A hivatalos indoklás szerint Szabadka Város Dr. Bodrogvári Ferenc-díja az irodalom, a képzőművészet, a zeneművészet, a színház- és filmművészet területén kiemelkedő (40 évnél fiatalabb) alkotóknak adományozható, akik alkotásaikkal és tetteikkel hozzájárultak a város kulturális életének fejlődéséhez, vagy jeleskedtek a kultúra terén hazánkban és külföldön, tekintetbe véve az előző naptári év figyelemre méltó alkotásait. Ennek tudatában senki sem lepődhetett meg azon, hogy az idei díjazottak között ott találjuk Ifj. Brenner Jánost, a Forum Könyvkiadó Intézet szerkesztőjét, aki számos kiadvány megszületésében játszott szerepet, emellett tevékenységével a kortárs vajdasági magyar irodalom és a képzőművészet népszerűsítésében is nagy érdemeket szerzett.
Brenner János a gimnáziumot követően az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karának Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékére iratkozott, majd utána néhány évig tanársegédként dolgozott az egyetemen. Jelenleg főállásban az újvidéki Forum Könyvkiadó szerkesztőjeként tevékenykedik, de mint ahogy arra korábban utaltam, a Híd Kör és a Híd Kör Art tagjaként számos kiadványban és rendezvény szervezésében működött közre moderátorként, szerkesztőként, szerzőként és más szerepekben.
Melyik volt az a pillanat, amikor eldöntötted, hogy a magyar tanszékre iratkozol, minek hatására döntöttél úgy, hogy ott akarsz továbbtanulni?
– A gimnáziumi tanulmányaim vége felé közeledve jött az ötlet, hogy jelentkezem a bölcsészkar magyar tanszékére. Akkor még létezett irodalmi és nyelvészeti szakirány, s mivel a természettudományi gondolkodás közelebb áll hozzám, egyértelmű volt számomra, hogy utóbbit válasszam. Bár mindig is a pszichológia érdekelt, nem mertem belevágni, Magyarországra meg egyszerűen nem akartam menni. Akkoriban sem nagyon sajnáltam a döntésemet, most pedig különösen nem.
A Magyar Tanszéken tanársegédként is dolgoztál. Milyen területen tevékenykedtél? Mit adott neked az az időszak?
– Pár éven át – 2012 és 2015 között – vezettem gyakorlatokat a tanszéken fonológiából, fonetikából, szófaj- és mondattanból. Minden egyes pillanatát élveztem, remélem, a hallgatók is, bár a nyelvészeti-nyelvtani tárgyak oktatásával azért nem mindig lehet sikeres egy tanár. Már az általános iskolától kezdve valamiféle furcsa hozzáállás, taszítás tapasztalható a nyelvtan kapcsán. Véleményem szerint azért, mert mintha valami kötelezően bemagolnivalót, ellenszenvet kondicionálnának hozzá. Ezt hatalmas hibának tartom, mert a nyelvtan nem szükségszerűen rossz, hanem épp ellenkezőleg, olyan mélységi ismeretek sajátíthatók el általa, amelyek hozzájárulnak például a helyesírási (alap)ismeretek és összefüggések, a rendszerben való gondolkodás vagy épp a mondatgenerálás fejlesztéséhez – ha most lehetek ennyire patetikus, s ha csak a legfontosabbakat emelem ki. Számos tapasztalatot szereztem ebben az időszakban – maradandókat. A gyakorlatokra való felkészülés elmélyítette és bővítette az ismereteimet, máshogy közelítettem a nyelvhez, a működéséhez, leképződésének folyamataihoz. És persze olyan tudáshoz jutottam, amit a Forum Könyvkiadóban, mint szerkesztő, kamatoztatni tudok. Másrészt ebben az időszakban több tesztfeladatot is készítettem a körzeti, a községi és a köztársasági anyanyelvi versenyekre, nyelvtani összefoglaló feladatsorokat is volt alkalmam összeállítani, belekóstolhattam a tankönyvlektorálásba és -véleményezésbe, de ki kell emelnem az Agapé Kiadóban szerzett tapasztalataimat, ahol – Harmath Károly megkeresésére – tulajdonképpen elkezdődött a pályafutásom.
Mikor kezdtél a Forumnál dolgozni? Ott mi a feladatod? Milyen kiadványokon dolgoztál?
Melyikre vagy a legbüszkébb, vagy melyik áll hozzád a legközelebb?
– 2013 végén hívott fel Virág Gábor, hogy volna-e kedvem szerkesztőként a Forumnál dolgozni. Igent mondtam, aztán rögtön ott kezdtek tornyosulni a fejem fölött a kételyek, amelyeket – noha nem mind – idővel sikerült elhessegetnem. Szakmai téren egyébként nem jellemző rám, hogy a szívembe zárnék bármit is, és büszkeség sem tölt el, ezeket az érzéseket az élet más területein aktivizálom, messze-messze a munkától. Kapok egy feladatot, és igyekszem végrehajtani minél precízebben. De, mondjuk, örömmel gondolok vissza a második kötetednek, a Mintha emberekből állna című könyved munkálataira, mert mind szövegi, mind vizuális értelemben – Blaskó Árpád könyvtervéből és illusztrációiból kiindulva – valamilyen kitapintható egész és összjáték valósult meg. Másrészt azt „kellene” válaszolnom, hogy a szerb–magyar középszótárra vagyok a legbüszkébb. Igen, akkor, ha a végeredményből indulok ki, és nem az odavezető útból. Ez a munka olyannyira megterhelő volt, hogy nyilván nem nyilatkozhatom az elragadtatás légkönnyű szólamaival. Mást külön nem emelnék ki, a lényeg mindenképp az, hogy pozitív munkatapasztalatokban és együttműködésekben volt és van részem, a negatívak mellőzhetők. A szövegek, könyvek változatossága motiváló erőt jelent – izgalmas, hogy mindegyikhez másképp kell viszonyulni. Mögöttem van már jó pár könyv, a kérdésed kapcsán talán a legfontosabb, hogy egyetlenegyszer sem adtam fel munkát.
Mesélj valamit a szerb–magyar középszótár megszületéséről. Mi volt a te feladatod, mennyit dolgoztál rajta? Várható-e folytatása, vagyis egy magyar–szerb szótár?
– Képzelj magad elé több mint ezerszáz, sűrűn gépelt oldalt! Amikor megláttam ezt a hatalmas mennyiségű kéziratot, ennek a pillanatnak a leírására legkevésbé a „megszeppenés” szó lenne a legalkalmasabb. Amikor fölocsúdtam, elkezdtem az egységesítési szempontok kidolgozását, olyan automatikus szövegkeresési metódusokat határoztam meg, amelyeket anélkül tudtam alkalmazni, hogy el kellett volna olvasnom a kéziratot. Ekkor már elkezdtem azon is gondolkodni, milyen tipográfiai fogódzókkal könnyíthető meg a kötetben való tájékozódás. Ez volt a munka hosszú ideig tartó, mégis könnyebbik része. Ezt követte a részletes olvasás és javítás. Akadtak olyan napok, amelyeken órák hosszán át konzultáltunk a szerzőkkel egy-egy jelentés, szócikk meghatározásán. A legnagyobb problémát egyes szerb igék befejezett-folyamatos voltának magyar nyelvre való átültetése jelentette – hogy most csak tényleg egy esetre utaljak. Szóval nem volt könnyű, megnyugtató volt azonban a kollégák segítsége, különösen Buzás Márta szakmai elhivatottsága, Csernik Előd műszaki szerkesztő óriási türelme és nem utolsósorban a többiek kitartó hozzáállása.
Szépirodalmi és egyéb kiadványok szerkesztőjeként milyen a kapcsolatod a képzőművészettel? Gondolok itt arra, hogy hogyan választotok illusztrátort, alkotásokat, illetve szerkesztőként mi a te feladatod az illusztrációkkal?
– Ha hozzáfogok egy kézirat elolvasásához, akkor gyakran a szöveg elején elképzelem, ki illusztrálhatná a készülő kiadványt, vagy ki készíthetné el a könyvtervet. Persze a kollégáim tanácsát is kikérem, enélkül nem megy. Németh István Jusztika című novellaválogatásának illusztrátorára – Paszterkó Richárd személyében – például Virág Gábor tett javaslatot, és szerintem ütős volt az ötlete. Pista bácsi a legszebb könyvének tartotta – nyilván némi érzelmi felfokozottság hatása miatt is – az elkészült művet, amikor elvittük neki a tiszteletpéldányokat. Ajánlom egyébként mindenkinek a figyelmébe. Izgalommal tölt el, ha képzőművészekkel dolgozom együtt, mert egyrészt olyan részletekre képesek ráirányítani a figyelmet, amelyekre szövegi síkon nem koncentráltam, másrészt azt tartom jó illusztrációnak, amely – a maga képi jelentésképzésével – még egy igazán kicsit hozzá is tud adni a szövegvilághoz. Mindenkivel másképp alakul ilyenkor egy-egy közös munka. Pesti Emma például határozottan kérte, hogy ne beszélgessünk el a könyvről, a szövegről – Schwalb Miklós Fiú a konyhából című művéről –, hogy az alkotás alatt a saját olvasatát ne befolyásolja semmi. Többször kellett belátnom, a vizuális világteremtés egy teljesen más „logika” és látásmód mentén formálódik meg, így jobb, ha hallgatok – ez így van rendjén.
Te vagy a Híd Kör Art egyik kezdeményezője, mesélj valamit arról, milyen célból jött létre, miért volt szükség egy ilyen csoportosulásra, illetve hogyan kapcsolódik a Híd Körhöz mint irodalmi csoportosuláshoz?
– Egy másik történet kezdődik itt szöveg és kép összjátékában – ha maradunk még egy kicsit a témánál. Csáky S. Piroska fogalmaz valahogy úgy a bibliográfiájában, hogy a kiadók jellegét elsősorban a kialakított irodalmi-szerkesztési profiljuk adja meg, de szükségesek olyan megoldások is, amelyek megkülönböztetik őket más kiadóktól úgy, hogy kiadványaik magukon viseljék a felismerhetőség jeleit. Ha leltárba vesszük, hogy a kiadó történetében kik voltak műszaki szerkesztők, kik illusztráltak egy-egy kiadványt, akarva-akaratlanul felvillan előttünk jó pár igényesen létrehozott könyvalkotás, szöveg és kép elválaszthatatlan viszonya és játéka. Pár évvel ezelőtt Ferencz Fehér Dorottyával részben ebből a körülményből indultunk ki, amikor még páran beláttuk: igény mutatkozhat a Híd Kör mellett egy képzőművészekből álló csoportosulásra is, hiszen egyértelmű volt, hogy azok az emberek, akik könyveket alkottak, számos más esetben gondolkodtak és működtek együtt, reflektáltak egymás munkájára. A cél tehát ez volt, hogy szöveg és képzőművészet – ezen a síkon – újra egymásra találjon.
Több kiállítást is szerveztél. Ez mennyire nehéz munka, egyeztetni az alkotókkal, helyszínnel? Mit tapasztaltál, a közönség mennyire nyitott a képzőművészetre? Hogyan lehet közelebb hozni hozzájuk?
– A szervezés nehéz és megterhelő. Tavaly október–novemberben két különböző tárlatot szerveztem, illetve vettem részt a szervezési folyamatban. Az egyik a vajdasági magyar képzőművészet napján megszervezett tárlat volt Szabadkán, a Kortárs Galériában, pár nappal később pedig Szegedre, az MTA Szegedi Akadémiai Bizottságának székházába kaptunk meghívást Aranyi Sándor festőtől, grafikustól, tanár úrtól. A helyszínekkel általában nincs gond, jó előre megtörténik az egyeztetés. Sokkal inkább az alkotások begyűjtése okoz problémát, hisz egyesek például Újvidéken tanulnak, mások Szabadkán dolgoznak, megint mások ingáznak vagy Magyarországon vannak. Többször fordul elő, hogy az alkotók épp ezért nem tudják tartani a leadási-átadási időpontokat, ezért számos újratervezésre van szükség. Egy hatalmas táblázatban szoktam vezetni, hogy kitől milyen alkotás érkezik, hol tudom átvenni, egyáltalán átvettem-e őket stb. Túlzás nélkül mondhatom, hogy e két kiállítás kapcsán több száz kép és installáció(kellék) fordult meg nálam, pontosabban a pincémben, mindegyiket külön vezettem, aztán ilyen-olyan úton-módon végül visszakerültek a képzőművészekhez. A tárlatmegnyitókon szép számban jelentek meg érdeklődők, s úgy tudom, az ezeket követő időszakokban is. Nem lehet panaszunk, ellenben senkire sem kell semmit ráerőszakolni, de a multimedialitás, ezen belül például egy könyvbemutatóval összekötött tárlatmegnyitó talán nagyobb sikerrel viszi közelebb a képzőművészetet az emberekhez.
Milyennek látod a fiatal irodalmárok és képzőművészek helyzetét jelenleg Vajdaságban?
– Amennyire egyszerűnek tűnik a kérdés, annyira közelíthető meg akár több síkon is. Ezeket valahogyan számba véve és összegezve, kiindulva, mondjuk, a publikációs és bemutatkozási lehetőségekből, úgy látom, nem lehet ok panaszra. Azt tapasztalom, hogy utánpótlásból is van elég, csak a legfontosabb, hogy megmaradjon a tér, a lehetőség a tehetséges alkotók kibontakozására, felkarolására. Maradandó élmény volt ebből a szempontból, amikor jelen lehettem az Újvidéki Művészeti Akadémia végzős hallgatóinak kiállításán, akikben egyszerűen egytől egyig meg lehetett ragadni az erőt, az önbizalmat, a végtelen kreativitást. A kibontakozáshoz ezek kellenek, és alkalmak.
Jelenleg min dolgozol?
– Most épp Györe Géza A horvát és a szerb irodalom magyar recepciója munkacímű bibliográfiáján dolgozom, amely több ezer tételből áll. Hiánypótló vállalkozásként tekintek rá, már „csak” a tekintetben is, mert a horvát és a szerb irodalmi alkotások magyar nyelvre fordított műveinek és ezeknek az irodalmaknak a magyar irodalomra gyakorolt hatásával foglalkozó írásművek, valamint a délszláv irodalom magyar nyelvre fordítóival kapcsolatos szövegek adatait egy kötetbe összefoglaló bibliográfia még nem készült. Hatalmas munka érkezik remélhetőleg a vége felé, ugyanis hamarosan hozzáfogunk a tördeléséhez.
