Szlavóniai magyar iskolák

A Julián-Egyesület megalakításának történetét a kórógyi lelkész az eseményen személyesen részt vevő Kelecsényi Zádor vukovári körjegyző elbeszélése alapján ismerte meg, akit „egy titokzatos levélben” ismeretlenek Budapestre szólítottak. A találkozón megjelent Antal Gábor református püspök, Földváry Jenő daruvári református lelkész, Várady Árpád katolikus püspök, Kollányi Ferenc jáki apát, akiket Pekár Gyula országgyűlési képviselő a lakásán fogadott. „Az értekezlet megkezdődött – idézte Ágoston Sándor írásában Kelecsényi Zádor beszámolóját –, s az volt a tárgya, mit lehetne tenni a szlavóniai magyarság megmentése érdekében? Azzal hamar készen voltak, hogy a református magyarság kérdése nagyon egyszerű, támogatni kell az egyházakat, fiatal, tevékeny lelkészeket kell leküldeni, a református felekezeti iskolákat meg kell szervezni ott is, ahol nincsenek, s általában az egyházon keresztül kell segítségére sietni a szlavóniai magyarság református rétegének. De mi legyen a római katolikus magyarsággal, mely túlnyomó többségben van, s mely az erősen horvát érzelmű papság nyomása alatt el akarja hagyni a vallását. Érdekes, hogy épp egyik katolikus úriember azt az eszmét vetette fel, nem volna-e jó ezt az áttérési mozgalmat támogatni, s a szlavóniai magyarság megmentésének kérdését felekezeti alapon megoldani. Még érdekesebb, hogy ezzel a gondolattal Antal Gábor református püspök sem értett egyet, mert nem egységre, hanem csak még nagyobb megoszlásra vezetne.”[1] Földváry Jenő daruvári lelkész erre azt javasolta, „alakítani kell egy egyesületet, mely a római katolikus magyarság részére magániskolákat állít fel s az iskolákkal kapcsolatban könyvtárakat szervez, s ellátja a szlavóniai magyarságot irodalmi termékekkel. Ez volt az első értekezlet, mely 1904-ben a Julián-Egyesület megalakítására vezetett. Nevét Julián baráttól vette, ki IV-ik Béla király alatt fölkereste az Ázsiában maradt magyarokat.” A Julián-Egyesület megalakulásakor elsőrendű céljául tűzte ki a szlavóniai magyarok iskolákkal és könyvtárakkal való ellátását. Ágoston Sándor tanulmányában kiemelte: „Tehát nem magyarosítás volt a célja, hanem magyarok megtartása az elhorvátosítás évtizedek óta tartó, céltudatos munkájának meggátlására. Lényegében pedig az volt a cél, hogy a szlavóniai katolikus magyarságnak ne kelljen vallását elhagynia azért, hogy magyar maradhasson. Mert a Julián-Egyesület megalakulását voltaképpen a maradéki áttérések hívták életre.”[2]

A Julián-Egyesület munkáját erőteljesen meghatározták a horvát törvények, az iskolák engedélyezése nehezen ment. A horvát társországban a törvény ugyan módot adott a magyar tannyelvű magániskolák felállítására, de a bánok nem szívesen vállalták az engedélyezés körül támadt politikai viták következményeit. Különösen a magyar bánok voltak óvatosak. Ágoston Sándor szerint „senki sem mert annyi magyar iskolát engedélyezni, mint Tomasics Miklós. Az ő erős horvátsága annyira közismert volt, hogy még ez sem árthatott neki. De ezen felül nem volt kicsinyes ember. Tudta, miről van szó. Az a néhány ezer magyar nem fogja felfordítani Horvátországot. Legfőképpen pedig tudta, hogy szó sincs magyarosításról, ahogy azt a horvát közönséggel elhitették, hanem csak arról van szó, hogy az, aki ragaszkodik a magyarságához, magyar iskolába járathassa gyermekét”. Ezeknek állított fel a Julián-Egyesület magyar iskolákat, egy 1913-as térkép adatai szerint Szlavóniában akkor már 52 intézmény fölött gyakorolva felügyeletet.

Mellettük a református felekezetnek 10 egyházközségben voltak iskolái: Velika Pisanicán, Brekinjskán, Koreničaniban, Rétfaluban, Harasztiban, Szentlászlón, Kórógyon, Vukováron, Maradékon és Moljavolja-pusztán, melyeket a Julián-Egyesülettől függetlenül a református egyház állította fel és biztosította a működésüket. Közülük a kórógyi, a szentlászlói, a haraszti és rétfalusi már több mint 400 éves múltra tekintett vissza. A MÁV-iskolák is teljesen függetlenek voltak a Julián-Egyesülettől. Ezeket a magyar államvasút azért tartotta fenn, hogy itt szolgáló magyarországi alkalmazottai, kik csak ideiglenesen szolgáltak Horvát–Szlavónországban, ne legyenek kénytelenek gyermekeiket horvát iskolába járatni, hanem anyanyelvükön tanulhassanak. Tíz állomáson voltak vasúti iskolák: Zágrábban, Pleternicán, Szlavónbródban, Nasicén, Vinkovcin, Mitrovicán, Rumán, Inđiján és Zemunban. 

A Julián-Egyesülettől szintén függetlenül, de ennek erkölcsi támogatása mellett a szlavóniai magyarság apróbb hiteligényeinek kielégítésére az Országos Központi Hitelszövetkezet számos fiókot működtetett, a szlavóniai magyarság gazdasági életének támogatására, a nagyobb, hosszú lejáratú kölcsönök biztosítására 1912-ben azután megalakult a Szlavóniai Agrár Takarékpénztár is, amiben a Julián-Egyesületnek szintén jelentékeny része volt. A Ruma, Eszék, Nasice és Daruvár környékén ekkoriban végrehajtott nagyobb birtokok parcellázásakor sok magyar gazda a Takarékpénztár segítségével jutott olcsó földhöz.[3]

A magyar középiskola

A századforduló éveiben a szlavóniai magyar vezető értelmiség körében egyre határozottabban fogalmazódott meg egy magyar középiskola – gimnázium vagy főgimnázium, esetleg egy reáliskola – megalapításának és működésének igénye. A társadalmi méreteket öltő probléma megoldása akkor tűnt igazán elodázhatatlannak, amikor a Julián-Egyesületnek és a református egyház vezetőinek erőfeszítései nyomán kellő számú, jól képzett, pedagógusi rátermettségét a gyakorlatban is bizonyított tanítót és tanárt tudhattak a magyar iskolák élén. Régi elképzelések megvalósulását helyezte kilátásba a Szlavóniai Magyar Újság 1911. április 9-i bejelentése, miszerint Gróf Zichy Gyula pécsi püspök másfél millió korona költséggel, továbbá a rendelkezésére álló Pius-alapok egy részének felhasználásával új katolikus gimnáziumot létesít Pécsett, amelynek működését az elképzelések szerint kétszáz, főként horvát–szlavón fiú befogadására alkalmas internátus fogja segíteni. A püspök a még hiányzó költségek biztosítására az államtól kapott ígéretet. A háromszázötvenezer korona beruházási segély biztosítására vonatkozó szerződés aláírása megtörtént, és ezért az államnak joga lesz tizenkét tanár közül négyet kinevezni.[4]

Bassa Gyuri, az eszéki hírlap jeles publicistája Egy indítvány a pécsi katholikus főgimnázium szervezéséhez című írásában lelkesen üdvözölte a pécsi kezdeményezést, rámutatva egyszersmind a főgimnázium kultúrateremtő és -gyarapító jelentőségére is. Hangsúlyozta: Pécsnek a Dunántúl és a Dél kulturális vezetésére és irányítására az elmúlt évszázadok során történelmi föladata és elhivatottsága volt, s ennek a város, annak vezető értelmisége, élén a katolikus egyház püspöki hivatalával mindenkor tisztességesen eleget tett. A város küldetése a XIX. század utolsó évtizedeire újabb részletekkel bővült, feladatává vált, hogy „a szlavóniai magyarság részére a középosztályt, a szlavóniai magyar értelmiséget megteremtse, e magyarság kulturális fajsúlyát gyarapítsa, intellektuális nívóját emelje”. Mindamellett Pécsnek éppen ezen exponált helyzeténél fogva van még egy speciális hivatása is, és ez: „a magyar-horvát megértés eszméjének a szolgálata. […] Nem szabad hinnünk, hogy a horvát közéletben kihűlt, teljesen elhamvadt a magyar testvér iránti szeretet, nagyrabecsülés érzése”. Való igaz, bizonyos politikai momentumok az utóbbi években kedvezőtlenül befolyásolták e történeti érzés intenzitását, de téved az, aki nem hisz a két nép közötti kapcsolatok javulásában, javíthatóságában.[5] 

Az intézményteremtés reményteli, békés folyamatát azonban újra, immár sokadik alkalommal megzavarta a balkáni szláv népek vetélkedése nyomán támadt konfliktus. A Szlavóniai Magyar Újság 1912. február 25-i számában arról tudósított, Szarajevóban véres tüntetések zajlanak Magyarország ellen,[6] egy héttel később, 1912. március 3-án pedig arról kellett beszámolnia, hogy a Magyarország és a magyarság elleni tüntetések átterjedtek Horvátország területére is, s Szarajevó után már Zágrábban, Fiumében, Spalatóban és – ami már közvetlenül érintette a szlavóniai magyarságot – Eszéken is magyar zászlót égetett a feltüzelt horvát lakosság. A Szlavóniai Magyar Újság beszámolója szerint alig csitultak el a február 24-i demonstráció hullámai, február 28-án megismétlődtek. A lap szerint tüntetés lefolyásáról az eszéki Narodna Obrana beszámolója nyomán a következőket kell tudni: „szerdán d. e. megtagadták az engedelmességet a reálgimnázium, a keresk. iskola, a főgimnázium és a tanítóképző intézet tanulói, és elhatározták, hogy a városban tüntető felvonulást rendeznek a Szarajevóban – a magyar zászló elégetése alkalmával meglőtt – Sahinaginics diáktársuk emlékére”.[7] A lap a megdöbbentő élmények nyomán megjegyezte: „Ezelőtt 400 ével a mai Szerém és Verőcze vármegyékben százával voltak a tiszta, színmagyar, virágzó községek. Ma hol vannak ezek?” A gyűlöletnek e féktelen megnyilvánulása láttán joggal merül föl a kérdés: vajon mi vár a horvát–szlavónországi magyarságra?

(Folytatjuk)