Minden alkotónak megvan a saját stílusa, illetve területe. Én a művészetek vonzásában élek, és azoknak a művészembereknek az arcképét, tevékenységét, életútját szeretném megrajzolni, bemutatni, akik Vajdasághoz kötődnek – mondja Fejős Csilla filmrendező, szerkesztő, forgatókönyvíró, akinek legutóbbi alkotását, a Bogdán József pap költőről szóló Fohász a déli végeken című portréfilmjét a minap mutatták be Törökkanizsán. Az alkotóval ennek apropóján beszélgettünk.
– Legtöbbször portréfilmeket készítek. Olyan emberekről, akikről Rilke azt mondja, olyanok, mint a kökörcsin, olyan tágasan nyílnak napközben, hogy éjszakára nem bírnak összecsukódni. Az éjszaka terhével maguk fölött szélesre tárulkoznak, és feltépett kelyhükkel még mindig szürcsölik a fényt. Igen, vannak olyan érzékeny lelkületű emberek, akik nem utasítanak el semmit, érzékeik minden hatásra nyitottan éberek. Másrészt nagy rajongója vagyok a népművészetnek és azoknak az egyszerű embereknek, akik a föld és az ég közelségében élnek, dolgoznak s a természet íratlan szabályaiból merítik bölcsességüket, életfilozófiájukat. Érdekel az irodalom, a színház, a képzőművészet, a zene, a néprajz is. Volt egy időszak, amikor egy különleges ,,gyűjteményt” hoztam létre: magyarkanizsai születésű és részben ott is élő, vagy valami módon a városhoz, a környékhez kötődő művészek és műveik bemutatására vállalkoztam. A kortárs vajdasági kultúra egy szeletét láthatjuk Magyarkanizsával mint epicentrummal. Arcképcsarnokomban Tolnai Ottó író, költő, Nagy József mozgásművész, Sagmeister Peity Laura képzőművész, Bicskei István színművész és mások szerepelnek. Szerintem a vajdasági művészeknek van egy közös vonásuk. Ha el is utaznak, mindig valamilyen formában visszatérnek, akárcsak a Tisza kérészei. Bicskei István színész, az egyik portréfilmem főszereplője említi, hogy a magyarkanizsai pusztánk, a Járás pásztorai, akiknek nem volt tükrük, önmaguk szemlélésére az eső utáni pocsolyákat használták. Miután a pocsolyák felszáradtak, vonásaik beleégtek a földbe, és ezekből az arcokból áll össze a Járás. Számomra ez azt sugallta, hogy nem az ember fényképezi a tájat, hanem a folyamat fordítva történik, vagyis a táj mutatja meg az ember arcát. A személyiségek lenyomatokat hagynak maguk után, és ezek a nyomok segítenek abban, hogy a következő nemzedékek számára a táj képpé váljon, jelentést kapjon. Ezen filmek esetében olyan nézőpontra találtam, amely a tematikus művészeti sorozatokra vagy a művészportrékra általában nem jellemző, és amit jobb híján az otthon nézőpontjának nevezhetnénk. Egy speciális dimenzióban prezentálom őket, mindenekelőtt a származás helyéhez való viszonyukban.
A portréfilm azontúl, hogy a főszereplőről szól, képet fest az alkotóról, a film készítőjéről is. Erről Fejős Csilla is így vélekedik.
– Ahogy a pók sem képes a legyet a maga szőtte hálón kívül észlelni, úgy mi, filmesek is benne állunk abban a világban, amelyet rögzítünk, a kamera nem elfogulatlan szemlélő, és akkor is érződik a szereplők és a filmkészítők közötti közeli bizalmi viszony, ha azok, akik a kamerába beszélnek profi kommunikátorok, és amúgy sem jönnek zavarba a stábtól. Különösen akkor nyílnak meg a tekintetek, válik közvetlenné a megnyilatkozás, ha művésztársukról, barátjukról kérdezik az egyes szereplőket. Úgy vélem, egy jó alkotáshoz a film szereplőivel ki kell alakuljon egy kölcsönös bizalom, aminek köszönhetően az egymást összefogó láthatatlan érzelmi háló szálai finoman föl-föltünedeznek az arcizmok rezdülésében, egy-egy történetben, a hangsúlyokban, az emlékekben. A személyes elem mindig jelen van, ezért óhatatlanul is mitizáljuk hőseinket. Ugyanakkor keveseknek adatik meg a lehetőség, hogy meglesse a művészt alkotás közben, hogy leselkedő voyeurként töltsön el egy hosszabb időszakot a közelében. Ahogyan alakokat mozgatunk, ahogyan tárgyakat vonultatunk fel, ebben a vizuális, ugyanakkor „költői” közvetettségben rajzolódik ki művészemberünk breváriuma, s annak artikulálása révén válik láthatóvá, mélyről szemlélhetővé autentikus közegünk minden terrénuma. Talán ezért is izgalmas számunkra megválaszolni, mi lázasítja be művészünket, hiszen minden embert érdekli a saját élete és művészete. Izgalmas a történetfűzés is, amelyet szereplőnk személyiségén keresztül, természetes élethelyzetében, emberi kapcsolataiban és a „történetben” helyezzük el. A művészet szenvedélyét, örömét szeretnénk kamera elé söpörni, ám míg a festői és színészi, szinházcsináló tevékenység, mivel alapvetően vizuális jeleket hoz létre, a filmen is közel az eredeti hatást éri el, a költészet filmre vitele jóval nehezebb. Nem is az az érdekes, mennyire sikerül hűen visszaadni a költészetről mondottakat, mert ez eleve nem is sikerülhet, és nem is cél. Támpontot kell adni a képzeletnek, hogyan lássuk magunk előtt pl. Bogdán József pap költő költészetét, eredeti képeit. Azt is tudni kell, hogy a versek olvasásakor keletkező belső, mentális kép sosem lesz azonos a modellul szolgáló objektum kamera által rögzített külső képével. A kettő közti különbség érzékelhetővé tétele pedig a költészet mibenlétének mélyebb megértéséhez nyitja meg az utat.
Bogdán verseinek morzsolgatásával itt-ott „térviszonyának kedves tájékai” pillanthatók meg: a városok és falvak, ahol Bogdán élt és papként szolgált, s ahol körülvette őt az észak-bánsági hívek szeretete. Fehértemplomon, Bánát legdélebbi csücskébe „száműzötten” nem lehet otthon a nyelvben, az iskolában, a templomban, mert idegen nyelven él ott. Bogdán József végtelen egyszerűséggel beszél az életéről, a múltról és a jelenről. Hallatlan társadalmi drámák vannak az egyszerű – mégis gyönyörűen megfogalmazott gondolatok mögött – „nem esketek, nem keresztelek, csak temetek”. Sok jót gyerekkorában sem kapott a „napsugárarcú magyaroktól”, mégis szinte az első kedves szóra („kisfiam”) mindent megbocsátott gyermekkora megkeserítőinek, egykori nevelőszüleinek. Egész életét a lelkében végigkísérte soha nem látott és ismert édesanyja, akiről ma is gyönyörűen beszél. Életének minden szomorúságát, nehézségét viszont kárpótolja az „Úristen mosolya”, amit a nagyritkán keresztelendő kisbabák mosolyában lát meg – meséli Csilla a Médiatanács – Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával készült Cinema Filmműhely legújabb dokumentumfilmjéről. – Bogdán József a filmben számadást végez, őszinte vallomást tesz. Az emberről, a költőről és a papról. Ez is volt a cél, mindhárom arcát megmutatni, és felhívni a figyelmet arra is, hogy ne hagyjuk ezt az embert elveszni. Hogy mennyien szeretik, azt bizonyítja az is, hogy a bemutatóra mintegy 200-an jöttek el és tapsoltak állva. Ilyet én még nem éltem meg. Felemelő és megható élmény volt ez.
Azt, hogy Fejős Csilla – ahogyan ő fogalmaz – szabadon lélegezve közlési lehetőséghez jutott, a Magyar Televízió Határon túli műsorok című szerkesztőségének köszönheti.
– Több éven át helyet keresvén itt, a Palackposta adásában dokumentumfilmjeimben megpróbáltam megmutatni azt a vidéket, amelyikhez a tartásom kötődik. Megmutatni egyben a szépségét is, a lelki falut, egy olyan helyet, egy olyan érzetet, amely a valóságban is szép, mint amilyen gyönyörű a délvidéki emberek lelkülete, művészete, népművészete. Mi szükség van a dokumentumfilmekre itt, Vajdaságban? Tamási Áron után szabadon: azért, hogy otthon legyünk bennük. Miután más műsorok vették át a régiek helyét, a ,,mozik” helyét a tudósítások, riportok, egy olyan alkotócsoportnak lettem a tagja, amely szellemi otthont nyújt, enélkül ugyanis kivetettnek érezném magam. A magyarkanizsai Cinema Filmműhelyben megvalósíthatom filmes álmaimat, terveimet. Azt csinálhatom, amit szeretek. Emberileg, szakmailag is kiteljesedhetem. Itt mindenki élhet az alkotói szabadságával.
Nehéz részletesen átbeszélni egy olyan alkotó opusát, aki a 90-es évek közepétől a mai napig szinte évente jelentkezett egy-egy új filmmel. Sok kedvenc van, s nehéz is kiválasztani, hogy melyikről beszélgessünk kiemelten.
– Egyik kedvencem az Agyag (Művészek a bácskai agyagmezőkön) (Nagy József, Urbán András, Ózsvár Péter, Bicskei István), melyben az agyaggal való szembesülés, az összes érzékszervet mozgósító tér, terület megnyitása történik meg, amely egyesíti a táncot, a színházat és a képzőművészetet. A délvidéki ember kötődése az agyaghoz nagyon mélyre nyúlik vissza, sok található belőle szülőföldjén, és mindig is szerette ezt az anyagot.
Megismételhetetlenség – ez jut eszembe elsőként A félárnyék színe (Sagmeister Peity Laura portré) című filmről. Ahogy mi is reprodukálhatatlan, de rokon lenyomatai vagyunk valaminek. József Attila „minden reggel hideg vízben fürdette gondolatait, így lettek frissek és épek”, a festőnő, Sagmeister Peity Laura megpróbálja papírba, újságba, leporellóba mártani őket. A gondolatok is maratnak, közérzetet, állásfoglalást. Ez a küszködés a kép-jel-hagyók ethosza. Laura tereinek bejárásához tenger nyugalom és felfokozott idegi izzás kell, akár a természet megfigyeléséhez. Finoman kell surranni képtől képig, kameránkkal utánamozdulni az ecsetvonások lendületének, leguggolni, felállni, kétrét görnyedni, mert a dús rajzolatok sűrűjéből felragyog valami, körülvesz és átitat.
Tolnai megnyilatkozásának megközelítéséhez a Tűszúrások című filmben a ,,Szerelmes földrajz” kínálta fel a legmegfelelőbb módszert. Ennek az irányzatnak a lényege, hogy egy-egy vers úgy áll a vidék (esetünkben Vajdaság) és szemlélője közé, mint egy szemüveg, mely a felszín mögé rejtőzött jellemvonásokat előhívja, e vidék mondanivalóját érzékelhetőbbé teszi. A film a költészet szelíd hatalmának köszönhetően utazásra hívja a nézőt. Ehhez az úthoz nem kell úti ruha, bőrönd, vasúti jegy, és pénz sem kell hozzá, mégis elvisz mindenhová. Képzeletben utazni egy olyan tartományon, amely költői. Talán éppen az a valóságos, ami költői. A film még mottót is ad hozzá: „A mély s a messze egy ütemre lüktet, és zúgni kezd a térkép tengere...”
A kútfúrókról szóló filmben (Kútfúrás, avagy kincskeresés másképp) a mesterek a furatokból feltörő hordalék összetételéből keresik és találják meg a vizet. Az élet üledéke alatt is sokszor a földre rogynak, de harcos lényként hittel és alázatosan küszködnek. Ennek az útnak a bejárását szerettük volna megragadni, megfejteni, rögzíteni, amely útmutató is egyben, hogyan kell elfogadni a sorsunkat, hogyan kell túlélni, hogyan kell vele bánni.
Fejős Csilla filmjeit látva az első gondolat, amely megfogalmazódott bennem, a líraiság. Legyen szó emberekről vagy épületekről készült filmről. Nézőként érezni, fontosnak tartja, hogy a portréfilm az érzelmekre is hasson amellett, hogy dokumentumjellegű is, informál, tájékoztat. Erre reflektálva beszélgetőtársam elmondta, bár Szabados György a zenére értette, amikor ezt mondta, de igaz arra is, amit a filmekkel kapcsolatban gondol: ,,A kompozíció viszont váz marad csupán, ha nem ad teret a lélek, az érzés szárnyalásának.”
