Reggelre bepillézett a pohár víz. Minden este a szekrénykére rakja, kistányért tesz alá, hogy a politúr ne hólyagosodjon fel. A lámpában 40-es égő van, érdekes, idejét se tudja, mikortól, és még remekül világít. Arra elég, hogy a sötét hajnalban felkapcsolja és megnézze, hány óra van. Majdnem mindig 4-et vagy valamivel kevesebbet mutat az öreg vekker. Morog, harákol, csörgőre már nem lehet felhúzni, de minek is. Nem megy ő már időre sehova. Esetleg orvoshoz, meg a cukorgondozóba, de akkor meg alig tud aludni, inkább jóval hamarabb elindul. A dunyha alól óvatosan kinyújtotta a kezét, megborzongott a hidegtől, és behúzta a kopott, bordó köntöst, és a jó melegben nagy keservesen magára ráncigálta. Kötött zokniban aludt ősztől tavaszig, szegény jó ura mindig kinevette érte. Felhúzta a redőnyt, félig, a szomszédék előtt két teherautó is állt. Markos férfiak hozták ki a bútorokat, némelyik szentségelt, mert nehezebb volt, mint gondolta. Elköltözik a fiatalasszony, a férje meg az a nagy lakli kamasz, aki csak úgy az orra alatt szokott valami köszönésfélét morogni, azok maradnak.
– Micsoda világ! – sóhajtott fel, és kicsoszogott a konyhába. Teavizet tett fel, tegnapról maradt még kenyér, két szelet, megpirítja a gáz fölött. A szomszéd asszonyka egyszer behívta és megmutatta, mennyi mindene van a konyhában. Csak úgy röpködtek a szavai, hogy mixer meg robotgép, a kenyérsütője programozható, de még sose próbálta – s mikor ezt mondta, hangosan felnevetett. Neki meg eszébe jutott, hogy tíz év körüli lehetett, mikor a nagyanyja befogta, mert nagy volt a család, az anyja is napszámba járt, a kenyérsütést meg kellett neki is tanulni.
Persze ezt nem mesélte el, csak álmélkodott, meg mindenre rámondta, hogy nagyon szép.
A mosogatógép akkor fejezte be a munkát. Évike meg kiszedte a csillogó poharakat, mert hogy előző este vendégek voltak, s milyen praktikus, hogy nem neki kell kínlódni. Ő meg rásandított a hosszú, vérvörös körmökre, némelyiken picike kő is volt, hát azokkal a karmokkal nehéz is házi munkát végezni. Nem rosszindulatú volt ez a gondolat, de azért otthon megfeddte magát, hogy halad a világ, a mai fiataloknak már más élet dukál. Sose volt irigy, annyi mindig volt, amennyi kellett. Főleg az volt áldás, hogy náluk a férfiak, apja, nagyapja, két bátyja rendesen dolgozott, mindenki a vasútnál.
– Felelős pozícióban! – emelte fel göcsörtös mutatóujját tata, amikor már csak otthon tett-vett, és várta a munkából jövőket. Idősebbik bátyja aztán megnősült, elköltözött az ország másik végébe, előbb havonta jöttek a feleségével, majd született két gyerekük, attól kezdve egyre ritkábban. Apja meg anyja felpakolt kosarakkal, szatyrokkal mentek látogatóba, aztán egyszer hamarabb jöttek meg, mint ahogy tervezték. Ő délután leszedte a függönyöket, beáztatta ecetes vízbe, mindenütt olyan jó savanyúságszag terjengett. Apuka dörmögött valamit, aztán kiment a fészerbe, fát hasogatott majdnem éjfélig. Anyuka szeme vörös volt a sírástól, és csak sóhajtozott. Tata kiment az udvarra, rágyújtott, a házban nem volt dohányzás. Nagymama meg ült a sparhelt melletti hokedlin, gyűrögette a kockás konyhatörlőt. – Csilluka azt mondta, ne zargassuk őket! – tört ki az anyjából a szó, ő meg elejtette a csipeszeket, térdelve szedegette fel a konyha kövéről. Utána nem esett róluk több szó, se Bandiról, se Csillukáról, se a két gyerekről. Lajos, a mindig nevetős-füttyös kisebbik bátyja a gyárral ment ki valami meccsre Bécsbe, és kint is maradt. Onnan meg még tovább, ahova a vére hajtotta, mondta keseregve apja, aki egyre jobban zsugorodott, bár szervi bajt nem találtak nála az orvosok. Leszázalékolták, az elején még dolgozgatott itthon, de egyre több időt a Szürke Lóban töltött, ami egy kocsma volt, de nő oda nem tette be a lábát. Ő néha elment arra, és a közeli parkból nézte, egy platánfa mögé húzódva, hogy kik jönnek-mennek. Apja az utolsó volt majd minden nap, ott is találták meg egy szürke hajnalon a járdán, két szemeteskuka között. Elhessentette a rossz gondolatokat, próbált valami szépet felidézni.
Pixabay
Kinyitotta az ablakot, szellőztet egy kicsit, a kenyér bizony megégett, nem nagyon figyelt rá.
A szobában már meglangyosodott a cserépkályha, felöltözött, olyan otthoniasan. Látta, ahogy a két teherszállító elhúz a szomszéd ház elől, messzire fröccsent a jeges sár, az egész járdát beborította.
A szép ezüst autóba beszállt Évike, csak úgy pörögtek a kerekek, ahogy gázt adott.
A férfi meggörnyedten állt a kapunak támaszkodva, a fiún meg csak egy ványadt kis trikó volt.
– Egy hét múlva karácsony – mondta ki félhangosan. Töltött káposztát csinálok, azt biztosan szeretik. Meg zserbót sütök. Előveszem az ünnepi asztalterítőt meg a szép készletet.
Megterítek, középre kis díszt rakok. A mázas csuporba fenyőgallyat.
Esni kezdett a hó, lassan belepte az autók nyomát.
Valahogy biztos volt benne, hogy nem fogják visszautasítani a meghívását. Hárman lesznek.
A rádióból valami vidám zene szólt, olyan mai, kicsit felhangosította, tetszett neki.
Nyitókép: Pixabay
