Ma is magával ragadja az olvasót az a lelkesedés, az az elragadtatás, amely nemzeti ünnepeink alkalmával az 1867-es kiegyezést követő fél évszázad délvidéki magyar közösségét jellemezte; boldogan ünnepelték akkoriban a honfoglalást, az Árpádok országteremtő bölcsességét, a Hunyadiak röneszánsz-korának fényességét és Rákóczi Ferenc nemzetéért tett szolgálatát, miközben nem feledték el a tatárjárás sötét korszakát és a török félhold másfél évszázados kegyetlenségeit sem. Borús arccal gyászolták a pusztulást hozó századokat, miközben a maguk vigasztalására tekintetük a fényes cselekedetek emlékeit kutatta. Volt mit ünnepelnie a Délvidéken a XIX. század polgári korszakában a magyar közösségnek; rövid évtized alatt megteremtette a maga intézményeit – az iskoláit, tudós társaságait, lap- és könyvkiadó vállalkozásait –, virágoztak egyházi közösségei, piacot teremtett magának a helyi gazdaság, s bankjai megbízható alapot biztosítottak a polgári társadalom működéséhez. 1867 után a Délvidék nemcsak a királyi Magyarország, de a legszebb békebeli korszakát élő Európa szerves részévé vált – elegendő belelapozni a korszak magyar utazóinak emlékirataiba, hogy az utókor számára is kiderüljön: a kor embere teljes odaadással tudta ünnepelni kora kulturális értékeit. A remény, a bizalom, a szellem és a lélek mélyén megszületett magabiztosság erőt adott a kor emberének ahhoz, hogy kellő derűvel nézzen a jövőbe.
Kossuth Lajos
A derű, a remény és a bizalom bearanyozta az ünnepeket is, fölismerték, hogy erőt meríthetnek az elődök fényes cselekedeteiből, a Hunyadiak, Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Széchenyi István és Deák Ferenc közösségért tett szolgálatainak üzenetéből. Kitetszik ez abból is, ahogyan a fél évszázadnyi virágkor idején Szabadkától Versecig, Zombortól Fehértemplomig, Óbecsétől Eszéken át Csáktornyáig mindenütt megemlékeztek róluk. Akkoriban különös fény ragyogta be az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc történetét. Kitetszik ez a korszak irodalmából is: Olchváry Ödön A magyar függetlenségi harc 1848–1849-ben a Délvidéken (1901) címmel monográfiát szentelt a jeles történelmi eseménynek. Czarina Szilárd 1891 augusztusában a Pancsova és Vidéke lapjain cikksorozatban méltatta Petőfi Sándor pályáját. A szabadság ünnepén című alkalmi beszédében Szalay Frigyes a zombori polgárság 1900. március 15-én megtartott hazafias ünnepén idézte meg a magyar forradalom hőseinek alakját, Gaál Ferenc, a szabadkai főgimnázium magyar–német szakos tanára pedig Heine és Petőfi költészete (1902) közötti párhuzamban rajzolta meg a magyar irodalom értékeit. Bászel Aurél Petőfi – Elmefuttatás a Petőfi-ház megnyitása alkalmából című értekezése az 1910. január 6-án megjelent Fehértemplom és Vidéke című lap első számának beköszönő tárcája volt. Különös értéke a délvidéki magyar irodalomnak, ahogyan Vladiszlava Polit Petőfi a szerbeknél (1912) című tanulmányában szerb olvasói számára méltatta nemzeti hősünket.
A kor költőinek munkáját is meghatározták a magyar történelem fényes eseményei, köztük a szabadságharcnak és hősének, a halhatatlan Petőfinek az emléke; Jámbor Pál (Hiador) még részese volt Kossuth Lajos fényes korszakának, Kossuth (1849) című verséért hosszú éveken át emigrációba kényszerült. Szászy István 1896-ban Ódában ünnepelte az ó-becsei honvéd szobor leleplezését, Andorka Lajos az Újverbászon született, később tanárként Losoncon működő földink a szülővárosában megjelent Ifjúságom (1898) című kötetében közölte Ha nagyapám élne – 1897. III. 15. című, lelkes költeményét.
Barabás Miklós: Petőfi
Haller Jenő Rózsák és tövisek között – a bitófáig (1933) című munkájában halálának nyolcvanadik évfordulóján idézte meg Gasparich Márk, a szerzetes-forradalmár, muraközi vértanú emlékét, Neumayer K. Dezső A Karassó mellől (1903) című elbeszélés-kötetében pedig több írásában is emlékezett a magyar szabadságharc drávaszögi eseményeire.
Az idézett szerzők munkáiból készült válogatás fényesen megmutatja elődeink ünnepeinek emelkedett hangulatát, megmutatja a derűt, amellyel ígéretesnek hitt jövőjük elé néztek.
A magyar függetlenségi harc 1848–1849-ben a Délvidéken
Olchváry Ödön
Előszó
A magyar függetlenségi harc 1848–1849-ben a dél-magyarországi hadszínhelyen kezdődött s ugyanott nyert tragikus befejezést. […] Az ellenfél részéről ezen hadműveletek politikai alapon két külön epochát képeznek – a szerb vajdaságért, majd az egységes monarchiáért való harc által; de miután ezeknek katonailag csak egy közös céljok vala: a magyar hadsereg leverése, e két időszakot magyar hadtörténeti munkámban külön választani fölöslegesnek tartottam. Eme hadműveletek néphadak és rendes csapatok kisebb és nagyobb szabású vállalatait s a déli magyar hadseregnek a déli osztrák hadsereg ellen intézett küzdelmeit tárják elénk. Fontos részei ezek a magyar haditörténetnek, melyekből okulhat az utókor. A kisebb és nagyobb vállalatok igen alkalmasok arra, hogy az ifjabb katonai nemzedéknek a csapatvezetésben tanító iskolául szolgáljanak.
A délvidék harcterületeit bejárván, megösmerjük Szt.-Tamásnak 1848-ban európai hírnévre alig érdemes szereplését. Az új nemzedék megjegyzi magának, hogy a gyászos polgárharcban Fejértemplom, Perlasz, Strázsa (Lagerdorf), Jarkovácz, Hegyes, Mosorin, stb. a magyar fegyver-dicsőség maradandóan emlékezetes helyei. […] A honvéd zászlóaljak egy része (ezek közt a híres vörös sipkás 9-ik zászlóalj) a délvidéken nyerte a tűzkeresztséget, a férfias küzdelem első iskoláját; e zászlóaljak már itten s utóbb a főhadszínhelyen (a Tiszától az osztrák határig) s Erdélyben is, vitézkedésükkel bámulatba ejték a művelt világot. Az itthon volt magyar ezredekből az egri Wasak, a nagyváradi Mihály nagyherceg – ma József főhercegünk ezrede, a debreczeni Don Miguelek, – Ferencz-Károly, Turszky s a többi ezredek zászlóaljai, mind meg annyi hősök, már a délvidéken küzdötték ki a nem múló fegyver dicsőség hervadhatatlan babérjait. Ezredjök nevelte e vitéz csapatokat s ezek képezték a honvédeket, nevelvén bennök a katona legszebb erényét a vitézséget, melyet az ellenségben is becsülnünk és tisztelnünk kell. A kiváló erkölcs mellett tárgyilagos önbírálattal, fogyatkozásainkat is a hazai történelemből ismerhetjük csupán – míg a hadműveletek a haza földjén tájékoztatnak bennünket.
Szabadkán, 1901. szeptember hónapban
(Olchváry Ödön: A magyar függetlenségi harc 1848–1849-ben a Délvidéken; Budapest, 1901)
Kossuth
Hiador (Jámbor Pál)
Háromszáz évig várt rád nemzeted –
Nemrég jövél s több század életed.
Atyád a nép volt, nevelőd a vész,
Vész karja a legjobb baráti kéz.
Véres pallos függ álmaid felett,
De egy nemzet, ki őrzi éltedet.
Szónok, kitől zsarnok vére fagy,
Rákóczy égből kitört lelke vagy.
Hullám, mit vértenger felvetett,
Hogy elmeritsd, vagy vidd fel népedet.
Mi a szabadság? Isten szép ege
S lelked e kinyílt égnek gyermeke.
Börtönbe láttad első sugarát,
Rabtársul ott találtad a hazát.
S e két rabtestvér szenvedése nagy –
Sok százados fájdalmak ajka vagy,
Szellő, patak, villám, tenger vihar,
Hogy sir a lélek, sir rá a magyar.
Beszélj, beszélj, e nemzet téged ért,
Ad életet, vért minden hangodért.
Előre új Washington! ez neved,
Vidd a szabad világba nemzeted,
Kezedben van minden nép zászlaja,
Utánad megy, mint árnyad a haza.
Törd össze a zsarnokság láncait,
Emeld fel a népnek szent trónjait;
Teremts egy új kort, új hazát nékünk –
Te benned lesz halhatatlan nemzetünk.
Ha lesz egy nap, hol millió szemek
Mint egy szívből egy könyt ejtenek,
Ha lesz egy sír, hol reményt nem lelünk,
Hisz életed örökké kell nekünk –
Emléked egy hazának fénye lesz,
Soká mondjuk: Kossuthnak lelke ez!
(Szabadságdalok a hadseregnek; Debreczen, 1849)
A szabadság ünnepén
Alkalmi beszéd. Írta és a zombori polgárság 1900. év márczius hó 15-én megtartott
hazafias ünnepen elmondta Szalay Frigyes
Haller Jenő: Rózsák
Összejöttünk, hogy a soha el nem múló csodálat és hála hangján szóljunk, hogy mint az utókornak törpe gyermekei, fejet hajtsunk a maga igazában lelkesítő, a fenségében bámulatos, s a következményeiben áldásosztó nagy nap előtt.
Miért ez a nagy lelkesedés, a hála szava? Honnan az a hazafias bizalmunk, hitünk, reményünk, az az erős meggyőződésünk, hogy március 15-ének ünneplése soha nem szűnik meg, nem szűnhetik meg, hanem fényben, pompában s lelkesedésben csak növekedik? Mi az, ami ezen a napon meglopja szívünket, és lelkünket teljesen rabbá teszi, az emlékezés és a lelkesedés rabjává?
Szabadság, egyenlőség, testvériség! Ez volt a jelszó! […] Ez a tűz, Istennek hála, eljutott ide hozzánk is. Arról volt tehát szó, hogy megszerezzük az ország szabadságát, hogy ledöntve az ősi alkotmány korhadt falait, egyenlőkké legyünk. Évszázadok óta idegen hatalmasság kénye-kedve uralkodott fölöttünk, s még így is, a korlátozott, a megnyirbált, s nem egyszer egészen eltiport szabadság keretein belül, úr volt egyedül a nemes. Valóságos pária volt a jobbágy. Arról volt tehát szó, hogy megszerezzük az ország szabadságát, hogy ledöntve az ősi alkotmány korhadt falait egyenlőkké legyünk. A kivívott diadal csak rövid életű volt, bekövetkezett a szabadságharc. […] Nem a hősiességen, nem a bátorságon, nem a kitartáson és lelkesedésen, illetve ezek hiányán múlott! Nem! Idegen nagyhatalmasság lépett közbe, s csak úgy sikerült a hatalomnak győzedelmeskednie, csak úgy sikerült letipornia a magyart. Az országból temető lett! Bitófa és börtön várt mindenkire.
Végre a hatalom is belátta, hogy a nép akaratával csak ideig-óráig lehet dacolni, a jogokat csak egy bizonyos ideig lehet bitorolni, de állandóan nem. Ezért, mielőtt még a szabadság, egyenlőség és testvériség szent nevében újabb küzdelembe szállottunk volna, a hatalom engedett, úgy, hogy ma Magyarország szabad ország, alkotmányában a szabadsága biztosítva van, s törvényeiben a szabadság és egyenlőség elveit lefektetvék. A mai alkotmányunk, szabadságunk, s törvény előtt való egyenlőségünk megszerzése visszanyúlik tehát 1848. márczius 15-ig.
(Szalay Frigyes: A szabadság ünnepén; Zombor, 1900)
Ha nagyapám élne
Andorka Lajos
1897. III. 15.
Ha nagyapám élne, mennyit nem beszélne
Arról a szép harczról, melynek gyász a vége!
Amely gyásznak könnye ma is ég szívünkben!
De felemelkedtünk gyászos elestünkben
S lett hazánknak gyásza: felvirágzása;
Az érintő csapás az Isten áldása!
Ha nagyapám élne, mennyit nem beszélne
Mily nagy volt a honvéd lelki vitézsége!
Mikép lett a gyermek hadverő förgeteg!
Ekeszarvat-fogó diadalmas sereg.
Mennyi Sebő-Cocles, Damjanics-Hannibál!
Minden harcos honfi egy-egy vezérre vall!
Ha nagyapám élne, mennyit nem beszélne!
Bem, Görgey, Kossuth, milljók szeme-fénye
Lelkemet betölti, szívemet gyulasztja!
Mennyi a hazámnak a félisten-nagyja!
Hogy’ suhog még most is Petőfi-lángkardja;
Páratlan a magyar szent szabadság-harcza.
Ha nagyapám élne, mennyit nem mesélne
Arról a szép harczról, melynek gyász a vége!
Melynek vérrózsái milliónyi népnek
Hazaszeretetről örökké beszélnek;
Melynek nagy emléke szívünk közepébe
Feldönthetetlen oszlop, hazánk növő fénye!
(Andorka Lajos: Ifjúságom. Költemények; Újverbász, 1898)
Petőfi Sándor V.
Czarina Szilárd
Orlai Petrich Soma: Petőfi
Petőfi sírját homály fedi, de ott, ahol teste porladoz, talán szebb a táj, fájóbb a csalogánydal, igézőbb az illat, szebbek a virágok. Ismeretlen a sírja, emlékoszlop nem jelöli, nem gondozza senki, de azért a berek homályában fekvő sír talán szebben van felékesítve, mint bármely ünnepelt halotté! […] Boldog ő, hogy így lelte halálát, mert ha eléri az elnyomás korát, ki tudja, nem jut-e ő is a „legnagyobb magyar” sorára. Ő azzal a gondolattal távozott el az örök élet világába, hogy a parány, de oroszlánkényt harczoló nemzete győzött, hazája szabad, népe boldog. S ha szorosabban vesszük, Petőfi maga is boldog, kívánsága szerint halt meg, jóslatai beteljesülnek, és sírja ott van, a hol maga kívánta: „Meleg földben nyugszom, álmodozom szép
szépen, / nemzetem szívének kellő közepében.”
(Czarina Szilárd: Petőfi Sándor V.; Pancsova és Vidéke, 1891. augusztus 2.)
A honvédekhez
Jámbor Pál
Előre katonák!
Ti rátok néz négy részről a világ;
Mert ezt kivánja fegyverünk,
Melynek nevét vérrel kell szereznünk;
Kivánja ezt a becsület,
Mi nélkül fegyver oldalunkon nem lehet;
Mert ezt kivánja drága kedvesünk,
Kit győztesen ismét ölelhetünk;
Mert a szabadság mely minket vezet,
S dicsőbb vezérünk ennél nem lehet;
Mert vérmező a bajnoknak hona,
Ott szed babért, ott él a katona;
És ez a föld, és nép mit védni kell,
Piros vérünk utolsó cseppjivel;
Mert oh, mit ér akkor majd fegyverünk,
Ha nem lészen kit verjen – nemzetünk?!
(Szabadságdalok a hadseregnek; Debreczen, 1849)
Rózsák és tövisek között – a bitófáig
Gasparich Márk muraközi vértanú emlékezete halálának nyolcvanadik évfordulóján
Haller Jenő
I. Életrajza – 1810. év április 7-én kelt keresztlevele szerint Gasparich Márk Drávaegyházán (Cirkovljanban) született, Gasparich Sebestyén parasztgazda fiaként. 1822 őszén iratkozott a nagykanizsai piarista gimnáziumba. 1822–1826 között volt tanulója az intézetnek. Márk fogékony, fiatal lelke itt töltekezett meg izzó magyarsággal, buzgó áhítattal, kuruc makacssággal és kiirthatatlan hazaszeretettel. Itt, ahol Virág Benedek és Deák Ferenc is teleszívta magát a klasszikusok iránt való, meleg vonzalommal, erős hittel és sok-sok érzéki ismerettel.
[1827. október 23-án Búcsúszentlászlón Gasparich Márk felöltötte Assisi Szent Ferenc kázsmáját, és a Kilit nevet kapta novíciusként. 1828. Nagyboldogasszonyban tölt egy évet. 1830-ban Nagyszombatba kerül. 1833. április 16-án áldozárpappá szentelik. Első állomása közel a szülőfalujához, Fürje. 1835-ben Pesten, a Ferenciek terén álló rendházban apostolkodott, hatásos prédikációi hamar ismertté tették a nevét. „A bécsi kormány pesti kémei kezdték megfigyelni. Gasparich Márk rést ütött a már amúgy is elavult és tarthatatlan rendi alkotmány korhadozó bordáin.” Pozsonyszentantalba helyezik át. 1840 – Székesfehérvár, itt ismerkedik meg Perczel Mórral, akihez később tábori papként szegődött.]
Magyar huszár
És ha valaha szükség volt Muraközben lelkes Gasparichokra, úgy a 40-es években igazán nagy szükség volt, amikor a politikai konkolyhintés virágjában volt, és amikor a Gáj–Jellasich–Rajacsich-féle sátáni háromszög éppen azon mesterkedett, hogy a Borgiák mérgezett fegyverével tegye ártalmatlanná a még el nem szédített déli szlávokat, és köztük Muraköz lakóit is, mert az volt a céljuk, hogy a Habsburgok alatt létesítendő Jugoszláv Monarchiának Illyria legyen az egyik leghatalmasabb pillére. […]
Gasparich kardot kötött a csuhájára, jobbjába feszületet ragadott, és úgy toborzott katonát Perczel Mór számára. 1849 tavaszán Szőregnél és a szenttamási sáncokon csatázik. Ez utóbbi ütközetben a rácok is, Perczel IV. hadteste is tömérdek embert veszített. Az utcai harcok lepergése után, amelyben a vörössapkások győztek, 5000 szerb és 450 magyar hős hulláját temették közös sírba. Vozári Gyula írja, hogy a halottakat Gasparich búcsúztatta. [Az orosz betörést követően] Perczel még elszántan birkózik Titel és Pancsova határában.
Perczel Mór
1849. augusztus 13. Világos – Perczel 1849. augusztus 15-én érzékeny búcsút vesz Gasparichtól és néhány volt tiszttársától, azután Viddinbe, onnét pedig a Jersey szigetére menekül. [Gasparich Márkot] 1852. február 9-én a ferencesek esztergomi klastromában letartóztatták. 1853. szeptember 2-án Pozsonyban fölakasztották.
1894. szeptember 8-án Csáktornyán leleplezték Gasparich Márk szobrát. A márványba a szobrász a következő sorokat véste:
Gasparich Márk Szent Ferencz-rendi szerzetesnek 1810–1853.
A magyar szabadság muraközi vértanújának Muraköz közönsége.
Éljen, és élni fog a haza!
Ugyanezen a napon a mártír drávaegyházi szülőházának falába egy márványlapot is elhelyeztek ezzel a felírással:
Itt született Gasparich Márk Kilit, Szent Ferencz-rendi szerzetes.
A magyar szabadságért vértanúhalált szenvedett Pozsonyban 1853. szeptember 2-án
(Haller Jenő: Rózsák és tövisek között – a bitófáig. Gasparich Márk muraközi vértanú emlékezete halálának nyolcvanadik évfordulóján; Mezőtúr, 1933)
A Karassó mellől
Neumayer K. Dezső
A nótárius úr! – Az esti harangszókor már a dárdai kaszinóban hányták-vetették a másnapi csatatervet. Abban mind megegyeztek, hogy Eszék nem maradhat az ellenség kezén, csak a kivitel módjára nézve ágaztak el a vélemények. Végre kimondta a tiszti kar határozatképpen: ha a várárkok színig megtelnének a honvédek vérével, holnap ilyenkor a szűz Máriás zászlónak kell lengenie a bástyákon. Jóval hajnalhasadás előtt harsogtak a tárogatók s mire a nap a drávamenti rétség virágairól orozva leszedte a harmatcsöppeket, hogy gyöngykoszorúnak a honvédség homlokára aggassa, magyar kézre került a vár kardcsapás nélkül. A várparancsnokot, Stokućát, kémei idején tájékoztatták a magyar sereg száma és szándéka felől, a ravasz őrnagy az éj beálltával ott hagyván a várat, Harkanovczi alá húzódott, hol Jellachich még tavaly hatalmas sánczokat emeltetett. […] Másnap megjött a világosi fegyverletétel híre, széjjeloszlott a kétnapos hadsereg.
(Neumayer K. Dezső: A Karassó mellől. Elbeszélések; Budapest, 1903)
Óda
Az ó-becsei honvéd szobor leleplezésére*
Szászy István
Esküszünk, eszküszünk, elesett honvédek,
Hogy a miért egykor életet áldozátok,
– H a sors kívánja – úgy mint ti tettétek,
Teszünk mi is róla véres bizonyságot!
Szent lelkesedéssel magasan lobogva
Emelik a régi zászlót karjaink,
S győzni, halni készen ott leszünk a sorba,
Ha a harczi kürtnek hívó hangja int!
De most csendesülj el temető magánya,
Levél zizegése. Hallgassatok lombok.
Pihenj el az ágon szellő röpke szárnya,
– Hagyjátok regélni e roskadó dombot;
Hagyjátok nyugodni, szenderegni mélyen
A röggel vegyülő, porló csontokat…
Hadd fonják, hadd szőjjék ott a sír ölében
Elesett honvédek síri álmukat!
* Az ó-becsei róm. kath, sírkertben lévő honvéd-sírra helyezett emlékkő leleplezésekor elszavalva. Honvéd emlék; Ó-Becse és Vidéke, 1896. november 29.
(Dr. Szászy István: Tiszavirágok; Ó-Becse, 1897)
Petőfi
Elmefuttatás a Petőfi-ház megnyitása alkalmából
Bászel Aurél
A múlt nyáron a segesvári mezőn nagyon szépen ünnepelték a nemzet nagy poétáját, Petőfit. Legnagyobb költőnkről elmondták: „szelleme örökké él”. Bizony, szép dolog ez nagyon, hogy ha valakinek a „szelleme örökké él”. Csak azt nem tudom, hogy miképpen képzeli ezt a nemzet, az a bizonyos nemzet, amely annyira kisajátította magának Petőfit, és amely annyira nevezi őt a maga speciális költőjének. Azt a nagyon nagy „élést” például, nem tehetek róla, nem látom sehol. Nem akarok tovább menni és csak Petőfi olvasottságát említem meg. […] Petőfi a nagy tömegek számára éppenséggel nem él. A nemzet, vagy ha jobban tetszik: a Nemzet nem olvassa Petőfit. Az iskolák tönkremagyarázzák és agyonkritizálják a poézisét, nem tudnak fölemelkedni az egyéniségéhez, és megdohosítják a szabad, szépséges levegőjét. A tömegek klasszikussá buktatták, az írása dogma lett, amelyre esküsznek, de amelynek se a szépségét, se az artikumát, se a hibáit nem tudják megérteni. Ez a meleg, forró ember egyszerűen megkövesedett hatvan esztendővel a halála után.
Az 1849-es hegyesi csata emlékműve
Minden magyar embernek el kell oda menni. Minden magyar gyereket el kell oda vinni. Hadd lássák színről-színre, milyen dicsőség osztályrésze lesz a magyar író, milyen becsben tartják – halála után. Nézze meg a magyar fiú Petőfi posthumus házát, és vésse jól az emlékezetébe, hogy a magyar író csak a halála után lesz háziúr, ha lesz. Némelyiknek jó az első osztályú temetés is! vésse ezt emlékezetébe, és ne vegyen soha írótollat a kezébe. legyen inkább varga, asztalos, lakatos. Hiszen mindenből jobban megélend ezen a könnyáztatta földön, mint a tintatartóból. [Shakespeare Stratfordban, Goethe Frankfurtban és Weimarban kapott emlékházat.] De nekünk a maga zajtalan szerénységében is százszor értékesebb, a maga csonkaságában is sokkalta kedvesebb lesz minden idegen múzeumnál, mert a magyar lélek bizonyára hódolt vele magyar lángelméknek, mert minden ízében a miénk.
(Bászel Aurél, Dr.: Petőfi – Elmefuttatás a Petőfi-ház megnyitása alkalmából; Fehértemplom és Vidéke, 1910. január 6.)
Heine és Petőfi költészete
Gaál Ferenc
A montmartrei temetőben van egy sírdomb egyszerű emlékkővel, körülvéve árnyas fáktól, melyeknek lombjai között szívhez szólóbban dalol a csalogány, szelídebben lengedez az enyhe szellő, melyre nyájasabban süt le a néma hold. Könnyed tánccal ugrándozzák körül a tündérek, a sír lábánál pedig Ámor ül, a szerelem istene, s fürtös fejecskéjét tenyerébe hajtva keserű könnyeket hullat a sír virágaira, siratva legkedvesebb dalosát. Igen! ott nyugszik „a régi történet” legtöbb oldalú dalosa, kinek dalai oly sok sebzett szívnek fájdalmait enyhítették, s annyi gyöngéd szívet sebeztek meg a szerelem édes mérgű nyilaival.
Messze keleten, szép Magyarországon párja van e sírnak, mely egy másik nemzet szerelmének és szabadságának dalosát rejti magában. Hős társaival pihen együtt; sírja jeltelen, csak a természet vad virága borítja, hiszen életében önmagát is annak nevezte. Az első a legnagyobb német, a másik a legnagyobb magyar lírikus: Heine és Petőfi. Mindketten a népköltészet kincse bányájából merítettek. […]
Petőfi is harcolt mindenért, ami ideális, ami az embernek, a hazának és nemzetnek drága, ő is használta a gúny és humor fegyverét, de nem sért, s nem tesz nevetségessé annyira semmit, mint Heine. Petőfi nem tagad el semmit, nem gúnyol annyira, mint Heine, nem találja örömét a[z önkínzó – M. F.] fájdalomban. Szíve a legnemesebb szív volt, melyet nagyfokú emberszeretet hatott át; a legszentebb tűzzel s a legtisztább lelkesedéssel harcol a haza, a társadalom, a család és az egyén eszményeiért. […] Miként Heine tetőtől-talpig német ember és német költő, úgy Petőfi testestől-lelkestől magyar ember s magyar költő; csak az a különbség, hogy az utóbbi igaz ember és igaz költő.
(Gaál Ferenc: Heine és Petőfi költészete; In: Szabadka szab. kir. város községi főgymnásiumának értesítője az 1901–2. tanévről; Szabadka, 1902)
Az óbecsei 1848-as emlékmű
Petőfi a szerbeknél
Előszó
Vladiszlava, Polit
Művész volt Petőfi abban, hogy az emberben hazafias érzelmeket ébresszen. […] Budapesten, szeretett hazánk székes- és fővárosában íróasztalomnál ülök, s előttem van Petőfi a világirodalomban czímű könyv. Tehát mindnyájan ismerik: a kultúrnépek is mind meghajolnak előtte, és mi, akik vele itt együtt élünk, ne ismerjük őt? Szívemet a lelkesedés az a régi, fokozott érzelem járja át, a legnagyobb kegyelettel kénytelen vagyok megemlékezni Petőfiről. Budapest, 1902. évi május hó 23-án. Polit Vladiszlava
[…]
Az irodalom révén a nemzetek egymást ismerik, értik. […] És minthogy a magyarok és szerbek véralkatai és jellemei nagyon hasonlóak, sőt összeillenek, egészen természetes dolog, hogy mi szerbek Petőfit legjobban értjük, és hogy ő reánk legtöbb befolyást gyakorolt. Petőfi megénekelvén a magyarok összes erényeit és hibáit, megénekelte e mi erényeinket és hibáinkat is, és mi őt teljesen megértettük. Nevezetesen mi szerbek, akik itt Magyarországon élünk, mert először is Petőfi ezen drága hazánkat, melyet mi mindnyájan egyaránt szeretünk, megdicsőítette. […] A nép embere volt. Nyelve népies, gondolkodásának és érzéseinek módja népies, és ezért a művelt nemzetek megértették és megismerték. A szerbek pedig, akik itt vele együtt élnek, nem csak értettük, hanem ő is a mi érzelmeinknek is tolmácsa volt. vele osztozkodtunk érzelmeinkben, reánk is ő nagy hatással volt. Ki vállalkozott arra, hogy Petőfi nagyságát a szerbek előtt tárja fel és költészetéből a legszebb virágokat válogassa és egy szerb virágcsokorba rakja össze. Petőfi hatását a szerb költészetre konkrét esetein alig lehet kimutatni, de bizonyos, hogy egyes szerb költők lelkesedést merítettek Petőfi költeményeiből. Fájdalom, Petőfi életműve a maga egészében szerb nyelven nem olvasható. De azért már a XIX. század ötvenes éveiben Petőfi hódít a szerb olvasó közönségben, és azóta tovább mind jobban terjed a kultusza. Petőfi nevének első és legjelentékenyebb ismertetője a szerbeknél a legnépszerűbb szerb költő, Zmaj-Jovánovics János vala.
(Vladiszlava, Polit: Petőfi a szerbeknél; Újvidék, 1912)
A válogatást Mák Ferenc készítette
