A táj, amelyben élünk, a miénk. De fentről, akár egy évről évre új szabásminta, másféle ruhát sejtet. Csak saját tapasztalatainkat és meggyőződéseinket figyelembe véve tudunk tájékozódni benne. De van, amikor az égtájak egybemosódnak, és az iránytűk tanácstalanok. Egyszerre mutatnak eszméket, elveket, hovatartozást, és ezek alapján kialakított célokat. Merre az arra? És kinek? Őseink, régen, az éjszakai rejtélyekre fáklyákkal keresték a választ. És mi, a nappali fényben, vajon mivel?
Az Írótábor mindig válaszokat keresett olyan kérdésekre, melyek talán fontosabbak voltak, mint az azokra adható válaszok. Hiszen a kérdések azóta is lehetőségek felvetései, a válaszok, választások pedig valaminek a lezárásai. Madáchot szabadon idézve, marad tehát a keresés, mely a megtalálás maga. Hetven év tapasztalata diktálja ezeket a gondolatokat, még ha nem is voltunk ott, illetve itt, az elejétől fogva. Ha a Kanizsai Írótábornak arca lehetne, megannyi elképzelést, gondolatot, tekintetet tükrözne. Neveket, sorsokat. Halottaink, doyenjeink és fiataljaink szellemét idézné – mindet egyszerre, hisz közös időnk hullámrendszere, mely egyben az „itt és most” legfontosabb keresztmetszete, évről évre összehív bennünket.
A 70. Kanizsai Írótábor emlékezete az idén egy olyan pontig érkezett, amikor címadó alapgondolatként a következő született meg: Iránytű és tájszabászat, avagy fáklyával egy éghető világban. Az emlékezet számunkra most is egy folyamatot tükröz, mely a múlandóságot kijátszva, egy hosszú időtávlattal szembesül három napig. Gondoljunk erre csendben néhány másodpercig, és megértjük. (…) Mindenkori meghívottak, vendégek, résztvevők, eszmét cserélők és egymással vitatkozók találkozója lehet e három nap, és talán a kivárásé, ahogy a Jézus halála és feltámadása közötti három napban is a megmagyarázhatatlanság Istene lebegte körül az embereket, hiába az újszövetségi szövegeket megalkotó történetírók erős hittel bíró próbálkozása.
És történik mindez ma is, egy olyan érinthető világban, ahol a táj szentsége a túlélés reményét, az iránytűk tetszőleges útmutatása pedig nagyfokú egymásrautaltságot jelent. Amikor a háború szele nem csupán bankok, tankok és bombázórepülők robbanó kipárolgása, hanem az igazakkal vagy kevésbé igazakkal való szembesülés is. És mindez itt, az Alföld egy szegletében. Mert mindegy hol – ha egy helyen, akkor ma már mindenhol. Ekkora lett világunk.
Mindazonáltal, hetven év után, itt, nálunk, egy kicsit bővülni látszik a kör: színház, koncertek látják vendégül az idelátogató írókat és a közönséget. Mintha vágynánk valami olyan megfogalmazásra, ami túllendít puszta gondolati tényeken, de legalábbis egy időre semlegesíti azokat. Hiszen az írónak, mint üldözve menekülő lénynek, óráit és perceit gazdagíthatják, vagy egy kis időre át is alakíthatják a hangok és a színpadon megszülető mozdulatok vagy mosolyra indító riposztok. Különbségek e „műfajok” között nincsenek, hiszen régen rájöttünk, hogy a túlzott lényegre törés olykor zátonyra futtatja az általunk ismert igazságot. És csak az egybegyűlés ereje erősíthet rá arra, hogy itt és most hetvenedszer...
Mégis tudnunk kell, hogy számunkra a magyarul leírt és kimondott szó az, mely egy éghető világban fáklyaként, a legfényesebben világít. De amit e fény által látunk, az nem más mint ami magyarságunkon innen, és határokon túl, ennek az írótábornak egy újbóli megélését, vagyis saját magunknak és a velünk együtt élőknek a túlélését jelenti.
* Elhangzott a 70. Kanizsai Írótábor megnyitóján szeptember 8-án, a Koncz István költő és Dobó Tihamér képzőművész előtt tisztelgő szobornál.
