Egészen különös – mondanám: rendkívüli – volt, ahogyan engem megtaláltak Somogyváry Gyula könyvei, gyermekkoromban a műveit és írói pályáját övező mélységes-mély elhallgatás csöndjéből mindössze egyetlen mondata jutott el hozzám. Kamaszkori csüggedéseimet, szorongásaimat látva, kedves anyám, Lakatos Jolán rendre azzal vígasztalt: ne sárgulj! Esetleg: ne sárgulj, fűzfa! – ami a részéről annyit jelentett: ne szomorkodj, ne add föl, emeld föl a fejedet, nézz előre, és bátran lépj tovább! Emlékszem, ha leánytestvéreivel olykor összesúgtak és sejtelmesen egymásra néztek, a látható keserűségüket azzal oldották föl: ne sárgulj! Évek, évtizedek múltak el, mire megértettem, Somogyváry Gyula első világháborús regényének, az 1939-ben megjelent Ne sárgulj, fűzfa! című munkájának a címét idézte anyám, anélkül, hogy ezt nekem valaha is részletesen elmondta volna. Ma már érthető a számomra a titkolózása. Gyula deák népszerű regényét a Lakatos lányok – másokkal együtt – minden bizonnyal 1941 és 1944 között, a magyar időkben Moholon működő Állami Polgári Fiú- és Leányiskola növendékeként olvasták, ám ahogyan később magát az iskolát, úgy az olvasmányaikat is titokban kellett tartaniuk. Sem a polgári iskolát, sem a korabeli magyar olvasmányokat az új Jugoszláviában nem volt ajánlatos emlegetni, főleg olyan családban nem, amelyben az apa a partizánterror áldozata lett. „Ne sárgulj!” – mondta hát anyám, miközben a biztatás elsősorban önmagának szólt. Somogyváry Gyula nevét azonban a későbbiekben sem emlegette senki, regényeire sem hivatkoztak a vajdasági magyar irodalom fórumain, mint ahogyan nem emlegették Tormay Cécile, Herczeg Ferenc vagy Szabó Dezső nemzeti sorskérdéseinkkel foglalkozó munkáit sem. A titói Jugoszláviában töltött ifjúkori éveim során szellemi csempészárunak számított a nevük, könyveik nem kerülhettek a könyvtáraink polcaira, nem sorolták be őket iskolai olvasmányaink sorába, és csak csöndes szemlesütéssel – összebújó bizalommal – lehetett odasúgni a csüggedőknek: „Ne sárgulj, fűzfa!”
Csak későn, nagyon későn tudhattam meg valamit is a szerzőről. Somogyváry Gyula író, újságíró, majd országgyűlési képviselő 1895. április 21-én született Fülesen. Tizenkilenc évesen vonult be katonának, s három éven keresztül szolgált az első világháborúban, hazaérkezése után három regényében, a Virágzik a mandula (1933), a Ne sárgulj, fűzfa! (1939), valamint És Mihály harcolt… (1940) című munkáiban írta meg az emlékeit. A sokat idézett Ne sárgulj, fűzfa! tehát az első világháborús regénytrilógia második része, amelyben a fűzfa maga a verselgető író – a fűzfapoéta –, akit a Doberdónál vagy az Isonzónál szenvedő katonatársai a lövészárkok géppuskatüzében azzal vigasztalnak és bátorítanak: „Ne sárgulj, fűzfa!”. Vagyis: ne add fel, legyen tartásod, bármi történjék is velünk! Ahogyan a bajtársa, Látrányi Mihály a kétségbeesés pillanataiban mondta: „Ne sárgulj, fűzfa, én mondom, ne sárgulj!! Minden úgy van jól, ahogy van, s az élet csak egy pitykegomb!” Miközben az életükért küzdöttek, Somogyváry Gyula és katonatársai hiteles szemtanúi voltak a történelem sorsfordító, véres eseményeinek: a vesztes Monarchia összeomlásának, a történelmi Magyarország megcsonkításának, a háborút hősiesen végigharcoló és túlélő katonák szenvedésének és kiábrándultságának, majd a frontokról hazatérve az őszirózsás forradalom bukásának és a Tanácsköztársaság vörös terrorjának, hogy mindezeket a kínokat betetőzze a trianoni békeszerződés. Egy évszázadra elegendő gyötrelem a világháború nemzedékének! Volt hát miből merítenie a kor irodalmának!
„Végigvertél a borzalommal”
Doberdó, Isonzó és a horvát Karsztvidék
Somogyváry Gyula költőként tűnt föl a Nagy Háború éveiben, nevét első megjelent verseskötete a Gyújtogatás (1919), benne a Magyar Miatyánk 1919-ben című verse tette országosan ismertté. A költő a szenvedőkkel együtt fordult az ég felé, s kérdezte a Mindenhatót:
Van-e imádság, forróbb, könyörgőbb,
mint a miénk most? – Kínok imája! –
Nyisd meg Nagyúr a fellegek kárpitját
s irgalmas szívvel, figyelmezz rája.
Nincs annyi fűszál, libanoni lejtőn,
mint ahány könnycsepp bús magyar szemekbe,
hallgass meg kérünk, jaj, most az egyszer
„Miatyánk, ki vagy a mennyekbe”!
[…]
Könyörgünk! Nézz ránk, hisz az nem lehet,
hogy síró szóval pusztába kiáltsunk!
Sok volt a vétkünk – nagy büszkeségünk.
felhőkig járt az álmodásunk –
de most bánattól gyötrötten mondjuk:
Szenteltessék meg a te neved!
Fohászakor Sík Sándor Magyarok gyónása című, 1919 júliusában keletkezett versében vele együtt kiáltotta az ég felé: „Ama régi híres döntő magyaroknak, / Kiknek sírjain most kányák marakodnak, / Marék maradéka, fáradt fogyatéka: / Gyónjuk gyónásunkat nemzetek elébe, / Nemzetek-ostorló Úristen kezébe. / Mi vétkünk, mi vétkünk, mi nagyon nagy vétkünk! […] Szóval megtagadtuk jó régi nemünket, / Csúfságra cseréltük magyar szép nevünket.” Ugyanakkor Mécs László Hajnali harangszó című versében költőtársaival együtt remegve vetette papírra: „Szörnyű éj volt: a megőrült csillagok mind vért röhögtek, / vad vigyorral vért köpött a máskor lányos, szűzi hold. / És az Ember: sárkány-magból sarjadt fattya véres rögnek / elfeledte, hogy az arca régen Krisztus arca volt.”
Somogyváry Gyula világháborús trilógiája az 1933-ban a Virágzik a mandula című regényével kezdődött. „Furcsa virág a mandulavirág – írta könyve beköszönő soraiban. – Sokszor esztendőkig hiába keressük. Lombja, levele hajt a fának, de virágját nem adja ki. Azután egyszerre, valamelyik tavaszon csodát tesz, annyi a virágja, mint semmiféle más fának. Egyetlen hatalmas, vidám bokréta az egész fa.” Kell tehát valami nagyszerű, valami fényességes lobbanás, hogy virágba boruljon. „Furcsa virág a mandulavirág. Ha nem hívja leghangosabb kürtjével a tavasz: nem hajt. De ha kihajt, akkor elsőnek hajt ki minden virágok közül. S akkor kihajt olyan korán, mikor más fák, más virágok még csak nem is álmodnak a tavaszról. S aztán egy éjszakán lehull csaknem az egész virágcsoda róla. Egyetlen szélroham leráz róla minden virágot, melynek nem volt rendelése, hogy kössön, s teremjen. Alig marad rajta. Ami lehull, virágként hull le, gyönyörűségként hal meg tavaszi mámorban, fiatal varázsban. S ami még rajt marad a fán – néhány árva virág – leveti szirmait, kopott, szürke termés lészen, s csontpáncélt ölt ruhája alá.” Nehéz a mandulasors, élete során különös átalakuláson megy át: virágzása közben öltözik páncélba. „Annál inkább szeressétek azt, amelyik szürkeségben, keménységben s páncélban is megmaradt édesnek!”[1] Emberek, ti kik sohasem jártatok a halál nagy parádéjában, ti nem tudjátok, milyen édes az élet! – szólította meg olvasóit az író. „Szakadtan is, rongyosan is, összekarmoltan s halálra csigázottan is gyönyörű ez a mi gyönge kis emberéletünk!”[2]
Csikók voltak, valóságos csikók, akik a zászlósuk vezetésével valahol a horvát Karsztok vidékén vonaton a front felé utaztak. Az ezred két zászlóalja vonult az Isonzóhoz, a harmadik Szarajevóban maradt helyőrségként az olasz hadüzenet után is. Előttük a kék Adria csapkodta sziklás partjait. Az övéké volt az olasz front legdélibb szárazföldi csapata, rajtuk túl Duinótól le egészen Cattaróig a tengerészek biztosították a Monarchia tengerpartjait. A tenger felől hűvös szél legyintette meg az arcukat, a hegyek fölött „szellővel, napfénnyel és ízes levegővel” egyszerre föllángolt a későn kelő februári nap, s valahol dübörögve zúgott a Doberdó. „A Doberdó, e szörnyű gladiátoriskola vasvesszővel nevelte a szelíd imádságos, magyar édesanyák gyerekeit.”[3] A korai nap fényében valaki megszólalt: „Nem tom, igaz-e, de aszongyák az emberek, hogy a Doberdóra csak magyar katonát vitet a főkomendó. Mert hogy ezt a részt féltik legjobban az áttöréstül. Azért hát a cseh meg másfene mind úribb helyre komandérozódik.” A Karszt vidékén, kelet és észak felé ugyancsak lejtett a terep, ahová a magyar bakák megérkeztek. Az elébük táruló völgy mélyén nagy félkörben futott délkeletről nyugat felé a rejtelmes Reka folyó, mely azután Sanct Kanzian alatt két óriási dolinán átrohanva hirtelen eltűnt valami irdatlan barlangszájban. Erre mondogatták volt a bakák, hogy „kavernába megyen” a víz. „Ismertem a Karsztot – olvasható a könyvben megindítóan szép leírása a vidéknek. – Dolinagödrökkel meglyuggatott, csupasz, sivár, lehangoló mészkővilágát, mely a világháború legszörnyűbb és leggyilkosabb csataterévé avatta a doberdói fennsíkot. Sokszor elgondolkoztam afelett, mi teszi olyan hasonlíthatatlanul búsítóvá a Karsztot? A fátlanság? A víznélküliség? A gyér fű alól mindenütt kivicsorgó fehér mészkősziklái? Avagy egyetlen valamire való növénye, az árvalányhaj? Mely olyan néma, de ismerős búbánattal hullámzott szerteszét Doberdó és a Hermada sovány füvű sziklasivatagán, mint valami távoli, csendes tenger.” Bizonyosan mindezek együtt teremtik meg a kővilág lehangoló élményét. „De talán legesleginkább a madárfütty hiánya. Mert nagyon-nagyon ritkán hallottam éneklő madarat azon a vidéken. S ez a némaság, Isten világának ez a csöndje dermeszti meg a lelkeket. A Karszton tudja meg az ember igazán, mi a madár, a madárfütty. Ott tudja meg igazán, ahol az csaknem egészen hiányzik. A Karszt maga a megsüketült természet.”[4] Ám az a Karszt, amely Dane falu széléről belátható, egy árnyalattal talán szelídebb volt, mint amit az odavezető úton láthattak. Zöldellő berkek, dombok és lejtők voltak rajta, csak a dolinák tölcsérszélei meredtek siváran az emberre, s csupán itt-ott fehérlett ki a fű alól egy-egy mészkőtönk vagy kisebb sziklarög. A falu körül is fák voltak, igaz, csak amolyan ínséges, kurta, girbegörbe fák. Életük inkább csak tengődés lehetett a sovány anyaföld szikkadt kebelén, de mégis: fák voltak. Gyümölcsfák. Cseresznyék, meggyek, s főképpen mandulafák.
Érkezésük utáni napon az író az egyszerűen csak apónak nevezett öreg bakával kinn járt a mandulásban. „A rügyek valóban megduzzadtak azon az éjjelen, s a hasadásuk alatt látni lehetett halványrózsa virágszínüket. Levélkéik ugyancsak nekieredtek.”[5] Duzzadunk mán, instálom, duzzadunk mán – motyogta diadalmasan Holló, az öreg baka, mialatt bütykös újai ügyefogyott szeretettel tapogatták a pompás, erős rügyek környékét. „Tele voltak a mandulafák rüggyel. Erős, életet ígérő, bimbót kiáltó rüggyel. Az Úristen százezer indulásra kész, apró és hallhatatlan katonájával, akik minden tavasszal meghódítják a világot az örökkévaló hatalom nevében.”[6] Messziről, az Isonzó vidékéről, távoli morajlással hallatszott a front ágyútüze. De csak halk dunnyogásnak hangzott. Messze, az üde zölddel takarózó karsztmezőkön át, a Csuk zsendülő orma felett sebesen repültek a felhők. Sanct Kanzian faluban lelkes ünnep, „Isten elé hozsannázó ünnep”, virágvasárnap volt. „És ha az emberek mind a földbe bújnak is, hogy onnét küldözzék egymás felé a halált, a virágok azért tartják az ősi rendet, s elmennek a templomba, az ő külön vasárnapjuk jöttén.”[7]
S a kínok, a gyötrelmek beláthatatlan végtelenjéből fölbukkant egy arc, Nanni kedves arca, aki a templom körüli forgatagban néhány pillanatra emlékezetessé tette húsvétvasárnap ünnepét. Anyja – amint azt kiváló magyarsággal elmondta – tanítónő volt, Piranóban, Pólában meg a Trieszt melletti Rizmanjében tanított. A lánya, Nanni Pólában született. „Én jártam scuola, vagyis iskolába – szólat meg tört magyarsággal a leány –, elemi iskolába Fiume. Kettő osztály. Másod és harmadik osztályhoz. Mert enyém szegény meghalt apám akkor Fiume szolgálta Lloyd Társaság. Akkor én tanultam magyarul.” Bolondító öröm volt, hogy a Karszt szívében akadt egy Nanni, aki tudott magyarul! Somogyváry Gyula évek múltán szeretettel idézte meg az alakját: „Ha eszembe ötlik ez a szó, hogy Nanni, nyomban magam előtt látom eleven kis alakját, mintha se pora, se köde nem volna az esztendőknek. Tizenhat év távolából is úgy libben elém, mintha tegnap láttam volna utoljára. Pedig nem a szerelmes, s nem a gyűlölet szemével nézek vissza. Inkább csak valami céltalan, édesbús fájdalommal, mint amilyennel rég meghalt, tiszta kis húgára gondol az ember.”[8] Hálával köszönte meg, hogy néhány pillanatig kedves volt, jó volt hozzá. Ajándék volt a forgandó katonasorsukban, az Isten áldja meg érte!
A regény írója évek múltán is eleven emlékként őrizte azt a felejthetetlen föld alatti bolyongást, amelyet társaival együtt tett meg a Karsztvidék barlangjainak egyikében. „Az alatt a tizenhat év alatt – tekintett vissza a múltba Somogyváry Gyula – hallottam összeomló országok mennydörgő robaját, s mentem olyan sötétségeken át, meggyalázott fajtám iszonyatos processziójában, hogy az ember már-már azt hitte, a csillagok is lehullanak egy szálig; mégis az az imbolygó és sejtelmes botorkálás örökké megmarad bennem, elmoshatatlan kép formájában.”[9] Korommal írt nevek borították a barlang falát. A helybéliek szerint akik a nevüket odaírtak, azokat a tündértestvérek, Rojanice a vizek és Vila, a barlangok tündérei őrzik.
Egy viharos éjszaka utáni hajnalon siralmas kép tárult a bakák elé: a mandulás színes csodája szerte a földön hevert, csak néhány virág maradt a fán. Azokat hiába tépte, cibálta a szél, ott maradtak az ágakon. „Mert azoknak rendelésük volt, hogy kössenek. De a többi, Teremtőm, a többi! Az egész gyönyörűséges tavaszi álom lent hevert a földön. Még bennük volt a virágzás mámora, s az ifjúság vidám és mindenre fittyet hányó lelkessége. Úgy hevertek ott, terítve az egész környéket, mintha boldog és derűs áldozatot hoztak volna. Virágozni kellett? Hát virágoztak! Le kellett hullni? Hát hullottak! Vidáman, legényesen, becsülettel! Mert ez is virágsors.”[10] A frontszolgálatos író akkor látott mandulást utoljára.
(Folytatjuk)
