Az EXIT fesztivál ideje alatt híven tudósítottunk arról, hogy miféle előadók és miféle sikerrel szerepelgettek Szerbia legnagyobb könyűzenei rendezvényén, beszámoltunk koncertről, szettről, balettes megnyitóról, félszubjektív információmorzsákat csepegtettünk az eseményekről és helyenként a sajtótájékoztatókról. – Az előző évben egy ismerősöm rajzfilmmókusként határozta meg szubjektív önmagam EXITelő absztrakt állapotát. Idén már büszkén viseltem a címet. Néha úgy is éreztem magam. Roppantul szubjektív összegzés következik – az EXIT2018 Freedom, ahogy egy kétdimenziós rajzfilmmókus látta.
Ha valami szembetűnőt szeretnénk kiemelni, az az emberszám – és máris szubjektív tartományok legmélyén járunk, mivel a rágcsálótapasztalat szöges ellentétben áll a szervezők adataival. Állításuk szerint a fesztivál rekordmennyiségű látogatót fogadott be idén. E „rekordmennyiségtől” idén el lehetett jutni főműsoridőben vécére és tíz perc alatt végig lehetett ugréndozni a Main Stage-től a Latinóig húzódó úton (aki bejárta már ezt az utat, az tudja, hogy ez korábban negyven perces lehetetlen küldetés volt).
Ami azonban különösen feltűnő, az a külföldiek igen gyér előfordulási aránya: az egyszeri mókus fesztivál-automatizmusból kifolyólag mindenkinek angolul szorrizik, amikor lábra tapos, ám a 99% azt feleli: ništa, brate. Egy kiscsaj megkérdezi a mókuskülönítményt, honnan jöttek, hallván, hogy magyarul szólalunk – amikor megmondjuk, hogy hazai tenyészet volnánk, elszontyolodik. Sehol egy külföldi, panaszkodik. A Main tömegében leginkább görög zászlók virítanak. Vannak magyarok – vajdaságiak és anyaországiak egyaránt. Pár holland, pár német – a britek majdnem teljesen eltűntek, holott pár esztendeje még ők képezték a fesztivál gerincét. Hogy vajon pusztán annyi történt, hogy a reklámhadjárat idén nem célozta meg a Brexittől fáradt szigetországot vagy a zeneileg igényes angolok nem indultak be az EXIT húzóneveire? Homály fedi.
Hogy a hazaiak száma ezzel szemben megnövekedett, az talán annak is köszönhető, hogy az árak az Erődben nem voltak túl magasak. A 7000 dináros, kéz alól szerzett jegy még megfizethető egy átlagpolgárnak, a 3000 körük forgó napijegy úgyszintén, 250 dinár pedig egy (felvizezett) csapolt sörért talán a mi pénztárcánknak kissé soknak tűnik, de már Belgrád belvárosában is egészen szokványos összeg.
Kit érdekel, hogy a hazaiak vannak többen? – mondhatnánk. – Szerbia Szigete a szerbiaiaké! Csakhogy az EXIT egyik legnagyobb erénye pont az volt, hogy kinyitotta a kapukat, más kultúrát áramoltatott be, és egyúttal kizárta a turbo-folk nemzedéket, amely ellen tulajdonképp létrejött. Végignézve az utóbbi évek betóduló népségén egy ismerősöm a második nap délutánján azt találta megjegyezni: megérjük mi még, hogy Ceca lépjen fel a Nagyszínpadon. (Végülis Guetta Dávid falusi lemezlovas már nincs túl messze ettől a lépcsőfoktól. De erről majd alant.)
Azt már az első nap többen megjegyezték, hogy az idei fesztiválon tízes szorzószámmal nagyobb az egyenruhás rendőrök száma. Első este valóban moccanni se lehetett az uniformisoktól és a gumibotoktól, ám ez már a második estére mérséklődött, afféle látszatkarneválnak tűntetve fel az első éjszakai szigorú felvigyázást. Az EXIT különben is mindig hajlamos volt önmagát a tiszta játékos álruhájába bújtatni: emlékezzünk csak vissza, amikor vagy tíz éve „clean” szórakozást ígértek, és ennek nevében csak sört(!) és vizet(!) lehetett vásárolni standjaikon. (A járatlanabbak kedvéért: a víz azért kél el oly nagy mennyiségben, mert a dizájner drogok mellékhatása a kiszáradás. Idén is több ember szaladgált Aqua Vivával, mint a Smirnoff vodkás szörpikéjével – ez azért enged következtetni a rendőrség hatékonysági fokára.)
Az EXIT azzal is imád kérkedni, hogy mekkora teret ad a civil szervezeteknek és a jövő felé irányuló új generációknak. Nos, teret ad: délután hat és éjfél között, amikor a kutya sem ugatja meg a standjaikat, nemhogy a mókus. (A legtöbb látogató ezidőtájt még a Belgrád rakparton fogyasztja az otthonról hozott töményet.) Sajtótájékoztatót szerveznek a zenészek külföldön érvényesüléséről, de a program nem demonstrálja igyekezetüket. Beengedik az LGBT-szervezeteket szórólapozni, de a Pride táncterét évekkel ezelőtt felszámolták. Mintha a fesztivál társadalmi jelentősége és a fesztivál zenei palettája (ami miatt, ugyebár, mindenki idefárad a tartományi székvárosba) teljesen külön erdőben növekvő bozótosok volnának, amelyeknek érinkezési pontja legfeljebb egy keskeny, elhagyatott ösvény.
Az egyébként a Nagyszínpadhoz tömeget vonzó könnyűzenei előadókból igencsak hiány volt idén az EXITen. Hol van már a Sex Pistols, vagy akár a The Killers ideje! Grace Jones koncertjét sokan várták, de e sorok mókusszerzőjének lagymatag volt az élmény, a csinos neonsminkek ellenére. A Bajaga koncertjéről még a Facebookon se posztolt senki semmit: elmúlt, kész, felejtsük el. Volt néhány méltatlanul alulpíározott előadó: ilyenek voltak a My Baby és Sevdalina, akiket remek show és kiváló zenei anyag jellemzett, mégis viszonylag kevés látogató lábát moccantották a színpadok irányába.
A legjobban talán épp az egynyári slágeres énekesnők tündököltek – LP elérte, hogy meghallgassak tőle jónéhány dalt a YouTube-on, különös tekintettel a lemezen még meg se jelent Dreamer című szerzeményre. Alice Merton pedig egy kellemes hangulatú esti koncertet tolt elénk, bár ott már egyértelműen mindenki a No Roots című nótára várakozott, vagy rosszabb esetben Martin Garrix szettjére.
A fősodor legnagyobb húzónevei pont Garrix és David Guetta voltak – ó, micsoda kár! Míg Garrix „csak” a slágergyáros szerepében tetszelgett, és hozzá képest felüdülés volt a kettejük közt feszülő Mahmut Orhan, Guettának láthatóan elgurultak a kis rózsaszín pirulái és a bácskaröcsögei Szivárvány Diszkó szintjére süllyedt folyamatos bekiabálásaival, ízléstelenül otromba átmeneteivel. Ennek ellenére (vagy épp ezért?) a Main Stage-en moccanni se lehetett a buliján.
Meglepő módon a Nagyszínpad legütősebb előadóinak a számomra eddig nem föltétlenül a legismertebbek közé tartozó DJ-k, illetőleg DJ-párosok számítottak. (Jó, én az elektronikával az EXITen kívül legfeljebb a mosógép bekapcsolásakor találkozom.) Az Ofenbach deep house-a legbelülről rezgette meg kicsi rágcsálószívünket, hogy aztán a Delta Heavy teljesen szétzúzzon lábat, gerincet és retinát: a szombat éjszaka volt e tekintetben a buli abszolút csúcsfoka.
Persze a Dance Arena megbízhatósága nem csökkent: buli, ami este kezdődik, és jóval a napkelte után ér véget, tökéletes hangosítással (ami egyébként a nagyszínpad világító fákkal ölelt terére is jellemző), retinaboldogító színpompával, LED-lámpák millióival. Jól bevált helyszínek egész sora garantált megnyugvást és utolsó rúgásokat: az NSNS Stage, a Fusion, a Disco Stage, a Latino színpad. Helyek, ahol fellélegezhetünk: minden olyan, mint volt.
És még valami ugyanaz: az érzés, ami nem kötődik koncerthez és fellépőhöz. Az, amikor egy addig az éjszakáig teljesen idegen mókustárs felkeres a napfelkelte utáni chill-állapotban, hogy megköszönje a partyt, amit órákkal előbb együtt lejtettünk. Amikor cigarettára gyújtunk a füvön és csak nézzük a hazatérőket. Amikor találomra mosolyognak rád a tömegben. És a hiány, ami abból fakad, hogy két napon belül az egészből nem lesz semmi.