A magyar kultúra napja alkalmából Budapesten egy bácsfeketehegyi versmondót, Hajvert Ákost, a magyar kultúra lovagjává ütötték. Mint tudjuk, sok minden „terheli a számláját”: ő a Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének elnöke, a Szép szó tábor és számos vetélkedő szervezője. A szavalás mellett színházi produkciókban vesz részt, és szívügye, hogy a gyerekekkel, fiatalokkal megszerettesse a versmondást, a verset mint versfelkészítő. Egy sokrétű és elhivatott ember, aki méltán kapta meg a lovagi címet. A kultúra újdonsült lovagjának kezdetektől fogva fontos, hogy átörökítse a vers szeretetét.
Hajvert Ákos a budapesti Stefánia-palotában megtartott, felemelő ceremónián (Fotó: Falvak Kultúrájáért Alapítvány)
– Amióta benne vagyok a versmondók egyesületében, azóta igyekeztem nagyon sok szegmensét megismerni a versmondásnak. Nemcsak azt, hogy hogyan tudom önállóan megvalósítani önmagam egy-egy szövegben, hanem az elejétől fogva ugyanolyan prioritást élvezett, hogy hogyan tudom a gyerekeknek átadni a szándékot és a tudást. Ha magam számára meg tudtam fogalmazni, hogy miért foglalkozom irodalommal és ez miért hasznos, akkor pedagógusként a fiatalok számára is meg kell mutatnom, hogy miért hasznos. Van, aki erre fogékony, van, aki kevésbé, de úgy gondolom, hogy így, 15 év után ez a hasznosság bebizonyosodott. Sok olyan fiatal van, akikkel korábban foglalkoztam, és miután felnőttek, sikeres és értékes emberek lettek. Ez nemcsak az én érdemem, de valahol annak a munkának is az érdeme, amit közösen megvalósítottunk. Talán a gondolkodásukat is formálhatta valamilyen szinten a mi közös munkánk. Hiszek benne, hogy értelmes volt, és értékes is.
A Stefánia-palota
Hogyan jutottál el a versmondásig?
– Gyerekkoromban is nagyon sokszor találkoztam verssel, de nem előadói szinten, hanem olvasmányként. Ezt pedig a Bada házaspárnak köszönhetem, amely a 90-es években téli és nyári irodalmi táborokat szervezett. Az általános iskola ötödik osztályától kezdve talán minden évben ott voltam ezeken a táborokon. A nyári táborok prózai profilúak voltak, a téliek pedig a líráról, a versről szóltak. Sok magyar tanszékes tanár adott elő ezeken, és mindig volt egy versenyszellem is, mivel az egy hét alatt elsajátított anyagból egy játékos vetélkedőt tartottak. Személy szerint mindig a téli táborokban voltam a legsikeresebb, amikor a líra volt a központban. Így találkoztam a vajdasági magyar költőkkel: Fehér Ferenccel, Ács Károllyal, Böndör Pállal stb. Úgy gondolom, hogy ezek meghatározóak voltak, mert egy olyan alappal indultam, amely pozitív értelemben rányomta bélyegét a későbbi életemre. Szabadkán jártam a tanítóképzőbe, amikor Kálló Béla színitanodát indított. Ide felvételiztem, és így kerültem közel a színpadhoz. Szinte párhuzamosan Topolyán az Auróra Beszédművészeti Stúdióból Vass Borsodi Borbála tanárnő, aki akkor a vezetője volt, elhívott, hogy segítsek neki. Ekkor még mindig nem volt olyan szándékom, hogy verset mondjak, habár ez főként versmondó műhely. De egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a Kodály Zoltán Magyar Művelődési Központ március 15-ei műsort szervez a Cirkalom táncegyüttessel, s ott álltam a színpadon és szöveget mondtam. Valószínűleg nem túl jól, de igyekeztem. Mindez 20 éves korom után történt. Utána a topolyai Mara Amatőr Színházban is játszottam, és egyre jobban keveredtem bele a pódium világába.
A Vajdasági Magyar Versmondók Egyesületének elnökeként
És te lettél a Vajdasági Magyar Versmondó Egyesület elnöke anélkül, hogy előtte verset mondtál volna?
– 2006-ban volt a VMVE tisztújító közgyűlése, és én is odakeveredtem. Egy különös történet, hogy hogyan, ugyanis 2005-ben kezdtem írni a diplomamunkámat az egyetemen, és színházzal kapcsolatos témáról szerettem volna írni, de nem volt ilyen típusú tantárgyunk. Így Silling István tanár úrral azt találtuk ki, hogy magyar módszertanból írom a diplomamunkát úgy, hogy a játék és a drámapedagógia is benne lesz. Ehhez viszont nem volt szakirodalmam, így keveredtem el Bácsfeketehegyre Lódi Andreához, aki előtte végezte el Budapesten a drámapedagógiát. Tőle kaptam szakirodalmat, és ő hívott meg a versmondók tisztújítására is. Elmentem, és ott egy egész napos drámapedagógiai foglalkozás során végül mindenki megtalálta a helyét a szervezetben. A többiek úgy gondolták, hogy nekem kellene az elnöknek lennem. Ez megtisztelő volt, de semmit nem tudtam a szervezetről, és verset sem mondtam. A végén elvállaltam úgy, hogy ha nem kell verset mondanom, csak reprezentációs szinten képviselem őket. Viszont fél év után Barta Júlia, az elnökség legidősebb tagja felhívta a figyelmem, hogy Budapesten lesz a Kaleidoszkóp VersFesztivál, és rákérdezett, hogy mivel készülök. Hiába mondtam, hogy nem mondok verset, az óvó néni kijelentette, hogy elnökként szavalnom kell. Így elkezdtem készülni, de borzasztóan féltem, hogy belebukok a szövegbe. Nem így történt, és elhoztam a fesztivál díját. Egy olyan típusú visszajelzést kaptam, ami megerősített, hogy van értelme ezzel foglalkoznom. Ez volt az első olyan visszajelzés, ami „rátett a sínre”. Ugyanakkor ezzel párhuzamosan folyamatosan dolgoztam gyerekekkel. Topolyán kezdtem a Nikola Tesla Általános Iskolában, aztán átkerültem Kishegyesre, és mindkét helyen foglalkoztam egyéni versfelkészítéssel, valamint szerkesztett műsorokkal. Ugyanakkor a színházat sem hagytam el, játszottam még egy darabig, majd Kálló Béla bevett egy darabba rendezőasszisztensnek, majd egy topolyai darabban rendezőtársnak. Végül már magam is készítettem darabokat a topolyaiakkal, és később a bácsfeketehegyiekkel.
Versmondóként Tóth Péter Lóránttal
Terveztél nagyobb „kilengéseket” a színház irányába?
– Volt olyan időszak, amikor ez így volt, ugyanis nagyon készültem az Újvidéki Művészeti Akadémia rendezői szakára. A felvételi évében egy családi tragédia ért, meghalt édesanyám, így ezt elengedtem. Két év múlva felvételizhettem volna újra, de akkor már más irányba indult az életem. Viszont ma sincs messze tőlem a színház, hiszen a bácsfeketehegyiekkel tavalyelőtt készítettük el a Kakuk Marcit, és pillanatnyilag egy vacsoraszínházi előadásban szerepelek, többek között Kálló Bélával. Ez egy innovatív kezdeményezés, hiszen a színházi előadás étkezés közben zajlik. Ennek a bemutatója február 17-én lesz Kelebián, a Márton Áron Közösségi Házban. Számomra ez nagyon izgalmas, sokat tudok belőle tanulni.
Milyen érzés volt a színpadon állni, amikor a kultúra lovagjává ütöttek?
– Felemelő és megható érzés volt, elsősorban azért, mert ott volt a családom is. Egy nagyon tartalmas és szép ceremónia volt, amelyen csak néztem és ámultam azon, hogy kik és milyen háttérrel kapják meg ezt a címet. Nagyon hálás vagyok azért, hogy kaptam egy ilyen visszajelzést, és megerősítette azt, amit eddig csináltam. Ez semmiképpen sem valaminek a vége, hanem egy visszajelzés, hogy továbbra is csinálnom kell azt, amit eddig, és ha lehet, akkor még jobban.
