Az állambiztonsági szervek jelentése azonban ekkor még pontatlan lehetett, ugyanakkor az aláírásgyűjtés még tartott. Az Új Symposion mellett végül nem 29-en, hanem 47-en álltak ki, méghozzá a politikailag és eszmeileg – egyébként hagyományosan – élesen megosztott magyarországi írótársadalom minden árnyalatát képviselve, ami mindenképpen új fejleménynek számított, és jelezte, hogy megindult a kommunista államhatalommal szemben egyfajta tapogatózó konszenzuskeresés, s erre az újvidéki folyóirat ügye mind politikai, mind morális szempontból megfelelőnek kínálkozott. Az aláírók teljes névsorát lásd Csorba Béla–Vékás János: A kultúrtanti visszavág, Újvidék, 1994) Értelemszerűen olyanok is aláírtak, akik a lapban sohasem közöltek, sőt esetleg annak szerkesztéspolitikájával, szellemiségével sem értettek egyet, de felháborította őket a durva politikai beavatkozás gesztusa. Az aláírt dokumentum egyik példányát a leváltott symposionisták részére Péter Sándor csempészte haza, aki akkoriban a Forum könyvterjesztő osztályán dolgozott, és megbízható, régi barátunknak számított. A magyarországi írótársak akciója éles belső vitákat is kiváltott az Írószövetségben, nem mindenki értett egyet a kezdeményezéssel, s a dolgok logikájának megfelelően a hatalom is lépéseket tett annak érdekében, hogy a folyamatba beavatkozzon. A BM III-as Főcsoportfőnökség Operatív Koordináló, Ellenőrző és Titkársági Osztályának 1983. június 9-ei napi jelentése már arról számolt be feletteseinek, hogy
A peticiót az Irószövetség Titkársága megtárgyalta és egyhanguan elitélte annak tartalmát, a szervezőket és az aláiró választmányi tagokat. Ugy határozott, hogy az Elnökséget is ilyen irányba kivánja befolyásolni.
A választmány néhány tagja máris jelezte, hogy megbánta az aláirást, beismerve, hogy egy ország belügyéről van szó, amelybe nem szabad beleszólni.
Ugyanezen szervnek nyolc nappal későbbi jelentésében már az elnökségi határozatot ismerteti:
A Magyar Irók Szövetségének Elnöksége megtárgyalta az Uj Symphosion (sic!) szerkesztőségi tagjainak elbocsátása ügyében készitett peticiót. /Az aláirók száma időközben 40 főre emelkedett./
Több órás vita után ugy döntöttek, hogy nem viszik a témát a választmány elé, mert ez mind politikailag, mind jogilag indokolatlan. A jugoszláv folyóirat irányvonalának és szerkesztőségének megváltoztatása – bár érintheti a magyar irodalmat – Jugoszlávia belügye, amelybe nem lehet beleszólni.
Nagy vitát váltott ki az „aláirás”, mint módszer alkalmazása a különböző ügyekben. A hozzászólók többsége helytelenitette.
„Miniszter elvtárs” és „Államtitkár elvtárs” meg lehetett elégedve.
A dolgok hátterébe jobban bevilágít a Tanjug jugoszláv hírügynökség 1983. június 14-én kelt, államtitokként kezelt Jugoszlávellenes tiltakozó aláírásgyűjtés címmel és Magyarországi ellenzéki csoportok akciója alcímmel kiadott közleménye.
A magyarországi ellenzéki csoportok egyike aláírásba kezdett abból a célból, hogy tiltakozzon a jugoszlávoknál az újvidéki Új Symposion folyóirat szerkesztőségének leváltása miatt. Az akció szervezői és fő mozgatói közül részben a nacionalisták, részben az extrém liberálisok érdemelnek figyelmet. A magyar kormányszervek hivatalosan értesítették a JSZSZK nagykövetségét az aláírásgyűjtési akcióról, de belső értelmezésük szerint mindez „poénszerzés” Jugoszláviával szemben. Mi több, a belső értelmezésekben hangsúlyozzák, hogy a magyarok korábban több esetben rámutattak az Új Symposionban közölt szövegek egy némelyikére, amelyek alkalmasak arra, hogy megrontsák a jó viszonyt a két ország között, de a jugoszlávok mindig átsiklottak e fölött, illetve elutasították, hogy az ügyben bármit is tegyenek, úgy értelmezve a magyar figyelmeztetést, mint a jugoszláv belügyekbe való beavatkozást. Az itteni hivatalos szervek részéről valamiféle diadalittasság észlelhető, mivel „előrelátóbbak” voltak a jugoszlávoknál, s mivel bekövetkezett az, amire előre figyelmeztettek.
Tény, hogy a hivatalos Budapestet irritálta a Sziveri-féle szerkesztőség új, a korábbiaknál bátrabb szerkesztéspolitikája, aminek diplomáciai úton hangot is adott, sőt 1981-ben, 1956 miatt, voltaképpen „belenyúlt” a Lukács Györggyel készített nagy interjúba is.
