Díjazott köteteidet a családi ügyvédi irattár anyaga inspirálta. Az iratokban megvan valami nagyon fontos, ami a történelemkönyvekből kimaradt: a „történelemben” sodródó emberek mindennapjai. Egyedülálló dokumentumprózát tettél az Olvasó elé. Most arra kérlek, meríts nekünk a te személyes emléktáradból, a személyes történetedből/történelmedből. Hogyan alakult a te sorsod, melyek a legrégebbi családi emlékeid?
– Hát ez nem egyszerű kérdés. A legrégibb emlékeimmel kapcsolatban ott lüktet bennem az a jogász-ösztönzésű kérdés, hogy kié is valójában a tulajdonjog. Saját emlékeim ezek, vagy mások rám vonatkozó emlékei, melyeket egy családi ebédnél hallottam és sajátomként fogadtam el. Ide tartozik például, hogy három és fél éves koromban, szülői tiltás ellenére felmentem a padlásra, és ott találkoztam egy zsidó bácsival, aki rejtőzködött. Ez a német megszállás éveiben volt. Ebben az időben az apám oroszlánokról szóló meséket olvasott esténként, és a bácsit is megkérdeztem, hogy mit tud az oroszlánokról. Ő közölte, hogy oroszlánvadász, pontosította is, hogy Becskerek melyik utcáin vadászik. Én akkor ezt elmesélhettem a szüleimnek, de nem hiszem, hogy utána magam jegyeztem volna meg. Azt is tudom (ha nem is saját tudatomban alakult az emlék), hogy kihagytam az óvodát. Mert háború folyt. Úgy tudom, létezett óvoda, de voltak szülők, akik haboztak – én otthon maradtam. Az már egyértelműen saját emlékem, hogy amikor iskolába indultam, Hagara szabóhoz is el kellett menni, mert ruhát akkoriban nem lehetett vásárolni. Hagara bácsi bőrszalaggal mért meg, és így jutott el oda, hogy számokban is kifejezze, hol tartok. Manapság inkább lájkolások számával mérik a vállbőséget.
Mondhatjuk, ugye, hogy a mi nemzedékünk születésétől fogva „több világban” is élt ezen a tájon.
– Így van. És most nem csak a történelmi rendekre (királyságra, fasizmusra, kommunizmusra) gondolok. Szomszédok is változtak, nyelvek is (igaz, inkább távoztak, mint váltakoztak). Sok minden el is tűnt. Tudtommal Becskereken, a városon belül nincsen már piac. Az biztos, hogy ott nincs, ahol korábban volt. Újvidéken van még Halpiac – de leginkább halak nélkül. Módosultak az illendőség szabályai és a jelszavak is. Meg aztán nem csak Becskereken éltem. Arra rá kellett jönnöm, hogy a folytatás nem sínen maradás által lehetséges. Mert több sín, amelyen haladni lehetett, ma már nem vezet sehová.
Noha jogi pályát választottál, mindvégig kacsingattál a szépirodalom felé is.
– Igen, voltak korábban is próbálkozásaim. Amíg a Symposion még melléklet volt, ott néhány verset is közöltem Mitró Zoltán írói álnéven. A vezetéknevet egy (valamikor) híres úszótól kölcsönöztem. Ez Mitró György volt, aki olimpiai ezüstéremig is eljutott. Én is úsztam a becskereki Proleter versenyzőjeként, de olimpiai versenypályáig álmaimban sem jutottam el. Azt sem próbáltam elképzelni, hogy egyszer előbb érnék célba, mint becskereki csapattársam, akinek Čipe volt a beceneve, és jugoszláv versenyeket is nyert. De nagyon szurkoltam Mitró Györgynek, gondoltam, hogy ez a lendületes kapcsolat a vezetéknévvel segítheti a lírai próbálkozásokat. „Zoltán” azért lettem, mert kb. 15 éves koromban, két legjobb becskereki barátommal (Bencze Tiborral és Kaslik Péterrel) megbeszéltük, hogy előbb-utóbb meg fogunk nősülni, fiunk születik majd, és Zoltán lesz a neve. Míg erre vártam, egy versbeli Zoltán volt a pótfiú.
Várady Tibor (Fotó: Farkas Zsuzsa)
Mint többször elmondtam (és ez az én emlékeim nélkül is köztudomású), egy egészen rendhagyó generáció alakult az Új Symposion körül. Valamennyien a II. világháború küszöbén vagy a háború első évei alatt születtünk. Sok minden történt körülöttünk, mielőtt huszonévesek lettünk, és megindítottuk a folyóiratot. A legtöbben köztünk egyértelműen írók voltak, és az is világos volt, hogy azok maradnak. Tolnai és Domonkos akkor is írók voltak, ha a Dominóban spriccereztünk, vagy ha focimeccset néztünk. Giont is csak íróként tudtam elképzelni. Bosnyák, Bányai, Gerold, Utasi egyetemi pályán is az irodalomhoz kötődtek. Én különböztem, mert jogász is próbáltam lenni, megélhetésben csak ez volt a támaszom. A jogászéletpályának külön sodrása volt. Akkoriban talán hosszabbak lehettek a napok, mint manapság, mert írni is jutott valamennyi időm. Leginkább esszéket írtam, de megjelent egy olyan prózakötetem is, melyben frázisokat választottam főszereplőknek – azért is, mert ilyen-olyan egyetemi és más gyűléseken inkább a frázisok kaptak főszerepet, nem az emberek. Egérszürke szoba titkavolt ennek a könyvnek a címe. Megjelent angolul is, Alan McConnell-Duff író barátom fordította angolra. Ő a Telepen lakott. Az angol előszóban megemlítem, hogy félek, hogy a frázisvilág nem csak egy korszakra és egy társadalomra fog korlátozódni. Egyébként Alan verseket is írt a Telepen. Egyik versét, melyben tökéletes vasárnapi nyugalomról ír, lefordítottam, és a Magyar Szó közölte is.
Irigylésre méltó, hányfelé jártál a világban, mennyi mindent tapasztaltál, s milyen fényes karriert futottál be.
– Igen, valóban sokfelé jártam. Tanultam, majd később tanítottam Amerikában, tanítottam Franciaországban. Egyszer, egy nyáron Kínában is, egy másik nyáron Szingapúrban. Legtöbbet persze Szerbiában és Magyarországon. Jártam Dél-Amerikában, sokfelé voltak választottbírósági ügyeim – európai országokon kívül, Egyiptomban és Algériában is. Sok nagyon ismert emberrel is találkoztam. Persze ők valószínűleg nem engem emlegetnek, ha arról írnak, hogy kikkel találkoztak az életükben. Váltottam például néhány szót Jimmy Carter amerikai elnökkel is (igaz, amikor már nem volt elnök). Atlantában, az Emory Egyetemen tanítottam évente egy-egy szemesztert. Valamelyik évben Carter ott tartott vendégelőadást. Egy nagyon híres tanár, Harold Berman mutatott be neki. Ő szervezte az előadást. Berman korábban mentorom volt a Harvardon, egyszer Újvidéken is meglátogatott. Amikor odavezetett Carterhez, azt mondta neki (vélhetően egy kicsit lendületesen), hogy az egyik legeslegjobb diákja voltam. Nem tudom már, hogy miért, de mint az előadáson részt vevő többi Emory-tanárnak, nekem is egy cédula volt a kabátzsebemhez tűzve, melyen ott állt a nevem. Carter el is olvasta, és megszólított: „Hello, Tájbor” – mondta. Berman közbelépett: „Tibornak ejtik – magyarázta. „Oké, Tibor” – mondta Carter, „Igen jobb a Tibor” – mondtam én. Ez volt az eszmecsere, melyet Carter elnökkel folytattam.
Szintén Atlantában találkoztam a Nobel-békedíjas Desmond Tutuval is. A fiaim meg is haragudtak rá. Arról volt szó, hogy amikor először voltam családostul az Emory Egyetemen Atlantában, nagyon szép lakást kaptunk, alig 100-200 méterre az egyetemtől, közel volt a fiaink iskolája is. Ezt a lakást ígérték legközelebb is (1990-ben), de nem kaptuk meg. Azért nem, mert Desmond Tutu is elfogadott egy vendégtanári meghívást, és övé lett a lakás. Mi se rossz lakást kaptunk, de jóval messzebb az egyetemtől – és a fiaink iskolájától is. Zoltán és Tibor kamaszfiaim méltánytalannak tartották Tutu privilegizált helyzetét. Egy fogadáson, amelyen Desmond Tutu is ott volt, ezt (tréfásan) szóba is hoztam. Desmond Tutu mondta, hogy ő Dél-Afrikában is, másutt is, mindig a béke oldalán állt, és szerzett egy-egy tábla csokoládét a fiaimnak. (A Nobel-békedíjat már hat évvel korábban megkapta.)
A nagyon nagy emberek is emberek – és ezt hasznos észrevenni. Nem is tenném őket Tolnai vagy Domonkos fölé, és több más vajdasági magyar fölé sem.
Budapest, Újvidék, Nagybecskerek… Az utóbbi években leggyakrabban ezekben a városokban landolsz. Mondd, hol vagy te igazán otthon?
– Ezt a kérdést sokszor felteszem – sokszor kerülgetem is. Most is kerülgetéssel kezdem. Tanári pályán a tiszteletteljes búcsút az emeritus professor cím megadása jelenti. Ez tulajdonképpen nemcsak búcsú, hanem a hovatartozás megerősítése is. Mert aki emeritus, az nyugdíjba vonulás után is kap meghívókat, ott marad a honlapon, esetleg jut neki egy iroda (vagy társiroda) is, ahonnan ki lehet nézni az ablakon a felhők felé, míg az ajtó előtt a folyosón, órára sietnek az aktív tanárok. Tehát az emeritus cím is meghatározhat valamilyen folytatódó kötődést, otthonlétet. De nálam az a probléma, hogy az itt-is-ott-is-amott-is élés után két emeritus címet is kaptam. Egyiket Amerikában (Atlantában) a másikat Pesten – és ezek közül egyik sem az a hely, ahova leginkább kötődöm. Azt hiszem – és ezt máskor is elmondtam – leginkább becskereki vagyok. Csak nincs már meg az a ház, ahol a családom körülbelül száz évig lakott, nem folyik már a városban a Bega folyó, melyben megtanultam úszni, és megtanultam örülni a fürdésnek. Sok utca egészen más ma, mint akkoriban. Nincsenek biztonságban az emlékek sem. Mialatt az elmúlt hónapokban népszámlálásról beszéltünk (és el is mondtam a kérdezőnek, hogy hány négyzetméteres az újvidéki lakásunk, és hogy magyar vagyok), eszembe jutott, hogy talán emlékszámlálással is foglalkozni kellene. És azt is látom, hogy a családi irattár segítségével nagyobb számokig juthatunk.
Több tízezer aktában rögzítve lettek mindennapok, sok minden, ami kimaradt az emlékezetből, mondtad már több beszélgetés során. Szinte megszállottan dolgozol most tovább ezek feldolgozásán. Miért különösen fontos ez nekünk?
– Mert azt hiszem, hogy a feledés keményebben fenyegeti a kisebbségi sorsokat és a kisebbségi mindennapokat. Mert kisebbségben kevesebb az emlékfenntartó intézmény. Ezért is izgalmas számomra az irattár. Meg azért is, mert úgy érzem, hogy az elmúlt évtizedek alatt, amíg senki sem vette őket kézbe, a periratok titokban irodalommá alakultak.
Legutóbbi dokumentumpróza-kötetem központjában Kiss Ernő aradi vértanú leszármazottainak és birtokának sorsa áll. Ezt sok iratcsomó és Kiss Ernő dédunokájának körülbelül 150 kézzel írt levele mutatja. A dédunoka (Farkas Geiza) már 37 éves korában írt egy különösen részletes végrendeletet – és ez pontosan mutatja, hogy mi is volt Kiss Ernő eleméri kastélyában (többek között egy bronz utazóóra is). Farkas Geiza fontos szerepet játszott a vajdasági magyar kultúréletben. Ez is látszik az iratokban. Jelen vannak Farkas Geiza barátai is (akik a nagyapámnak is barátai voltak), például Borsodi Lajos ügyvéd és operettszerző, aki zsidóként a belgrádi haláltáborban vesztette életét. Vagy Deák Leó, szintén ügyvéd és kisebbségi politikus, akinek a két világháború között nagyapámmal sok közös próbálkozása volt, aztán a világháború éveiben, Bácskában, magyar hatalom alatt, főispán lett, majd 1945-ben halálra ítélték, és kivégezték mint „az újvidéki razzia értelmi szerzőjét”. Az iratokban azt is látom, hogy Deák Leó a Magyar Parlamentben keményen elítélte a razziát, és ezért néhány szélsőséges képviselő a magyarság árulójának nevezte. Amikor 1944. március 19-én Magyarország német megszállása következett, Deák Leót elhurcolták Bácskából, mert a Gestapo jelentése szerint „liberális beállítottsága alapján állandóan nehezítette a biztonsági szolgálatoknak azon tevékenységét, melyet kommunisták, szociáldemokraták és banditák ellen folytattak”. A hivatalos frázisok csak rejteni tudnak valóságot. A családi iratok, levelezések, tényleges embereket láttatnak. Azt is, hogy Deák Leó rendes ember lehetett.
Az iratok azt is mutatják, hogy a Trianon utáni utódállamokban Nagybecskereken alakult meg (1921-ben) az első magyar művelődési egyesület – és hogy ez hogyan is történt. Mutatják azt is, hogy a II. világháború után hogyan alakult (ismét Becskereken) az első jugoszláviai magyar művelődési egyesület.
Szóval visszatérve az előző kérdésre: Vajdaságban (leginkább Becskereken) vagy itthon.
– Közben tudom, hogy az itthonlét érzése akkor folytatódhat, ha folytatódik az a kultúra is, melyhez tartozom/tartozunk. A folytatáshoz arra is szükség van, hogy tudjuk, mit folytatunk. Ebben segíthetnek az iratok.
2013-ban is megjelent egy beszélgetésem veled, a Hét Napban. Ebből idézek most egy részletet. Íme: „A Magyar Nemzeti Tanáccsal együttműködve 100 ezer dollárt bocsátottál saját zsebedből vajdasági magyar közösségünk szolgálatára, létrehozva a kiválósági ösztöndíjhitel-alapot, melyből itthon tanuló doktoranduszok és akadémiai mesterképzésen levő egyetemisták részesülhetnek kiemelt összegű ösztöndíjban. Milyen motivációval?
– Hetvennégy éves vagyok, és több mint öt évtizede vagyok olyan helyzetben, hogy tisztességes jövedelmem van. Sohasem foglalkoztam befektetésekkel, csupán a szakmám juttatott annál valamivel nagyobb keresethez, mint amennyi a megélhetésemhez szükséges. Adózás után is maradt pénzem. Ebben a helyzetben az ember elgondolkodik arról, hogyan segíthetne azon a közösségen, amelyhez tartozik. Nekem sorstársaim a vajdasági magyarok. A sorstársviszonyt leginkább úgy értjük, mint a balsors megosztását. Azt hiszem, meg kellene osztani a szerencsét is. A 100 000 dollár persze számomra is nagyon nagy összeg, hogy úgy mondjam, számottevő része a szerencsémnek. Van még valami, ami a későbbi (az „érettebb”) években az embernek eszébe jut – és ez a fennmaradás, illetve múlás kérdése. Ezt különösen fájdalmasnak érzem, ha a szülővárosomban, Nagybecskereken vagyok. Persze nem felfedezés és nem egyedi érzés az, ha valaki a hetvenes éveiben a dolgok múlásán töpreng. Kisebbségi sorsunkban viszont – és különösen szórványban – ezek a hagyományos, az átlagtól nem eltérő emberi érzések külön dimenziót is nyernek. Felmerül a kérdés – és ez nemcsak lírai merengés –, hogy fennmarad-e az a nagybecskereki többnyelvű (és benne a magyar) világ, amelyhez tartozom. Ennek a fennmaradásához szeretnék valamiképpen hozzájárulni – és így segíteni a saját továbblétezésemet is.
Miért tartod fontosnak a vajdasági magyar szakmai elit kinevelését?
– A Magyar Nemzeti Tanács eddig különféle forrásokból – a szerb és a magyar állam segítségével – elég sok ösztöndíjat folyósított, de posztgraduális ösztöndíjakra nem volt semmilyen pénzügyi keret. Én ezt az ösztöndíjat nem tartom fontosabbnak, mint a többit, de fontosnak tartom. Minden közösségnek szüksége van szakmai elitre. Persze, nem mindenki lesz az elit része, aki posztgraduális stúdiumokat folytat. Arra is több példa van – és lesz is –, hogy valaki posztgraduális tanulmányok nélkül verekedi be magát a legjobbak közé. Kétségtelen azonban, hogy a szakmai előrelépéshez nagyon sok területen egyre fontosabbak a posztgraduális tanulmányok. Az ösztöndíj azt a célt szolgálja, hogy valamivel nagyobb esélyük legyen a vajdasági magyar tehetségeknek.
A nagyapádnak, a köztiszteletben álló néhai államférfinak, Várady Imrének a nyomdokain haladsz, szemmel láthatóan az ő világnézetéből táplálkozol. Mi az, amit a legjobban szerettél, illetve amit a legjobban becsülsz a nagyapádban?
– Amikor unokaként kommunikálni kezdtem a nagyapámmal, körülbelül ugyanolyan idős volt, mint most én. Talán ez is magyarázza, hogy ma jobban megértem. Nagybecskereki volt, jogász volt, polgár volt, igyekezett olyan életet folytatni, amely nem mindig az évei számához igazodott, a közéletben nem volt számára fontosabb, mint a magyarság fennmaradása egy többkultúrájú közegben. Ezeknél az alapköveknél én sem találtam fontosabbat az életem folyamán. Csak persze módosult sok minden. Másként vagyok nagybecskereki, másként vagyok jogász, másként vagyok polgár, az évek sem mindenben ugyanazokat a terheket és lehetőségeket hozzák, más keretbe kell helyezni a kisebbségi törekvéseket is.”
Köszönjük szépen a beszélgetést, a nagyszerű közösségépítő köteteidet, további jó egészséget, jó kedvet, sok sikert!
