítő világnyelvek irányába. Ám a mindent felfaló lingua francák sem gyarapodnak másban, mint beszélőik számában. Korunk tömegkommunikációjának gyökeres átalakulása ugyanis válogatás nélkül minden nyelv színtelenedéséhez, a grammatikai és lexikai képességek gyorsuló csökkenéséhez vezet. A facebook-kommunikációhoz nemhogy Arany János vagy Shelley nyelvi csúcsaira, de nagyszüleink ízes, teremtő nyelvhasználatára sincs többé szükség. Hamarosan elég lesz egy B2 a napi boldoguláshoz. Hogy mit művel mindez a művelődéssel, az emberi kapcsolatokkal, milyen gazdasági veszteségekbe is sodor egyúttal, erről már mélyen hallgatnak a technokrata, „realista” ideológiagyárosok. Az anyanyelvek napján mi ne hallgassunk róla!
Nem biztos persze, hogy kisebb kérdőjeleink kevésbé fontosak. Kézenfekvő kisebbecske, miért nem képes ez az anyanyelv napi kezdeményezés túlnőni áldozatkész bár, de szűk értelmiségi körök alkalmain? Miért nem kelti fel a magyar szakos tanítók és tanárok többségének támogató érdeklődését? Vajmi kevés gimnazista ismerősünktől hallottam olyat, hogy iskoláikban e nap a nyelvünkről, nyelvi jövőnkről szóló együttgondolkodás alkalma lett volna. Ki sem merem mondani, akár egy egész magyarnyelv-órát érdemelt volna. Ehhez persze folyamatosan jó, diákokat motiválni képes magyarórákat kellene tartani honunk közoktatási terein. Keserű tapasztalatok mondatják velem, ez koránt sincs mindenfelé így. Márpedig biztonságos családi, óvodai, s majdan iskolai nyelvi háttér nélkül nincs pozitív nyelvi jövő, mert ahhoz a magyar anyanyelvűek és a magyarral kapcsolatba kerülők pozitív nyelvi jövőképe is kellene.
Nem ünnepi szóvirág, hogy az anyanyelv egyben a nemzeti jövő kulcsa is. Anyanyelv nélkül nincs nemzeti jövő. Trianonnak a magyarok lelki közösségét máig bénító, máig romboló traumáját éppen egy pozitív, Kárpát-medencei, sőt globális magyar nyelvközösségkép kialakításával lehet meghaladni. Lehet sok pénzünk, ha jó a gazdaságpolitika, akár még sok utódunk is, ha a mostani jó családpolitika folytatódik, ám ha emellé világos és versenyképes nyelvi jövőképünk, magyar nyelvközösség tudatunk nincs, akkor magyar jövőnk sem lesz. Sem itt, sem másutt. A tét óriási: fel lehet ébredni egy vajdasági portán úgy is, hogy Trianontól fogva el vagyunk átkozva, átszántott rajtunk a kor, szervezett népirtások, idegen háborúk, betelepítések sújtottak minket. Ám úgy is, hogy itt, bácskai kerítésem mögött, diófánk árnyánál ugyanúgy egy tizennégy milliós nemzet része vagyok, mint Budapesten vagy Csíkszeredában! Mennyivel másabb, felemelőbb érzés. A nemzeti közösségünket erősítő anyanyelvi jövőkép kezdete.
