Somogyváry Gyula egyike volt azon magyar gondolkodóknak, aki És Mihály harcolt… című regényében határozottan leszámolt Ady Endre forradalmi költészetével. Elmondása szerint diákévei idején és a háború első éveiben még lelkes vitákban harcolt Adyért, a fronton azonban távolodni kezdett tőle. „A harctér éles szele, egészségesebb, férfiasabb világa, akár akartuk, akár nem, átalakított bennünket” – fogalmazta meg a költőtől búcsúzó vallomásában. „Bennünket megtanított a front imádkozni, és mert vért hullattunk a magyar rögért, rettegve féltettük minden forradalmi kalandtól. Mi, akik láttunk kétségbeesett helyzeteket megfordulni kemény és férfias helytállás után, tele voltunk hittel, elszántsággal. Szegény Ady, nem tudott imádkozni. Káromkodássá változott az ajkán még az istenkereső sóhaj is. És nem hitt semmiben. Se magában, se a magyarság életrevalóságában. A halál költője lett, s nem az életé. Mi nem tudtunk már Párizsért rajongani, mikor égő székely falvak lángjai közül kellett rohamra menni. Tiszta leányokra, jó feleségre, vidám gyermekhadra vágyakoztunk már, és nem a szilaj, más párját kívánó héja-nászra, s a csókot csak a csókért akaró szerelemre. Legszentebb elszántságunkkal akartuk az igazságosabb kenyérszelést mindenki számára, a barázdák emberségesebb megosztását.”[1] Somogyváry Gyula társaival együtt a Nagy Háború poklában tanulta meg, amíg harcol a lélek, az ember kincseiből semmi sem veszhet el. Meggyőződése szerint a lélek vereségekben fegyverkezik győzelmessé.
www.tormaycecile.com
Ismereteim szerint Somogyváry Gyula, Gyula diák – 1929-ig Freissberger Gyula – írói pályájáról mindmáig nem született monográfia, de még kellően meghivatkozott tanulmány sem – munkásságát többnyire „félhasábos véleményekkel” intézték el. Ennek minden bizonnyal a nemzetről, a magyarságról vallott – és bátran megfogalmazott – véleménye lehet az oka. Merő ködösítés az is, ami a lexikonokban róla, a pályájáról olvasható. A Magyar életrajzi lexikon szerint 1920-ban a Magyar Távirati Iroda (MTI) osztályvezetője volt, 1928-tól a Magyar Telefonhírmondó és Rádió irodalmi igazgatójaként működött. Bár 1935-től kormánypárti képviselő volt, náciellenes beállítottságát soha nem titkolta. Idejében fölismerte a hitleri nemzeti szocializmus pusztító erejét. A magyar parlamentben Bajcsy-Zsilinszky Endrén kívül egyedül ő szavazott a második zsidótörvény ellen. Ezért a német megszállás után, 1944. március 21-én a Gestapo letartóztatta és politikai meggyőződése, valamint „a nyugatiakkal való rádiós kapcsolatai miatt” a zsidókkal együtt Mauthausenbe hurcolták, ahonnan valamikor 1945-ben szabadult. Hazajött, és nyugdíjasként élte az életét, mígnem 1950 novemberében a kommunista hatalom emberei újra letartóztatták, internálták, a kistarcsai fogolytáborban halt meg, 1953-ban, egyes följegyzések szerint 1953. február 12-én szívroham végzett vele.
Szeghalmi Elemér 2005. május 22-én, az író száztizedik születésnapja alkalmából az Új Ember című katolikus hetilapban közölt Egy élet drámája – Somogyváry Gyula című tanulmányában így fogalmazott: „Somogyváry Gyula élete valódi keresztény, magyar sors. Ötvennyolc éven át e nemzetért, az iránta táplált szeretet birtokában munkálkodott. Művei és gyakorlati tettei harmonikus egységet alkottak: a humanitás, a mély istenhit és a hazaszeretet nemes érzülete dobogott benne utolsó pillanatáig.”[2] Az ember, akit „töretlen akaratereje és izzó hazaszeretete” mindig átsegítette a nehézségeken, nem tudott megküzdeni a vörös terror borzalmaival.
„Csak magamnak írok, hogy könnyebb legyen”
Az 1945 utáni kultúrpolitika a Horthy-korszak szinte minden, a maga korában népszerű polgári íróját betiltotta vagy félreállította – írta Kollarits Krisztina Tormay Cécile-ről írt tanulmánya bevezető soraiban. Ez lett a sorsa mások között Herczeg Ferencnek, Kosáryné Réz Lolának, Zilahy Lajosnak és Tormay Cécile-nek is. Az érvényes tiltás során az említettek közül talán a leginkább Tormay Cécile (1875–1937) került ki az irodalmi köztudatból, a kommunista hatalom nem tudta megbocsátani neki, hogy Bujdosó könyv (1920–1921) című naplóregényében szinte krónikáját adta a magyar Tanácsköztársaság véres eseményeinek.[3] Úgy érezte, a véres terror napjaiban-hónapjaiban a magyar nemzet fennmaradása a tét, ezért „a szecessziós-impresszionista novellák és regények addig inkább kozmopolita beállítottságú írója, az előkelő szalonok kedvence tehetségét és kapcsolatait a nemzeti ügy szolgálatába állította: a Nyugat ellenlapjaként indított, konzervatív-nemzeti Napkelet főszerkesztőjévé, a Magyar Asszonyok Nemzeti Szövetségének (MANSZ) örökös elnökévé, a Horthy-korszak ünnepelt írójává és közéleti személyiségévé – nyugodtan mondhatjuk –, a kor emblematikus alakjává vált.”[4] 1945 után mindezek okán ő lett a magyar irodalom elátkozott íróinak ugyancsak emblematikus alakja. Tormay Cécile-t 1922-ben maga Klebelsberg Kuno kérte fel a Napkelet főszerkesztőjének. Az 1920–1930-as években induló fiatalok közül sokan – köztük Szerb Antal, Halász Gábor, az Osvát Ernő szerkesztette Nyugattal szakító Németh László, Szentkuthy Miklós, Rónay György és Thurzó Gábor – ennél a lapnál kezdték pályájukat. A korszak kiemelkedő tudósai közül Szekfű Gyula, Pais Dezső, Eckhardt Sándor és Horváth János is szívesen publikáltak a Napkeletben. Tormay Cécile „a Nyugat-nemzedékkel nemcsak annyiban volt rokon – írta róla Szerb Antal a Nyugatban –, amennyire egy nemzedék tagjai elkerülhetetlenül rokonok szoktak lenni, ha tehetségesek: nyugatos volt a szó alapvető, a Nyugat-mozgalomtól független értelmében is, a nyugati irodalmak rajongója és követője volt; és »nyugatos« volt művészi szándékának mélyén is, a művészetről alkotott víziójában. […] Annak a stílusnak és stílusteremtő életérzésnek volt a hordozója, amely legmagasabb szintjét Babits Mihály fiatalkori verseiben és Kosztolányi Dezső és Tóth Árpád költészetében érte el.”[5] Az írónő, a sikeres indulás után, a világháború okozta megrendülés hatására egyre határozottabban vállalt szerepet a politikában. Szerb Antal meglátása szerint „a leheletszerű finomságok írónője meglepően aktív és energikus közéleti embernek bizonyult. Olyan aktívnak és energikusnak, hogy sokan el is fordultak Tormay Cecile-től, az írótól.”[6]
1918. október 29-én a fővárosi reggeli lapok címoldalon közölték, a fegyverszünet első napjaiban a király elrendelte, hogy a flotta, a tengerészeti intézmények, s velük együtt minden, a magyar tengerészet tulajdonát képező érték adattasson át a zágrábi, illetve polai helyi bizottságoknak. „Hirtelen egy másik idegenszerű fájdalom nyilallt a lelkembe” – olvasható ama komor októberi napokról Tormay Cécile Bujdosó könyv című könyvének első lapjain.[7] Az írónő döbbenten olvassa a beszámolót: elvész a tengerpart, elvész Dalmácia, az álomszerű kék szigetek, a flotta, amelynek zászlóihoz annyi dicsőség fűződik. Eszébe jutnak a régi szép, lelkes utazások: „Kiégett, néma Karsztok, vad kőmezők a kék ég alatt, zúgó nagy erdők és a Lujza út ezüstje és lenn a mélyben a tenger és mini fehér korallok és kagylók a parton: Fiume, az Óceánok magyar kapuja.” Fájdalom szövi át a gondolatait; Fiume, Magyarország egyetlen tengeri kikötője elveszett! „Kicsiny halászfalu volt, mint annyi más a Quarnero vize felett, mi tettük azzá, ami lett, magyar munkából termett, magyar aratások, magyar szüretek aranya csordult oda, hogy gátat emeljen, partot építsen, csodát tegyen a kövek között.”[8] Magyarországot, a hazai földet már nem védi senki! Ahol megkísérelték, ott Budapestről érkező fenyegető parancs tiltotta meg az ellenállást. Így mondják azok a menekültek, akik az ország megszállt területeiről érkeztek a fővárosba. A magyar városok sora került ellenséges kézre. „Amit ezer éve tartunk, elvész egyetlen óra alatt, és az idegen megszállások, mint a hullafoltok terjednek Magyarország testén. Falvak, városok neve… Vad, kétségbeesett segélykiáltás fuldokolt szüntelenül a mellemben: hát nincs senki, aki megmentsen bennünket?” Panaszosan sír egy nagybecskereki asszony, „olyan panaszosan, elnyújtva, mint amikor a szél siránkozik a kéményben: – Jaj, jaj… már a szerbek kezén a város. Újvidéken is rabolnak. Versecz is az övék, és senki sem áll ellent… Csak a német katonák szedik fel a síneket.”[9] Ki érti ezt? Hónapokkal ezelőtt egy galíciai lövészárokért, meg a Karszton egy szikláért ezer meg ezer magyar ember halt meg! És most idegenek prédája lesz az ország! Sokan érezték úgy, amikor Tisza István meghalt, abban az órában halt meg Magyarország is. Nem volt többé olyan befolyásos vezéregyéniség, aki céljának tekintette volna az ország megmentését, ehelyett önjelölt politikusok ostoba szólamokkal sodorták anarchiába az országot. „A forradalom azért lett, mert a zsidóság félt a hazatérő katonák pogromjától. A köztársaság azért lett, mert a forradalom fél az ellenforradalomtól”[10] – jellemezte a helyzetet Tormay Cécile, ami miatt az antiszemitizmus vádja is a nyakába szakadt.
Képtelenség megérteni – emelte ki az írónő –, hogy a magyar kormánynak az ország keleti és déli vidékein nagy területeket kell kiürítenie, magyar földet kell kiszolgáltatni a balkáni haderőknek. „Oda kell adnunk a Szamostól a Maros–Tisza vonaláig, a Duna folyásától a horvát-szlavón határig azt, ami ezer év óta a miénk.”[11] Az erdélyi szorosokon oláhok jönnek befelé a visszavonuló Mackensen nyomában. A szerbek megszállták a Bánságot, a Bácskát: Temesvár, Zombor a kezükben van. A csehek Kassa irányába vonulnak, és miután megrabolták országunkat, most ki akarják rabolni még az ország régi címerét is; „a magyar Földnek, amelyet Slovenskónak keresztelnek, három halmot és kettőskeresztet lopnak el tőlünk címerül”. A szerbek megszállták a pécsi bányákat is, a románok Petrozsényt foglalták el. Tormay Cécile szerint ezer év során sok katasztrófát élt át a nemzetünk, de talán soha súlyosabbat, mint éppen azokban a napokban. Pedig aki ismerte az ország állapotát, aki tudott a nemzetiségek uszításáról, az láthatta az országot fenyegető veszélyt. Az írónő szerint „a magyar faj nem nyomta el idegen ajkú testvéreit, akik zaklatott századokban, mongolok, tatárok, törökök és saját vérük zsarnokai elől menedéket keresve vándoroltak be. Mert ha tette volna – ma nem lenne többé német, tót, rutén, oláh és szerb az országunkban. Hazudtak, akik mást mondtak. Mi békésen éltünk együtt. És a nemzetiségek most mégis vad gyűlölettel ordítják, hogy agyon kell ütni mindenkit, aki magyar”.[12] A magyarság a veszély fölismerése nélkül, tétlenül hagyta múlni az évtizedeket, és most egyszerre bedőlt alatta a föld; idegen katonák szállják meg a városait, kifosztják a gyárait, üzemeit és magtárait, a fővárosban pedig tombol a vörös terror „huszonnégy zsidó népbiztos ott áll a magyar élet és halál fölött”.[13] Hogy gyűlölhetik az országukat, a fajunkat azok, akik ide süllyesztették! – roskadt magába az események láttán a kor tanúja.
Nap-nap után egyre több katona sapkájáról tűnik el a nemzetiszínű kokárda, és ahogy letépik, mintha seb támadna a helyén: egy vörös vérfolt. Tormay Cécile-nek és családjának is el kell hagynia Budapestet, a szuronyok és a terrorlegények városát, Aszód irányába, az északi hegyvidék felé tartanak. Köd, ragadós, sűrű köd mindenütt. „Fuldokolva jár az ember egy elátkozott tájon, tapadó nehéz sárban tántorog, és megállni és menekülni nem lehet. Egy megjelölt város a börtönünk. A tűzhelyei hidegek, világossága nincs, a házak kapuja nem áll nyitva sehol. Zsákba vergődnek az utcák, és a zegzugos fordulóknál valami, amit nem látni, hidegen lehel az ember szeme közé. Kitárni nem lehet soha. Menni kell vak ablakok alatt, a ködben, visszhangtalan halálsikátorokon át.”[14] Ez most az élet. Köd, sárga, tapadó köd mindenütt, s a térdig érő sárban a város házaival és utcáival együtt egy óriási gödör felé csúszna. Egy vasúti őrházban leltek alkalmi menedéket. „Ahogy a kemény faszéken kuporodtam – emlékezett a menekülés napjaira Tormay Cécile a Bujdosó könyv lapjain –, lassanként sajátosan ismerősen kezdett hatni az őrházikó, a szoba és az avult szegény holmi. Mintha már jártam volna itt. De akkor más tájon állt a ház. Messze, lenn a Karszton, kiégett sziklák felett, vad hegyeken, és én fiatal voltam. És első regényemet írtam: Emberek a kövek között. Két alagút között állt a másik ház, amelynek egykor a művészetem ifjúságát adtam oda. És egyszerre bánatosan kezdtem hinni, hogy nincs véletlen, és még a kicsi őrházak is vissza tudják adni, ha az ember szeretetet ad nekik.”[15] Innen kell majd valamikor újrakezdeni az életet. A Bujdosó könyv két fejezete, Az őszirózsás forradalom (1920) és a A proletárdiktatúra (1921) az 1918–1919-es eseményekkel kapcsolatban nem csupán egy ember, hanem egy egész társadalmi osztály érzéseit és gondolatait örökítette meg. Őszintesége, nyíltsága sértette a Magyarországon (is) berendezkedő kommunista hatalom embereit. Más éneket vártak dicsőséges országlásuk méltatására – s ebben bőségesen volt részük.
(Folytatjuk)
[1] Uo. 269. p.
[2] Szeghalmi Elemér: Egy élet drámája – Somogyváry Gyula; Új Ember, 2005. május 22. (LXI. évf. 21.) 14. p.
[3] Kollarits Krisztina: A Nobel-díj árnyékában – Herczeg Ferenc, Szabó Dezső, Tormay Cécile; Magyar Napló, 2011. december, 35. p.
[4] Kollarits Krisztina: Egy bujdosó írónő – Tormay Cécile; Vasszilvágy – Magyar Nyugat Kiadó, 2010. 334 p.
[5] Szerb Antal: Tormay Cécile; Nyugat, 1937. május (5. szám), 350. p.
[6] Uo 351. p.
[7] Tormay Cécile: Bujdosó könyv – I. Az őszirózsás forradalom; Budapest – Rózsavölgyi Kiadó, 1920. és Tormay Cécile: Bujdosó könyv – II. A proletárdiktatúra; Budapest – Pallas Kiadó, 1921.
[8] Tormay Cécile: Bujdosó könyv – Feljegyzések 1918–1919-ből; Budapest – Gede Testvérek Bt. 2003. 69. p.
[9] Uo. 84–85. p.
[10] Uo. 121. p.
[11] Uo. 89. p.
[12] Uo. 75. p.
[13] Uo. 297. p.
[14] Uo. 147. p.
[15] Uo. 334. p.
