Topolya rendkívül sokrétű, gazdag művelődési életét több mint 100 esztendőn keresztül nyomon követhetjük, nem titkolt tisztelettel, elismeréssel. A korabeli krónikások már az államalakulás első pillanatától fogva a legszebb színvonalon, a legbuzgóbb ütemben megindult kultúrmunkáról tudósítottak. Különösen a műkedvelő színjátszás volt az, amelyet kiemeltek, nem győzve azt hangsúlyozni.
Nagy nyeresége volt a topolyai műkedvelő életnek Tilger Mihálynak, a zomboriak régi szereplőjének a községben történt letelepedése, aki mindjárt bekapcsolódott az előadások megszervezésébe, rendezésébe. S ott, a 20-as, 30-as években, több darabot rendezett Garay Béla, a szabadkai Magyar Olvasókör színművésze és rendezője.
Érdemes megismerkedni a régebbi topolyai gárda emlékezetes előadásaival: így, a legelső, említésre méltó eladás a Marica grófnő volt. Főbb szerepekben: dr. Gerovics Józsefné, Grünberger Annus, Tilger Mihály, Langhóff László és Dévics Nándor volt. S aztán sorjáztak a bemutatók: a Dollárpapa, a Csókos regiment, az Iglói diákok, a Noszthy fiú esete Tóth Marival, a Szabin nők elrablása, a Mágnás Miska, a Falurossza, a Gyurkovics lányok, a Sári bíró, A cigány, a Tabáni orgonák, a Gyimesi vadvirág – hogy ne soroljam tovább.
Az említett, főleg zenés darabok mellett azokban az években száznál is több kabaréest és vegyes műsorú, egyfelvonásos darabokból álló műsoros est és délután, valamint nagyszámú gyermekelőadás egészítette ki a topolyai magyar műkedvelők első, húszéves, gazdag és változatos programját.
Természetesen a topolyai színjátszók nem elégedtek meg Topolyával, hanem ellátogattak Szabadkára, Újvidékre, és különösen a közeli községeket keresték fel, így Csantavéren, Kishegyesen, Feketicsen, Szenttamáson, Ómoravicán rendszeresen közönség elé léptek.
Felsorolom mindazokat az egyesületeket, szervezeteket, amelyek a 20-as és a 30-as években Topolya művelődési életét messzemenően meghatározták: Gazdakör (1911), Iparos Kör és Dalárda (1924), Katolikus Kör (1936), Katolikus Jótékony Nőegylet, Önkéntes Tűzoltótestület és a Cserkészcsapat (1934).
Természetesen a teljesség igényével részletesen szólni az említett egyesületekről, szervezetekről nagyon nehéz lenne. Ezért, legalábbis ezúttal kizárólag az 1911-ben alakult Gazdakörről igyekszem megfogalmazni mondataimat. A Gazdakör, Domik János elnöklete alatt, nagyobb jelentős tevékenységet nem fejtett ki. 1920-ban Mikuska Félix vette át az elnökséget, aki már erősebb kézzel tartotta össze a gazdatársadalmat, és az egyesület keretében megalakította az ifjúsági szakosztályt is.
S közben a Gazdakörben helyet kaptak a színjátszók is. Meg kell azonban jegyeznem, hogy a műkedvelő színjátszók jelen voltak mindazokban az egyesületekben, szervezetekben, amelyeket itt felsoroltam. S amit hangsúlyozni szeretnék, a színjátszókat mindenhol a tisztelet, a nagyrabecsülés vette körül. A jugoszláviai magyar műkedvelők almanachjának, a Bokrétának a megálmodói, megteremtői, pontos adatokat közöltek minden megtartott rendezvényről, a színjátszók számáról (egy-egy előadásban vagy az előadásokban). Azonban a résztvevők számát nem egyszerűen csak úgy, számokban közölték, hogy például 20-an, 35-en vettek részt a színpadon való megmutatkozásokban, hanem név szerint felsorolták minden résztvevő nevét. Ezt azért említem, mert amikor először olvastam a topolyai műkedvelő előadásokban a résztvevő színjátszók neveit, hitetlenkedve, újra, másodízben is, hozzáfogtam az egymásba kapaszkodó nevek újraolvasásához, ugyanis valahogy furcsának tűnt, hogy nem húsz, harminc színjátszóról van szó, hanem 150 vagy még ennél is több köszöntött ott rám az újraolvasás után is. Igen, száz évvel ezelőtt, ott a felső-bácskai községben, Topolán, napjainkban immáron Topolyán, több mint százötven idős és fiatal nevét őrzi a Bokréta, a jugoszláviai magyar műkedvelők almanachja.
Csendesen, csak úgy magamnak teszem fel a kérdést, hogy tudják-e azok a nemzedékek, amelyek a második világháború után nőttek fel, hogy színjátszásunk nagyon mélyről táplálkozik, hogy már száz évvel ezelőtt felnéztünk azokra a lelkes amatőrökre, akiket a játék öröme kísér fel a színpadra, és feltételezem, hogy a művészet szeretete tartja ott. Szellemi életünk egyik meghatározó nagy egyénisége, Németh Lajos jegyezte meg: „Egyik oldalon a mindennapos színházi üzem, a zsöllyében kiheverő polgár szemponttalan áhítathiány, a másikon az egyszeri látvány ünnepélyessége, papként föllépő színészek s a nézőtéren egy világnézetben összekapcsolt megtisztulók. Meg kell teremteni a színjátszást a színházakon kívül. Erre pedig egy mód van, a legmagasabbra törő műkedvelés.”
Egyértelmű és minden tekintetben világos, hogy a közelmúlt és napjaink Topolyájának, ami a hivatásos és nem hivatásos színjátszást illeti, múltja van, méghozzá rendkívül gazdag múltja. Ezt igazolja az a több mint százötven színjátszó mélységes elhivatottsága, amellyel már száz évvel ezelőtt Thália templomának harangjait kongatták. Ugyanis a színjátszás mélyből táplálkozó gyökerek, ott a szinte állandó jelleggel terebélyesedő kisváros csendjében, egy hivatásos kis magyar színház létét érlelték meg, és felragyogtatták egy olyan szellemi kis központnak, műhelynek a létrehozását, amelynek művészi, eszmei, nyelvi kisugárzása eljut majd a magyar emberekhez. Az a kis szellemi központ, a hivatásos topolyai magyar színház, 1949. március 6-án kezdte meg működését. S az a kis színház tíz esztendőn keresztül élte a maga csodálatos, felejthetetlen, szép életét. Mára igazi színészegyéniségeket szerződtetett és nevelt a hivatás legszebbjére, a munkára. Marának, a topolyai magyar színház legendás igazgatójának az emlékét őrzi a bácskai kisváros, őrzi a topolyai Mara Amatőr Színház.
Alig másfél hónap múlva, 2023. április 13-án, Topolyán kerül sor a Vajdasági Magyar Amatőr Színjátszók 27. találkozójának ünnepélyes megnyitójára. Ugyanis Topolya lesz az idén az immáron hagyományos találkozó házigazdája.
Igen, az a kisváros fogadja majd a találkozó résztvevőit, ahol már több mint száz évvel ezelőtt a lelkes színjátszók megkondították Thália templomának a harangját. Ahol már akkor a mélyből táplálkozó gyökerek éltették a színjátszók mozgalmát. Azt a mozgalmat, amelyet sohasem szürkített el az idő, amely a kisebb-nagyobb megtorpanások ellenére, a hálás topolyai közönség (közösség) önzetlen, ragaszkodó segítségének köszönhetően mind a mai napig megőrizte rangját, a továbbélésbe vetett töretlen hitét.
Igen, Topolya ünnepre készül. S talán eljön majd az az idő is, amikor itt, ebben a kisvárosban a színház jelentősége kerül a figyelem központjába, és talán annak lehetősége is fölmerül, hogy azért egy hivatásos magyar színházra szüksége lenne az állandóan terebélyesedő, komoly várossá formálódó közösségnek.
