Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb?

Nemeskürty István a Virágzik a mandula című regény 2002-ben megjelent kiadásához csatolt Előszó a második kiadáshoz című bevezető tanulmányában részletesen kifejtette: Somogyváry Gyula regénye „szociográfiai megfigyelésekben gazdag élményregény”, átmenet a háborús napló és a regényes cselekményszövés között. A kései olvasóinak a könyv kiváló tájékoztatást ad, miképpen élte át ezt a véres vihart az a „középosztálybeli” ifjú, aki kényszerűségből cserélte fel a tollat a karddal. S bár a magyar első világháborús irodalom Tersánszky Józsi Jenőtől Szomory Dezsőn, Molnár Ferencen és Balázs Bélán át Kuncz Aladárig, Tabéry Gézáig és Markovics Rodionig fölöttébb gazdag kiváló értékekben, ez a harmincas évek derekán megjelent regény időben utánuk készült, és egy másik nemzedék, másfajta nézőpont megnyilvánulása. Nemeskürty István szerint Somogyváry Gyula ahhoz a háborút átélt, csalódásokon és megrázkódtatásokon átvergődött középosztálybeli nemzedékhez tartozott, mely nemzedék meghatározta a két háború közötti Magyarország életét és közvéleményét. „Ez a nemzedék vette át a közhivatalok, intézmények, hírlapok, hadsereg, általában a közélet irányítását a háború előtti főnemességtől, és általában a nemességtől; ugyanakkor semmi kapcsolata nem volt a nagyiparos, gyáriparos, bankár, földbirtokos, iparűző rétegekkel. Kétségbeesve tapasztalták a frontról hazatérve, sebesülten és elrongyolódottan a forradalmak zűrzavarát, a trianoni békediktátum könyörtelenségét, az ország megcsonkítását, mely országért öt éven át véreztek, a gazdasági helyzet és vele az életkörülmények romlását; majd emberfeletti erővel kikecmeregtek ebből az állapotból, alig tizenöt esztendő alatt segítettek talpra állítani az országot, hogy az újabb háborúban ismét csak szembekerüljenek az állam szekerét rossz irányba toló bűnös törekvésekkel.”[1] Somogyváry Gyula élete és történelmi regényei, a Virágzik a mandula..., a Ne sárgulj, fűzfa!, valamint És Mihály harcolt... című munkái mindezt kitűnően mutatják be.

 „Nem mindenki volt rongy 1918-ban”

Mihály és angyalai harcolának a sárkánnyal, s a sárkány harcola az ő angyalaival, de nem diadalmaskodának, sem helyük nem találtaték többé az égben. És levetteték az a nagy sárkány, az őskígyó, ki ördögnek és sárkánynak neveztetik, ki elcsábítja az egész világot. És a földre vetteték, és angyalai vele együtt letaszíttatának. (Szent János: Jelenések könyve, 12. fejezet, 7., 8. és 9. vers)

Ha Somogyváry Gyula Virágzik a mandula című regénye az újonnan fölfedezett táj csodáiban való elmerülés regénye, akkor az 1939-ban megjelent És Mihály harcolt… a háború társadalmi-politikai valóságának a föltérképezése. Új regényében az író a korábbinál mélyebb társadalmi képét rajzolta meg a Monarchia déli frontvidékének és a hátország eseményeinek. A horvát karsztokat elhagyva a Karavankák déli lábainál robogott velük újra a vonat, és ők nem tudták, hogy a tiroli frontra – Assiagno poklába, vagy a Petrica–Cappa-szakaszra – viszik őket, esetleg mégis Piavéhez. Az a riasztóan éles tarajú hegy a Sobatino! Az a kopár domb meg a Podgora! Akkor hát mégis Görz a végállomás! „Hűs szél borzolja a hajamat, s állok a néma szürkületben – írta És Mihály harcolt… regénye bevezető soraiban a szerző. – És nézem a világháború legszörnyűbb csataterepének óriási körképét. Ott kezdődik ez a Podgoránál. Istenem, hányan haltak meg azért a dombért! Podgora… Oslavija… Lendülő szél legyinti meg a hajam.” Hány és hány magyar vitéz alussza itt a hősök boldog-keserű álmát! Kormos, égett szag terjengett a levegőben. A régi csatatér szaga. A házak között nagyon sok még romokban hevert. „Milyen mélységes csönd van ezen a tájon, amely két évig szakadatlan ágyúdörgéstől morajlott. Látrányi Mihállyal állok a görzi szürkületben. Azazhogy – csak a lelkével. Mihállyal, a vashadnaggyal, aki olyan szegény volt, mint a templom egere; Mihállyal, akire sem pénz, sem vagyon nem várt odahaza; Mihállyal, akire csak egy árva, falusi iskola, meg egy fehér hajú kis öregasszony várakozott, s aki mégis a legtisztább hősünk lett. Soha keményebb harcost, hívebb katonát, igazabb bajtársat és becsületesebb férfit nem láttam nála.”[2] Hajnalodott a Doberdón. A hősök hamvai fölött nőtt füvek, s a híres doberdói árvalányhaj küldték a hajnali szélben az üzenetet. Egyszerre az Isonzó hídján zörög át a vonat, melynek türkizkék a vize, és két hófehér csík a partja.

Didergő gondolatok riasztották Somogyváry Gyula lelkét, a magyar sors komor látomásai. „Az, hogy milyen árván és egyedül viaskodunk itt, Európában. Beleszorítva idegen népek, idegen hadak közé. Velük élünk, sodródunk tragikus háborúkba, pedig senkit sem gyűlölünk, senkitől hódítani nem akarunk. Elöl: ellenség, hátul: árulók. S amikor már roskadozni kezd minden, elszelelnek, köddé válnak azok, akikhez odaláncol a sorsunk, s végül csak magunk verekszünk, kietlen-magányosan, valami megmagyarázhatatlan, komor és végzetes, örök parancsra. És ez így van időtlen idők óta. A régi kuruc dal keserves rigmusa szerint: »Két pogány közt – egy hazáért.« Ki kérdi, ki bánja? Ki látja, s ki szánja? Senki. S mi az értelme? Csak az Isten tudja. Így van, s úgy látszik, így kell lennie. Sohase volt másként. S már magunk sem törjük rajta a fejünket. Csak markoljuk az öreg kardot, amely talán nem is különálló valami, hanem hozzánk nőtt, letehetetlen testrészünk, és vágunk, sújtunk vele keserűen. Nem hódításból, nem gyűlöletből, nem győzelemért, csak muszájból. A puszta életért. Talán nem is ellenséggel viaskodunk, hanem a sorssal vagdalkozunk. Sorsnak kell lennie, mert eleink egyetlen nemzedéke sem tért ki e harc elől. Mi sem tehetünk másként. Vállalnunk kell. […] Csak ne volna ez olyan lélekrázóan szomorú! Hogy ez a hű és jó nép, a föld, a kalász és a békés napfény szerelmese így, ebben a keserves, történelmi sodrásban vergődik, tehetetlenül, kiszolgáltatva. Vétke nincs, vágya is csak egy: az élet. S mégis mások, sokszor hitványabbak, üresebbek, prédaszomjasak s gyávábbak élik az élet javát.”[3] A Piave felső folyását már zuhogó esőben érték el a frontra vonuló bakák. És ismerkedtek az elhíresült, véres nevekkel: a Col Tonderrel, a Sasso Rossóval, a Col della Berettával, Monte Asolónéval, Monte Petricával s az 1779 méteres, átkozott Monte Grappával. Magyar, német, szláv, román szavak zengtek mindenfelé. Doberdó állásai mögött lopakodó árnyakká változtak az emberek! Az ifjú hadnagy a vonat ablakából nézte az állomások soknyelvű, sokfajú hadseregét, amely „ma még együtt harcol a katonafegyelem összetartó pántjaiban, ma még tud támadni, vagy kivédhet még néhány rohamot, de odahaza hazudnak már a pártok, s ha a bomlás áramlata kiér majd idáig, szertefoszlik majd ez a bábeli hadsereg is, és végül már csak a magyar próbál meg helytállni a becsület konokságával. A magyar, akinek még győzelem esetén sem lett volna se zsákmánya, se prédája, se hódítása.” Akinek a legkevesebb keresnivalója volt ebben a háborúban. S ha elvész a háború: talán még az is veszedelembe kerül, ami a miénk, a földünk. Az országunk. „Fölnéztem az égre. Vigasztaljatok meg, örök csillagok!”[4] Ez már nem az első háborús évek idején látott hadviselése volt, itt már minden fegyver és minden technika. Irgalmatlan harc a földön, a föld alatt és a föld felett.

Laibach vasútállomás-parancsnoka sánta főhadnagy volt a pilzeni gyalogezredtől. Kedvetlen, fásult és bizalmatlan, unta a háborút, az egész életét. Annyit azért elmondott a bakáknak, immár nyíltan beszélik, hogy a központi hatalmak elvesztették a háborút, és ez így van jól. Ő biztosan tudja, hogy a Monarchiának bántódása nem lesz, a győztesek majd átrendezik hármas birodalommá. „Magyarország mindenesetre rosszul jár, mert a tótok a csehekkel együtt alkotják majd a Habsburgok nagyszláv országának egyik területcsoportját, míg a tengermelléki szlávok – a bekebelezendő Szerbiával együtt – a másik országcsoportot.”[5] Horvátországban minden állomáson horvátul és magyarul olvasható a város neve, az országnak megvan a nemzeti önkormányzata, horvát nyelvű közigazgatása, horvát zászlós és horvát vezényszavú honvédsége meg csendőrsége, megtalálható az önálló nemzeti állam minden kelléke. A birodalmon belül „Magyarországnak sincs több alkotmányjoga, mint neki, sőt, a Monarchia közös ügyeire eső horvát hozzájárulás java részét is mi, magyarok fizetjük a horvátok helyett. Mégis, mi zsarnokok vagyunk. Itt a szlovén Krajnában meg mindezeknek nyoma sincs, s Ausztria mégis szláv Eldorádó. A horvátok úgy emlegetik, mint a népjogok uralmának inkarnációját.”[6] Az állomásokon azt hallják, hogy az osztrák tartományokban már több mint hetvenezer katonaszökevény bujdokol, s a Szerémségben is öt-hatezres fegyveres katonaszökevényből áll a „zeleni káder”. Valaki azt mondta, hogy a múltkor a repülőgépek Asiago fölött Az Est című lap példányait szórták le, hadd olvassák a lövészárkok lakói is Károlyi Mihály lázító beszédét. „Beteg, nyavalyás, lázas már mindenki. De azért mi tovább harcolunk, ha beledöglünk is.”[7] A hadosztályparancsnok szerint a nagy háború utolsó percei következnek, órákon és perceken múlik minden.

Tisza István gróf, „a rendületlenség bálványa” a parlamentben kijelentette: Magyarország ezt a háborút elvesztette! Az újságok tele vannak a fiumei katonai lázadás hírével, Laibachban szlovén nemzeti tanács alakult, Szarajevóban nagy tüntetést rendeztek a diákok az SHS-állam mellett. A horvátok és a horvátországi szerbek között azonban félelmetesen kiélesedett a helyzet. „A hosszú ideig azonos vonalon futó délszláv politika eljutott az útelágazásig. Arról már senki sem beszélt, hogy a szlovén Krajna elszakad Ausztriától, hiszen az a császári kiáltvánnyal befejezett ténnyé vált. Sőt, arról sem, hogy Horvátország és Szlavónia kiválik a Szent Korona országainak sorából, mert ez is csupán forma, és órák kérdése volt már. A jövő sorsát festegető néplélek a Dráván túl, és a Drávától délre, már a további lépéseket fontolgatta. Merre haladjon a délszláv népek történelme az útelágazás után? A Ferenc Ferdinánd-i tervből született Habsburg-trialista megoldás felé, vagy a Pasics–Trumbics–Pribicsevics-féle nagyszerb állam felé, a törekvő, legendás Karagyorgyék jogara alá? […] A horvátok és szlovének elkeseredett erőfeszítéseket tettek, hogy e tragikus történelmi kötélhúzásban Bécs felé rántsák Szerbiát és Montenegrót, a szerbek pedig dühös fajszeretettel és megindító hűséggel húztak a vérükből való dinasztiához és az ősi, sumadiai államhoz. Tragikus volt ez a küzdelem, mert testvérek viaskodtak benne, akik annyira kívánták egymást, hogy a türelmetlenségük lobogó gyűlölettel akarta legázolni a másik akaratát. És ennek a pattanásig feszült erőnek – amely pedig ugyanabból a forró fajszeretetből eredt – minden mozdulata, szívverése benne lihegett és lüktetett azokban az őszi hetekben Ljubljanától Monasztirig. […] Én csak huszonhárom éves siheder voltam 1918-ban, és magyar. Nekem csupán a mi gondunk, a mi bajunk sajogtatta a szívemet.”[8]

1918. október 24-től 29-ig azután öt nap alatt összeomlott, szétzüllött a világháború egyik legremekebbnek vélt hadereje: az osztrák–magyar hadsereg. „Miért kellett így történnie a dolgoknak? Miért? Miért? Hiszen meg sem vertek! Mi mind hittük a győzedelmet… Miért dőlt hát mégis minden romba?”[9] Mindennek az a kiáltvány volt az oka! – füstölög valaki félhangosan. Somogyváry Gyula, Gyula deák, a katona, döbbenten nézett maga elé: „Hát érdemes volt? Hiszen egyetlen kapcarongyotok többet ér, mint az egész hitvány otthoni világ! Érdemes? Felelj front! […] – Érdemes. Nem az emberekért, csak magunkért. A katonabecsületért. Azért, hogy arcul ne kelljen köpnünk önmagunkat. Azért, hogy egy késői, tisztább, nemesért hevülő nemzedék elmondhassa, nem mindenki volt rongy 1918-ban.”[10] Lőszer nincs, az embereink fele beteg, s akik még bírják erővel, csöndben ellógnak a front közeléből. Elterjedt közöttük a hír, hogy Károlyi földosztást csinál, s aki nincs odahaza, az kimarad a földosztásból. Ettől megvadulnak az emberek, s fejvesztve rohannak haza. „Mindezek után, ez a barom, ez a részeges, frontlógós Linder hadügyminiszter úr még kijelenti, hogy a hadseregre a jövőben nem is lesz többé szükség, tehát nem akar katonát látni!”[11]

Végül Somogyváry Gyula is hazaérkezett a szülői házba, ahol öt frontot járt testvére már várta őt, zubbonyaikon tizenkilenc érem csillogott a felpirkadó hajnalban. A boldog találkozás óráiban közülük senki sem hitte volna, hogy az addigi, keserves háborús évek után még sötétebb, rémületesebb korszak köszönt rájuk. Olyan korszak, amelynél nyomorultabb, kétségbeesettebb, megalázóbb és szégyenteljesebb nincsen a „magyar história lapjain”. Egy ezredéven át pusztították a magyarságot a tatár hordák, őseink elvéreztek török és német kardok csapásai alatt, de mert a lelkükben soha nem adták föl az országot, „záloguk volt a föltámadás jogára”. 1918 őszén azonban nem török, nem tatár, és nem Haynau katonái pusztították Magyarországot, hanem „a társadalom alja”. Somogyváry Gyula kétségbeesett, de még mindig katonás megfogalmazása szerint: „Az őszirózsás politikai diadal a hitványak lázadása volt a háború által letepert derék nép ellen. A penészgomba diadala – a sötétség idején. És ez a gombatenyészet itt nőtt ki, itt szaporodott el régi szociális mulasztásokból, néhány nemzetiség-politikai baklövésből, rövidlátó humanizmusból, agyalágyult jóhiszeműségből, gyerekes tájékozatlanságból, mely rettegett egy-két akasztófavirág kiirtásától, s ehelyett családok ezreire, és egy egész nemzetre szakasztotta a tragédiát. Csak kuszált és szétfoszló emlékekben él már bennem annak a háromnegyed esztendőnek képe.”[12] S amíg az országban tombolt az anarchia a Gyula deák számára oly kedves szülőföld egy része, Szentgyörgy, Muraszerdahely, Alsólendva, Csáktornya – ahonnét egykor Zrínyi oly elszántan kiáltotta: „ne bántsd a magyart!” – elveszett! Azt viszont már Párizs sem gondolhatja komolyan, hogy Pozsony, Nyitra, Komárom, Rimaszombat és Kassa cseh, hogy Kolozsvár Szatmár, Arad és Temesvár román, hogy Zombor meg Pécs szerb városok lehetnek. Jól szervezett nemzeti politikával mindez még menthető. Ehelyett azonban jött 1919!

Doberdó, Isonzó és Galícia lövészárkainak katonái másként gondolkodtak a nemzet jövőjéről, mint Károlyi Mihály és az őt váltó Kun Béla emberei, másként gondolták, mint „Ady barátai, akik rohamra küldték a proletárt, és Dózsa Györgyre eskették a háborúban vonagló magyar föld parasztját. Ösztönnel éreztük, hogy ez a proletárroham és Dózsa-lázadás darabokra zúzná Magyarországot. És visszaborzadtunk Ady Vörös Napjától is. Sejtettük, hogy amikor ez a roham robogni kezd, és a Vörös Nap fölkel, Ady Endre szalonforradalmár barátai elillannak jól fűtött svájci szállodákba, de mi itt maradunk, s összeégünk, megpörkölődünk az égő ország tüzében, lángjában. Csizmások és nadrágosok, frontról jöttek és lógósok egyaránt.”[13]

(Folytatjuk)