Böndör Pál Finis című, egybegyűjtött verseket tartalmazó kötetét darabokra vágja egy fotó.
A futó minden erejét – utolsó erejét, a verseny, a futás, a célbaérés akaratának fájdalmas erőfeszítését rögzítő pillanat. A fotó különböző évszámokkal, címekkel ismétlődik, amelyek korábbi kötetekre, időszakokra, költői periódusokra nyitják rá a könyv lapjait. Sokszor kellett végigpörgetni a könyvet, hogy az ember hihessen a szemének: ugyanaz a fotó, mert a ráírt szavak és évszámok megváltoztatták a képet. Megváltoztatták a benyomást.
Kapitány László elképzelése – amely alapján a könyvet Kapitány Attila megtervezte – Böndör Pál költészetéről váratlan állítást tett: a művészi erőfeszítés önmagában hordozza jutalmát és megsemmisülését: ugyanaz a fotó más szavakkal és évszámokkal más értelmet nyer, újat vagy egy régebbit, erre csak az olvasás és értelmezés adhat egy röpke időre választ, hogy aztán minden kezdődjön elölről – a valódi erőfeszítés, a művészi teljesítmény eredménye ez.
Az olvasónak – különösen, ha értő Utószó segíti a tájékozódásban – sokkal könnyebb dolga van, mint bármely kritikusnak, hivatásos olvasónak. Nem kell mást tennie, mint belefeledkezni a kötetbe. Egyébként is a költő dönt és az ő szavai, nem az őt és költészetét értelmező szavak. Azoknak is van súlyuk, de korántsem akkora, amekkorát az alkotó vállal azzal, hogy ír, aztán pedig az évtizedek verslenyomatát, akárha saját ujjlenyomatát, kötet lapjai közé préseli, megmutatva ezzel a mindenkori olvasónak azt, amit fontosnak tart. Nem véletlenül írtam ujjlenyomatot, ami nem változik sohasem, szemben a verslenyomattal. Bőrünket (ujjlenyomatostul) és életünket nem vethetjük le mint egy megunt ruhát, de verslenyomatokkal értelmezhetjük, mit ér a bőrünk és mit hordoz a (é)let(ünk) – eleai iskola és/vagy tanítvány.
Visszatérve az első mondatban ott hagyott futó fájó izmaihoz, az arcára rajzolódó kínhoz – végig kell futni a távot. Aki – esetünkben Böndör Pál költő – már nem fiatal, az tudja, hogy így van. Korábban talán hihette, hogy van választása, gyorsítani, félrenézni, megállni, inkább programozni, feladni... de az idő múlása megérttette vele, hogy a távot végig kell futni. És egy idő után elkezd ragaszkodni ehhez a tudáshoz, amit a pályán összeszedett; ebből a tudásból lett a finis, a maga többértelmű jelentésével.
A futó itt, ebben a pillanatban/könyvben találkozik a kötetben eddig megjelent, De próbálkozni lehet alcímmel. Mi lesz ebből a találkozásból? A fájó izmokkal, végső erejét megfeszítő futóval, akire a költő ráírja, hogy: de próbálkozni lehet. Nem fog célba érni? Hiszen mindannyian célba érünk a végén, ezért kell végig futni a távot, ahogyan a fényképen szereplő, testén, feje fölött a böndöri kötetcímekkel, évszámokkal átértelmezett futó teszi. Mi lesz tehát ebből a többszörös találkozásból, aminek eredménye felől a költő mégsem hagy kételyt.
Nagy verseskötet lett belőle, nagy versekkel. Azokon, akik nem emlékeznek a hangsúlyra, ahogyan ezt a szókapcsolatot tanítják, sajnos nem lehet segíteni, magukat fosztják meg az élménytől. Ugyanis minden irodalomnak vannak nagy versei, nagy kötetei. Megkerülhetetlenek. Fontosak. Többet fejeznek ki önnön üzenetüknél. Túlmutatnak azokon. A Finis ezek közé tartozik.
Nem az összefüggések vagy széttartások, vállalt versek és az opus újraértelmezései miatt, hanem azért, mert ebbe a vaskos kötetbe egybefogva látható, befogadható, olvasható, amit Böndör Pál tud a létezésről, a társadalmi viszonyokról, az egyéni és közéletről, az irodalmi létről, az egyén sokfajta kiszolgáltatottságáról, a játszmákról – amiket elsősorban önmagunkkal vívunk magunkért és ellenünkben –, hogy ne térjünk le az útról és ne térjünk el a tárgytól. A Finis pontos összefoglaló, aminek részleteit, kirakós darabjait, mozaikkockáit az egyéniből (élet) az általános felé (lét) feszítve írta szét korábbi köteteiben és kötetben eddig meg nem jelent verseiben finom-keserű iróniával.
Böndör Pál átható tekintetében sajnálatnak nyoma nincs. Kíméletlen? Igen, művészi kímletlenséggel beszél, pátosz nélkül, kicsinyesség nélkül, letisztítva önmagát szavaihoz. Lecsupaszítva önmagát soraihoz.
