… és utolsó. Akiből csak egy volt. De hát mindenkiből csak egy van. Legyen koldus vagy királyfi. Akiből úgy van egy, hogy élete és tevékenysége pótolhatatlan, ha más nem végzi el a „munkáját”, akkor a munka nem lesz elvégezve. Ennek nincs mércéje és nincs próbája, ha máshogyan lett volna, akkor nem így lenne.
Ülünk a parton, valami vízmosás szélén és lóbázzuk a lábunkat, felettünk a tiszta kék égbolt, előttünk a távolság, erdők sötétzöldje szegélyezi. A gyereknek más fogalma van a távolságról – van, aki örökre gyerek marad, légszomja lesz és bánat tölti el, ha nagyobb a távolság az ismerttől, mint amit el bír viselni.
Gyalog is hazaérek fél nap alatt, ez egy kibírható, jó távolság, mondja és megvakarja a lábszárát, elvakarja a csípést, a barna bőrön a köröm fehér karcolásnyomokat hagy. Én nem mennék messzebb, folytatja, mert az olyan lehet, mint az erdő, amikor odaérünk, látjuk, hogy nem is olyan sűrű, mégis el lehet benne tévedni. Nem akarok eltévedni.
Ki az első és utolsó? Kérdezem újra, akiből csak egy volt? De hát mindenkiből csak egy van, válaszolja, belőlünk is. Ez azért nem ugyanaz, mondom meghökkenve, mi nem tudunk verseket írni. Verseket?! Csak példának mondtam, de verseket.
Erre nem is válaszolt, csak horkantott egyet, jelezve, hogy a versírás önmagában olyan mértékben felesleges dolog, hogy még csak reagálni sem akar rá. Ha a versírás miatt lesz valaki első és utolsó, akkor jól nézünk ki, mondja végül és rágcsálni kezd egy fűszálat. Elnyúlunk a fűben, a vízmosás, a part selymes füvében, hallgatjuk a csöndet, bámuljuk a nyár végi kék eget.
Mondjuk, Szent István, az tényleg első és utolsó.
Ezen eltöpreng, legalábbis én azt hiszem. Ki az a Szent István, szólal meg egyszeriben, én pedig arra jövök rá, hogy fogalmam sincs. Verseket írt? Nem kapcsolok azonnal, nem értem az összefüggést. Dehogy, válaszolom, verseket József Attila írt a hangyáról meg a harmatról, a nyárról meg a szegénységről. Király volt. Hát, nem szent? De szent is meg király is, vonom meg a vállam, a fű csiklandozza a fülemet. Biztos azért lett szent, mert király volt, mondja töprengve. Az első király, teszem hozzá magabiztosan, ezt legalább tudom. Magyar király, ugye, lehelte halkan, bele a nyári délutánba, a naplementébe, a távoli erdők sötétzöld csíkja felé.
Ha máshová születsz, akkor máshonnan nem akarnál eltévedni, nem? Azt mondja, ez mindegy, mert itt születtünk. Rágcsáljuk a fűszálakat, bámuljuk az erdő zöld sávját. Lovakkal jöttek, ki tudja, honnan. Honnan? Megrántom a vállam, fogalmam sincs. Hungáriából. Ezen nevetünk, mert nevetséges a szó, mégis édes, Hungária. Olyan, mint az Óperencia, Hencida és Boncida. Majdnem olyan. Mi még nem jártunk Hungáriában, de pontosan tudjuk, hogy ha bicajra pattanunk és nem hazafelé tekerünk, hanem a zöld erdőcsík felé, akkor, ha nem vigyázunk, átérünk a határon Magyarországra, ami már Hungáriába vezet. És ott volt király, ez biztos? Előbb ott, aztán Magyarországon. De később, mint Attila, a hun? Később, mondom meggyőződéssel, sokkal később. Ezen kicsit el kell gondolkodni, a Láthatatlan embert éppen hogy kiolvastuk, ide is azért bicajoztunk ki, a vízmosásba, mert nálunk ez van, Tisza nincs. Víz nincs, csak vízmosás. Határ menti város, határ nincs, csak város. Villamosos utcák, villamos nincs, csak utcák.
Érthetetlen, hogyan lehetséges az, ami nincs? Az emberek fejében mitől él olyasmi, ami már régen nincs? Ezt akartuk volna megfejteni. Engem legjobban az érdekelt, hogyan lehetséges a vers és hogyan a láthatatlan ember? Épphogy csak elengedtek, családi ünnep volt otthon, augusztus 20-án, de kikunyeráltam. Van ilyenkor tűzijáték is Budapesten. Ezt én is tudom, 1966 óta van, már tíz éve, nagyon régóta. A M. néni miatt tudom, aki a Népszínház utcából néha eljön hozzánk, útba ejt bennünket, ahogyan a nagyanyám mondja, útba ejtenek a D.-vel, amikor Kúlára mennek a rokonokhoz. Hol van Kúla? Messze, vonom meg a vállam, nagyon messze lehet, mert azt mesélték, hogy heteken át utaztak a D. bácsi rokonai, mire Kúlára értek. Nem is akartak tovább menni, annyira elfáradtak. A D. bácsiék meg tovább mentek, amikor már nem volt háború, vagy volt, de már nem annyira, aztán így lett ő budapesti. A M. néni meg ott született.
Hangos a D. bácsi, nagyokat nevet meg kotyogós kávét iszik és azt mondja, menjünk el hozzájuk, megnézhetjük a tűzijátékot, csak ne nagyon szentistvánozzunk. És elmentek? Fogalmam sincs, mondom őszintén, remélem, hogy nem, én sem akarok eltévedni. Jó itt. Jó. Szerinted lehet valaki első és utolsó, valaki, akiből csak egyetlen egy van? De hát mindenkiből csak egy van. Igen, de máshogyan egy. Hogyan? Megvonom a vállam. Azt nem tudom. Biztos ez a Szent István is olyan, mint a villamos, hogy volt, de nincs, mégis mindenki erről beszél. Áh, azt azért nem hiszem, ülök fel hirtelen. Nem hiszem, mert nem beszél róla mindenki, inkább ez, hogy nem beszélnek róla, mert magyar volt. De hát mi is beszélünk, lök meg hirtelen, hogy gurulni kezdünk lefelé. Hirtelen a hasunk alá kerül a kék ég, fejünk fölé a távoli erdők zöld csíkja. Nevetünk. Lehet, hogy költő is volt, mondom reménykedve. Nem hiszem, mondja, inkább katona. Ha király volt, akkor katona volt. De a legjobb, mondom, mert akárkiből nem lesz szent. Bólint. Csak a győztesekből, mondja.
