Tíz történet. És mindegyikben jelen van a gonosz, aki évezredek óta ott settenkedik az emberek között, a fülükbe sugdos, belefészkeli magát a lelkükbe. Arra, hogy mindig is ott volt, számos triviális példát lehetne erre felhozni az emberiség cseppet sem vidám, de annál véresebb történelméből. Helyettük említsük meg azt az ellenőrizetlen, egy matematikaórán elhangzott anekdotát, hogy a kivonás művelete úgy keletkezett, hogy az egyik ember anyagi haszonszerzésből, szerelemféltésből vagy más okból agyonütötte a másikat. Itt és most hogyan irányítja, mérgezi meg az emberek lelkét, életét a gonosz? Mint Sándor Zoltán e kötetéből is kiderül: indirektebb, kifinomultabb módon, modernebb eszközökkel dolgozik.
A történetek szereplői között ott van az önhibáján kívül kilátástalan helyzetbe került férfi, aki amikor halálán van, az újgazdag földbirtokos, aki a szerencsétlent béresként alkalmazta, jobbágysorsban tartotta, egyszerűen eldobja, mint egy használt zsebkendőt, lelketlenül kiteszi a testvére háza előtt. Ott van a szentestét a hajléktalanszállón töltő férfi, aki sms-ekben kíván boldog karácsonyt a legközvetlenebb családtagoknak, akik külön-külön, saját kis családi pokluk, társas magányuk hínárjában vergődve töltik a szeretet, a család ünnepét, és az üzenete nélkül ő már eszükbe sem jutott volna. Ott van a férfi, aki egy németországi vendéglőben mosogat, és egyszer csak rádöbben, hogy gyermekei – akiknek jobb anyagi körülményei, fényesebbnek remélt jövője miatt, kényszerből vállalta, hogy idegenben folytatja az életét – egymás közt németül beszélnek, az anyanyelv már semmit sem jelent nekik. Otthon, a falujában is egyre kevesebb az ismerős arc, az egykori barátok, szomszédok háza vagy üresen áll, vagy új lakók költöztek be, az ő lelke pedig ott lebeg talaj- és gyökérvesztetten a szülőföld és az új világ/tartózkodási hely között. A külföldön munkát vállaló férfi története a kötet nyitónovellája. Bizonyára nem véletlenül, hiszen gyakran nemcsak az időbeli, hanem a térbeli eltávolodás is kell, hogy reálisabb rálátásunk legyen múltra és jelenre, ez a tényleges megértés alapja.
A katonaság, a kilencvenes évek polgárháborúi is megjelennek a kötetben. Az a kiskatona, aki azért keveredik gyanúba, mert a szobában egyedüliként marad életben, amikor társa, aki feltehetőleg azért, mert már nem tudta elviselni a tisztek, altisztek, társak részéről a lelki terror különböző formáit, egy éjjel lemészárolja a szobatársakat. A tiszt, aki rendületlenül, fanatikusan hisz a katonai kiképzés helyességében, meg hogy minden felelősséget elhárítson, az életben maradt fiatalemberre az összeesküvés vádját akarja rábizonyítani, azon az alapon, hogy azonos az anyanyelve az öldöklőével, és többször látták, hallották őket ezen, a többiek számára idegen nyelven beszélni. Hiszen – és ez más történetekben is megjelenik – mindenki gyanús, akit nem ismerünk, még a faluban felbukkanó idegen is, aki valószínűleg csak valamely hozzátartozójának sírját látogatja meg. Gyanús mindenki, aki más nyelvet beszél, más vallású, valami miatt más, a megbélyegzés kényszere, az előítéletek gyorsan rendre megjelennek. Ez a Meghekkelt valóság szereplői esetében is így van. Egy arab vendéglőben a tulajdonost, egy zsidó és egy – a pappal szexuális viszonyba keveredett – laza erkölcsű leányzót tart sakkban a túszejtő, nem is kell nagyon a felszín alá kaparnia, a fogva tartottak a pisztoly csöve előtt gyorsan bevallják vétkeiket, s szinte kéjesen mondanak el minden sztereotípiát, hogy a másik –most először látott, ismeretlen embertársuk – vallási, nemzeti hovatartozása révén mennyivel alávalóbb, rosszabb, mint ők. A túszejtő okostelefonon, a közösségi oldalon közvetíti a pisztolyos vallatást, rengetegen nézik elborzadva, kíváncsian vagy jól szórakozva az életre-halálra menő túszdrámán. ,,Mikor kezdődött ez a történet?” – teszi fel a kérdést a túszejtő. És mikor végződik? Egy másik novella szereplője erről azt mondja: ,,Éppen az a baj, hogy a múlt nálunk nem zárul le. Legjobb példa erre a nagy felhajtás egy háború kitörésének századik évfordulója kapcsán. Legalább, ha minden érintett összefogna és közösen levonná a tanulságot.”
A múlt a magánéletben sem zárul le. Annak a férfinak az esetében sem, aki eltűnt, felesége holttá nyilváníttatta, magának új férjet, gyerekének új apát talált, majd hét év után egyszer csak a volt férj és apa felbukkan, jókora kavarodást okozva az amúgy is törékeny családi kapcsolatokban. De ez a történet sem ekkor kezdődött, hanem jóval korábban, a férfi gyermekkorába nyúlik vissza.
Sándor Zoltán novelláinak több szereplője a kapzsisággal, a szeretetlenséggel, önzéssel, vétkes közönnyel, a lelki és fizikai terrorral, a másik sorsának elrontásával, a vallási fanatizmussal az emberi élet, együttélés, a társadalmi viszonyok szabályozására már évezredekkel ezelőtt megfogalmazott elveket, erkölcsi normákat rúgja fel, szegi meg. A körülmények parancsára, a véletlenek összjátéka folytán vagy a mindig figyelő és alkalmas pillanatban aktívvá váló, mindig más alakot öltő gonosz hatására tiporják sárba ezeket a morális elveket?
E sorstörténetekben is fellelhető a Sándor Zoltán prózájára jellemző irónia, a mágikus realizmus, a dúsított realizmus, de mélyebb a novellák filozofikus rétege.
Bevallom, a kötetből az egyik legkedvesebb számomra az Átaludni a halált című novella, amely hőse, mint már említettem, azért gyanús, mert ,,bekattant”, vérengző katonatársa csak őt hagyja életben. A gyötrelmes vallatás után zárkájában priccsén mozdulatlanul feküdt, teste aludt, de agya és lelke nem. Már nem érzett fájdalmat, egy folyó- vagy tóparton csónakba ült, és a lélekvesztő lassan siklani kezdett vele a vízen. Az olvasónak az az érzése, a fiatalember Kháron ladikjába ült bele, habár a révész hiányzik. Abban a csónakban ül, amelyről Illyés Gyula így ír:
Kháron ladikja nem akkor indul velünk,
midőn lezárul és befagy a szem.
Bús átkelők soká s nyitott szemmel megyünk
a végzetes vizen.
