Baracklekvár
Baracklekvár készül. A konyhát, ebédlőt belengi a gyümölcs kedves, aromás illata. A nyitott ablakon is kilibben, és bolondos táncba kezd a költők bódító virágával, az itt-ott még nyíló lonccal.
Kis adagokban főzöm a lekvárt, mert így lesz tökéletes az íze, meg a színe világos marad, olyan kacagó narancssárga.
Hogy ne kelljen semminemű tartósítószert tenni az elkészült finomságba, adagokban a mélyhűtőbe kerül. Ott várja türelmesen, hogy különböző süteményekben örömet szerezzen a családnak, kedves vendégnek.
A karácsonyi zserbónak, a vaníliás koszorúnak adja majd a meleg nyár tündéri ízét, színvilágát.
De nem becsülöm le a piskótatekercset sem, mely baracklekvárral megkenve a legfinomabb, s édesanyám szerint ennek a finomságnak varázsereje is van.
Mária Magdaléna még csak készült az asszonysorsra, amikor lányként egy nagy füzetbe gyöngybetűkkel másolta le a könyvnyi receptet. A baracklekváros piskótatekercs utolsó mondta után ez a szó áll: gondűző.
ÖRÖKSÉG
Kincseimnél vagyok Budapesten, de már indulóban haza. Haza Nagybecskerekre, ahol nincsenek a Drágáim. Nimród mélyen alszik, Csenge ébredezik. Annyi szeretetet akartam volna átadni még, amit lelkemben, minden sejtemben hordok, de az idő mindig kevés. Az idő könyörtelen a mi esetünkben.
Csenge rám néz, édes hangján mondja: nagyi.
Magam sem tudom miért, gyermekkorom imájába kezdek.
– Szívem első gondolata hozzád száll fel Istenem…
Unokámból kitör a csodálkozás:
– Ezt mondjuk minden reggel az iskolában! Te ezt honnan tudod, nagyi?
– Ómamámtól tanultam – válaszoltam.
– A dédimtől?
– Nem! A te ükmamádtól, Kicsim. És mondom tovább:
– …te őriztél meg az éjjel, maradj ma is énvelem…
Isten az ima perceiben összehozta családunk 7 nemzedékét. Együtt volt a múlt, jelen, jövő. Árvay Anna (nagymamám), Mohaupt Mária Magdaléna (édesanyám), én, Szűts Zoltán (a fiam), fiam lánya Csenge és Csenge leendő gyermeke, aki majd egyszer világra jön, s aki majd felnőttként szintén szülő lesz, Csengém meg nagyi, s akkor egy reggelen ő fogja majd unokája kezét, és együtt mondják:
– Szívem első gondolata hozzád száll fel Istenem…
Továbbadja az örökséget.
Áldozat
– Leszakad – jajdult fel a kisfiú.
– Lehetetlen – mondta barátságosan mindannyiunk Tóni bácsija. Megsimogatta unokája buksiját, majd csak úgy magának megjegyezte:
– Hetykén álló taréjjal is megbízhatatlan már ez a kakas.
Az eget kezdte kémlelni. Ráérősen beleszippantott a levegőbe. Figyelte a suhanó felhőket, és az erőszakos kossavát. Szeme sarkából azért rá- rápillantott a kakasra. Látta, hogy a taraját mégiscsak lecsippenti majd ez a Déli-Kárpátok nyugati oldalán alakuló, az Al-Dunán hozzájuk érkező viharos erejű szél, mely hajnalra mindig felerősödik.
– Nagyapa, házunk dísze ez a kakas, és én nagyon szeretem – súgta már ágyában fekve az okos, melegbarna szemű kisfiú, s gyorsan hozzátette – mindig szeretni fogom, úgy is.
Tóni bácsi sokáig hallgatta az éjszaka hangjait. Többször kiállt a verandára. Azt is látta, amikor a Kossava felkapta a kakast. Őrült forgásba kezdett vele. Az öreg jószág sokáig pörgött a szél fékezhetetlen ölelésében. Az egyenlőtlen küzdelem a vártnál tovább tartott. Éles, sikolyra emlékeztető hang jelezte a haláltánc végét.
Reggel a kisfiú mezítláb állt az udvar közepén. Könnyek a szemében, keze ökölben.
– Elszállt a Kossavával – vigasztalta Tóni bácsi az unokáját.
– De nagyapa, a szélkakasok nem tudnak repülni!
A gyermek szétnyitotta ujjait. Tenyerében megvillant a bádogtaréj.
Kosztosaim
Először csak a majdnem fehér cicát láttam. Sovány volt. Szőre égnek állt. Ő lett az elektromos. Másnap kiderült, hogy két elektromos van. A kisebb inkább dorombol és éhezik. Most meg az előszobaajtó nyílásakor meg sem áll a konyháig. Jó technikája van. Akkor jött a vörös. Morgott folyamatosan és keményen verekedett.
Gondoltam, ha van kettőnek, lesz háromnak is étel.
Aztán mérgesen jött a koromfekete.
Gondoltam, ha van háromnak, lesz négynek is.
Végén jött az apró cirmos, a főbunyós. Hatalmas csetepatét szokott csapni.
Gondoltam, ahol van négynek, lesz ötnek is.
Aztán jött két felnőtt macska.
Aztán most már nem gondolok semmit…
Estem Chopinnel
Lakásos korszakunkban történt. Mi a második emeleten éltünk, ami szinte minden szempontból előnyös volt. Egyetlen gondot a negyediken lévő szomszédaink okozták, azzal a „mániájukkal”, hogy annyira hangosak voltak, zengett tőlük bejáratunk többi 9 lakása is. Ennek köszönhetően már ismertük a család minden ünnepét, s ha csak lehetett, igyekeztünk előre kialudni magunkat.
Egyik alkalommal éjfél után arra ébredtem, hogy annyira remeg a mennyezet, akkora dübörgés tör be hozzánk mindenfelől, hogy álomittas fejjel azt gondoltam: világvége.
Csakhamar rájöttem, hogy szerencsére mégsem, csak a negyediken történik, ami eddig még nem.
Arra számítottam, majdcsak valaki a bejáratunk férfi lakói közül apellálni fog. Éjjel kettőkor rájöttem, hogy várhatok én még, mert ez a csoda nem fog megtörténni.
Köpenyembe bújva felbaktattam a negyedikre. A benti robajtól alig hallották a kopogtatásom. A szomszédasszony dühösen nyitott ajtót. Nem értette mi a baj, hisz ők csakis most szedhetik fel a parkettát, mert a mester csak éjszaka ér rá.
Mit volt mit tennem, visszamentem a lakásunkba. Az mp3-on megkerestem Chopint. Az ő muzsikája mindig megnyugtat. Ez alkalommal a parkettás mester volt sajnos, a győztes.
Reggel szomszédom a harmadikról érdeklődik, mi volt itt az éjjel. Barátságtalanul kérdezem: – Magukat nem zavarta? – Nagyon! – válaszolta. – Akkor miért nem utasították rendre R…ičékat? Hisz elviselhetetlen volt, még Chopin sem tudott megnyugtatni.
Fürkészve nézett rám, s azt mondta:
– Ajánlok én valamit, válasszon magának másik legényt.
*
Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. A tanáriban kollégáim hallva a sztorit könnyüket hullatva kacagtak. A zeneszakos kollegina még aznap továbbadta a történetet.
Délután csörög a telefon. A Zenede igazgatója, kedves kollégám, Tápai Vendel hív, nevetve tanácsolja:
– Holnap mondd a szomszédodnak, hogy Mozart sem segít. Következő reggel Beethoven kerüljön sorra, és így tovább.
Vendel nevet, én tiltakozom.
– Jaj dehogy! Még majd valóban azt hiszik, hogy Chopin mellett még ennyi udvarlóm van.
Egyedül
Hogy létezik, hogy harmadszorra is férjhez mentél? – kérdezte a fiatalabb nagyi az idősebbet, a neves művésznőt.
– Tudod, Drágám, először szerelemből megy férjhez a nő, ami normális.
– Igen?
– Másodszorra a férfi pénzéért.
– És úgy sem jó?
– Nem jó, ha elviselhetetlen a férj.
– És harmadszorra?
– Harmadszorra, hogy ne legyen egyedül!
– Harmincnégy éve váltam az első és egyetlentől – mondja a fiatalabb nagymama –, akkor hogy nem tartok a harmadik férjnél?
– Mert sokat gondolkozol, Drága! Sokat gondolkozol.