,,Hallottátok-e hírét…” címmel szerdán rendezvénysorozat kezdődött Belgrádban, a Néprajzi Múzeumban, amely során egészen augusztus 20-áig a vajdasági magyar kultúrába nyerhetnek betekintést az érdeklődők. A rendezvénysorozat szervezője a belgrádi Néprajzi Múzeum és a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet. Együttműködő partner a Szabadkai Városi Múzeum, a Szabadkai Községközi Műemlékvédelmi Intézet, a Híd Kör Art. A program koncepciója: Lovas Ildikó. A néprajzi tárlat szerzője dr. Silling Léda, a Vajdasági Magyar Képtár (1830–1930) tárlatának kurátora dr. Ninkov K. Olga, a Híd-Art tárlat szelektorai Brenner János és Dancsó Andrea, a képzőművészeti tárlatok rendezője Újházi Adrienn.
Az alábbiakban Lovas Ildikó alkalmi írását közöljük:
– A címválasztás meghatározza és körül is határolja üzenetét, ezáltal befolyásolja a közönséget, és eldönti a rendezvény sorsát.
Akkor tehát minden a címen múlik?
A válasz egyszerre igen és nem, mint ahogyan a szép feladat, amelyet a belgrádi Néprajzi Múzeum kijelölt, egyszerre teljesíthető és teljesíthetetlen: kultúráján keresztül mutassuk be a vajdasági magyar közösséget.
Mondhatjuk: bármit mutatunk, minden rólunk szól, cseppben a tenger. Ugyanakkor mondhatják: valami lényegeset, meghatározót kihagytunk, elmulasztottunk. Hálátlan tehát a feladat – ezért izgalmas a kihívás.
Képesek vagyunk-e a belgrádi közönségnek, a Néprajzi Múzeumba ellátogatóknak megmutatni és bemutatni a vajdasági magyar közösséget? Képesek vagyunk-e ezt a huszonegyedik század elvárásainak megfelelően tenni, népszerű és tudományos, magas művészi színvonalú, ugyanakkor kulináris és fesztiválhangulatú rendezvények formájában? Hiszen az érdeklődést fel kell ébreszteni, a figyelmet ki kell érdemelni.
Visszatérve a címhez: biztosak vagyunk abban, hogy programjainkkal hírét tudjuk adni a vajdasági magyar közösségnek, meg tudunk mutatni valamit abból, ami kulturális örökségünk, kortárs művészi teljesítményünk: nem véletlenül indulunk az aracsi kőtől, és érkezünk meg a közösség jelenét bemutató dokumentumfilmekig, felvillantva közben képzőművészeti korokat, jelen idejű válaszokat, népi hagyományokat, régi ízeket máig megtartó ételeket-italokat, népzenét és arra épülő kortárs zenét. Akár a kaleidoszkóp, amely a befogadásnak mindig új lehetőséget kínál, de egyszerre mindig csak egyet. Ez alkalommal mi ezt hoztuk el, a befogadásnak ezt a lehetőségét kínáljuk fel.
És hogyan határozza meg, zárja keretbe mindezt a cím?
Az idézet egy balladakezdési formula. A ballada verses epikai, népi és műköltészeti műfaj. Miközben történetet mesél, kihagyásaival, a balladai homállyal művészi feszültséget teremt, arról is szól, amit nem mutat meg, ezáltal több a kimondott, leírt szónál. A ballada Európa közös népköltési műfaja, olyan tudás, amely a néplélek közös rétegeihez nyúl vissza, általános emberi tapasztalatról számol be művészi tökéletességgel. Megkülönböztető nemzeti jegyei mellett is ismerős, mert vannak kötődési pontjai. Márpedig a kulturális teljesítmény, a kulturális örökség, amely egy nemzeti közösséget jellemez, nem kölcsönhatások nélkül alakult, hanem azok függvényében, mellettük és ellenükre, hogy mindenképpen önmagával legyen azonos, kifejezze a hagyományaiban, nyelvében, vallásában összetartozók identitását.
Emellett nem titkolt célunk, hogy a magyar irodalom egyik legjelentősebb alakját is megidézzük, a 200 éve született Arany Jánost, akiben nemcsak a magyar nyelv legkiemelkedőbb ismerőjét/alkotóját tiszteljük, de aki a legnagyobb magyar balladaköltő is egyben – a szerb olvasóközönséggel Jovan Jovanović Zmaj ismertette meg.
1957-ben ezt írta a Hídban Herceg János: „Az idén lesz hetvenöt esztendeje, hogy Arany János meghalt és kereken száz éve, hogy Toldijának átköltésével Zmaj Jován Jovánovics a szerb olvasóközönséget meglepte. (…) Zmáj kiterjedt fordítói munkásságában nemcsak a korabeli, de a későbbi kritika is a Toldit találta a legsikerültebbnek. (…) De 1857-ben a fiatal Zmáj még bizonytalan érzésekkel várta, milyen hatást tesz majd a Toldi a szerb közönségre. A kötet utószavában felhívja olvasói figyelmét a Toldi Estéjére is, s megígéri, hogy amennyiben a közönség részéről érdeklődésre talál, azt is lefordítja. Erre azonban csak tizenhárom évvel később került sor, míg a trilógia utolsó részét 1896-ban ültette át.”
Azt már csak az érdekesség kedvéért jegyezzük meg, hogy az egyik ma is olvasható Toldit a Matica srpska adta ki 1910-ben.
A kultúra – népdalok, műballadák, ételek íze vagy irodalmi kapcsolatok – mindig nyomot hagy, ezzel lehetőséget nyújt arra, hogy felfedeződjön, és hírét adja az egyszeriség és kölcsönösség nagyszerű teljesítményeinek.
