Neves nyelvészünk, Lőrincze Lajos Édes anyanyelvünk című könyvében hangsúlyozza: „Az ismeretszerzésben, gondolataink hatásos közlésében is alapvető akadály lehet anyanyelvi műveltségünk fogyatékossága, meg kell győzni tehát tanítványainkat e művelődés fontosságáról” – végül is egész munkánkkal ki kell fejleszteni bennük anyanyelvünk szeretetét, féltését, ápolásának gondját és igényét! A múltból szólnak, de a jövőre is érvényesek Kölcsey szavai: „haza, nemzet és nyelv, három egymástól válhatatlan dolog: s ki ez utolsóért nem buzog, a két elsőért áldozatokra kész lenni nehezen fog!”
Lőrincze Lajos a fent említett könyvében az iskola fontosságát is kiemeli: „A nyelvi kultúra melegágya, megalapozója mégis az iskola. Ennek a munkája adja meg az alapot, ez nevelhet igazán nyelvi ízlésre, igényességre. Az alapgondolat itt is: közelebb az élethez, a valósághoz. Ne száraz grammatizálást tanítsanak az iskolák, hanem – természetesen a nyelvtan ismerete alapján – fejlesszék a tanulók kifejezési és stíluskészségét, hogy teljes birtokában legyenek a nyelvnek, hogy ki tudják fejezni a maguk gondolatait legfinomabb árnyalataival együtt, meg tudják érteni a nyelv szépségét, finomságát.”
Ugyanis a napokban a Magyar Szó mellékletében, a Hétvégében, örömmel olvastam Kabók Erika Templomból Magyar Ház című írását. Számomra az említett írás befejező mondatának, amely így hangzott: A templomból lett Magyar Ház összekovácsolta a palánkai magyarságot, minden tekintetben jelzésértéke van. Egy új időszak kezdetét jelenti. S hogy nem egy rövid lélegzetű „újjászületésről” van szó, ezt már, a 2016-ban megjelent Szórványlétben (Riportkönyv) című könyvben megjelent, A tanítónő nem győzi a magyar nyelv tanítását című írás is igazolja.
Dékány Adrienn tanítónő, aki Szabadkáról érkezett Palánkára, akkor – hat évvel ezelőtt – a következőket hangsúlyozta: „Három évvel ezelőtt indult el az oktatás, négy általános iskolában. Én jelenleg hét iskolában tanítom a magyar nyelvet. A gimnáziumban is volt 10 jelentkező, de mivel tanárhiány van, nem tudtuk elkezdeni az oktatást. Három évvel ezelőtt volt próbálkozás az óvodákban is a magyar nyelvű foglalkozásra, de nem volt magyar óvó néni.
Palánkán 1500-an vallják magukat magyarnak, s a magyarul tanuló diákok száma nem csökken, hanem évről évre növekszik. Tény, hogy hosszú esztendők után nagy érdeklődés mutatkozik a magyar nyelv tanulása iránt, nemcsak a gyermekek, hanem a felnőttek részéről is.
1945 őszén magyar művelődési egyesület alakult Palánkán. Az új egyesület a magyar költő, Petőfi Sándor nevét vette fel, és igen gyorsan a Duna-parti kisváros művelődési életének a központja, szellemi otthona lett. Vecsera Sándor temerini fiatalember azokban az években Palánkán élt és az elsők között kapcsolódott be az egyesület munkájába. Vecsera Sándor Temerinben az amatőr festészet mellett a színjátszók munkája iránt is komoly érdeklődést tanúsított, úgyhogy Palánkára már magával vitte a színpad világának elvárásait, az ott szerzett szakmai ismereteket, amelyek meghatározták rendezői tevékenységét. És Vecsera Sándor átvette az újonnan alakult egyesületben a színjátszó szakosztály vezetését. Mint rendező, ott Palánkán, 1946-ban a Gerda Tamás lánya című népszínmű sikeres színpadra állításával debütált. Egy évvel később, 1947-ben, egy rendkívül nehéz feladat megoldására vállalkozott. A Dózsa György című drámát állította színpadra. S hadd jegyezzem meg, hogy akkor, harminckét férfiszereplőt mozgatott a rendező. Igen. Harminckét palánkai, magyarul megszólaló színjátszónak tapsolt a hűséges, hálás közönség.
Vecsera Sándor mozgósítani tudta a palánkai magyarságot. A fiatalok, de az idősebbek is bekapcsolódtak a színjátszók munkájába. És sorjáztak a bemutatók. Így többek között emlékezetes rendezéseiben a palánkai közönség látta/láthatta, a Zeng az erdő, a Csikós, A bor, a Cigány, a Mágnás Miska, a Ludas Matyi, az Ember a híd alatt, a János vitéz, a Falurossza, a Házi tücsök, a Liliomfi című előadásokat.
Aztán a nagy lelkesedés, akarás napja is leáldozott. Először is felsőbb rendeletre az egyesületet kilakoltatták otthonából, és egy kocsmahelyiségbe irányították át. S ez már lassan a véget is jelentette.
Palánkáról ezek után hosszú éveken át nemigen hallottunk. Valahogy úgy éreztük, hogy a mögöttünk maradt esztendők felmorzsolták az ott maradt kis közösséget. Azonban tévedtünk. Tévedtünk, mert jó néhány esztendő után megmozdult, életjelet adott magáról a palánkai magyarság. Ugyanis új művelődési egyesület alakult, amely Vecsera Sándor nevét vette fel. Igen. Vecsera Sándorról nevezték el, a palánkai műkedvelő színjátszás meghatározó egyéniségéről, a felejthetetlen Sanyi bácsiról. És hisszük, hogy emléke újra mozgósítja majd a közösséget, amely újra hallatja hangját, mert újra egymást keresik a palánkaiak, újra az összefogásban látják, vélik felismerni azt az erőt, amelynek köszönhetően a palánkai Vecsera Sándor Magyar Művelődési Egyesület újra visszatér arra az útra, amelyet a mostani egyesület névadója jelölt ki. S újra megszólalnak majd a múzsák ott, a Duna-parti kisvárosban. Anyanyelvükön szólalnak meg. Ugyanis Bakos Pál, a palánkai magyarság egykori nagyra becsült krónikása, nem egy alkalommal hangoztatta: „Vecsera Sándor a nemzet igazi napszámosa volt. Istápolta nyelvünk tisztaságát, megtanultuk tőle, milyen szép is a mi anyanyelvünk.”
A palánkai magyarság újjáéledésének kezdetén, „útravalóként” Szabadka nagy szülöttjének, Kosztolányi Dezsőnek néhány mondatát szeretném a palánkaiak figyelmébe ajánlani: „Tőlünk függ nyelvünk jövője. Azt a lelket és nyelvet, melyet rövid időre örökbe kaptunk, új szellemmel fényezve, csorbítatlanul át kell adnunk az utódainknak. Ez a küldetésünk. Áldjon, vagy verjen a sors keze: ez a mi küldetésünk.”
Nyitókép: Ótos András
