Ma jön meg az első, nagy nap, jelentős mérföldkő az életében. Ennek is eljött az ideje.
Csak megfontoltan, jóval kevesebb lesz, mint a fizetés – ezek kavarogtak a gondolataiban felkelés után. Persze van megtakarítása, de azért mégis jobb előre tervezni. Nyugdíjas lett, te jó ég! Milyen fura egy érzés, nézett a tükörbe, kinyitotta a rádiót, az időjárás-jelentés ment. Fura tavaszi nap, hózáporral meg napsütéssel tarkítva, heves szélviharok is várhatók.
Nem baj, úgysem megy sehova, várja a postást. Mennyit nevetett a szomszéd nénin, aki már fél nyolckor kis sámlijára kuporodva ült eme szent napon, és tekintetét a sarokra függesztette, hogy ő lássa meg először a nagy bőrtáskát, benne a hőn áhított bankókkal. Ő meg sietett a hivatalba, csak futólag köszönt, amit Micike néni királynői fejbólintással viszonzott. Egyszer jött át csak hozzá, pedig több mint húsz évig volt közös kerítésük, akkor is csak azért, hogy intézkedjen, mert aznap nem jött meg az állami apanázs. Így mondta, ő meg csak nézett nagy szemekkel, hogy mi nem jött meg és miért, meg hogy mit tudna ő tenni? Micike néni legyintett a zavart hápogásra, és attól kezdve nem is biccentett, ő meg egy pár hónapnyi felesleges küszködés után nem köszönt. Pukkadj meg, vén béka – ezt mondogatta magában, amíg divatos tűsarkújában ellépdelt a háza előtt. Amikor bement valami öregek otthonába, el se köszönt tőle. Most meg tessék, itt van, ő várja a nyugdíjat. Direkt nem utaltatta, hadd hozza csak a postás.
A hivatalban szépen elbúcsúztatták, kapott virágcsokrot, gerberát – utál minden virágot, a gerberát főleg –, meg szép díszdobozban herendi kávéskészletet. Egyedül ő nem kávézott az irodisták közül. Vett két üveg likőrt – mindenki húzta az orrát, hogy vénkisasszonyok kontyalávalója – meg bevitt két tálca pogácsát. Ezt dicsérték, hogy mennyire finom, meg bizony az otthoni ízek utolérhetetlenek.
Ő meg bólogatott, és óvatosan próbálta lekaparni az egyik összenyomódott tésztadarabkáról a véletlenül ráragadt árcédulát. Amikor a nagy dobozt felbontotta, hogy tálba öntse a tartalmát, akkor kerülhetett rá. Sütni! Na még az hiányozna! Nem ütött össze még egy palacsintát se. Amikor a férje összepakolt és elköltözött, ez is a vádpontok között szerepelt, pedig esküvő előtt megmondta Gáspárnak, hogy nem fog főzni. Utálta a konyhát. Az a jótét lélek meg csak bólogatott, szerelemtől elvakultan, hogy nem is kell, azért van a vendéglő, a mirelit, a konzerv, házhoz hozathatják az ebédet, és közben csókolgatta a kezét, rajta meg átfutott valami fura borzongás. Mintha egy bogár mászkált volna rajta, nem úgy, mint ahogy a romantikus filmekben. Akkor persze már késő volt, a meghívók kimentek, mindenki új öltönyben feszített, a fél város arra várt, hogy milyen ruhában lesz a nagy napon. Milyenben! Mintha ő dönthetett volna. Fehérben, kis fátyollal, lába beledagadt a cipőbe, szomjas volt, és nagyon kellett pisilnie. Alig várta, hogy véget érjen az anyakönyvvezető nyálas szövege az egymásra talált galambokról meg a napfényes, mégis roppant dolgos hétköznapokról. A nászindulótól egyenest visítani tudott volna, az idős zenetanárnő meg még cifrázta is.
A menyasszonyi csokrot másnap dobta ki, mélyen alágyűrte a konyhai hulladéknak. Anyósa kereste is, le akarta préselni, üveg alá tenni, és felakasztatni a hálószobájuk falára.
Nem tartott sokáig a házasságuk. Gáspár azt várta, hogy ragyogjon a ház, illatozzon az asszonyka, mint a harmatos rózsa, és kéz a kézben sétálgassanak a lemenő nap fényében. Gyógyíthatatlan romantikus volt, emellett meg jó kedélyű, vidám emberke. Nyálas anyámasszony katonája – gondolt rá még ennyi évtized távlatából is mérhetetlen haraggal. Ő mindig a számok embere volt, racionális, nem hiába lett fiatalon főkönyvelő, aztán meg a pénzügyi osztály vezetője. Az irodai munka után is dolgozott, magáncégeknek vállalt könyvelést, beugrott a nagy csemegébe, vett felvágottat, töltött húst, kész salátát vacsorára. Tényleg lakva ismerni meg a másikat, de az ő idejében nem volt szokás csak úgy összeköltözni, mit szóltak volna hozzá a rokonok, meg az utca? Aztán persze kiderült, hogy egyáltalán nem illenek egymáshoz. Ha néha elmentek moziba, ő mindig valami komolyat akart. Gáspár aztán már nem is hívta, a kollégáival ment, könnyesre röhögte magát a hülyeségeken. Viccújságokat vett, azokon hahotázott, egyszer bejött az irodába, neki majd lesült a bőr a képéről, mert mire kiért a belső irodából, már mindenki harsányan nevetett, az ő párja meg öntötte magából a vicceket, csillogott a szeme, kis bajuszkáján nyálcseppek ültek. Imádott szerepelni, mint egy bohóc.
Ezt a háromszobás kis villát a nagy kerttel ő vette, az övé volt. Amikor a férfi elköltözött, két bőröndben elfért a holmija. Egy pillanatra leült a verandára, a fonott székeket együtt szerezték kint az ócskapiacon, nézte a kertet, és csak sóhajtozott. Ő meg alig várta, hogy kint legyen a kapun, meg kezében legyenek a válási papírok. Nem volt nagy hercehurca, iratokat is alig kellett cserélni, ő mindig a lánykori nevét hordta. – Minek mentél hozzá? – ezt kérdezte az egyik kolléganője. Minek? Megszabadult otthonról, nem kellett nézni egyre bágyadtabb anyját, hordóhasú evő-ivó nevelőapját.
A csengetésre kapta fel a fejét. A postás, persze – s már sietett is ki a kapuhoz. Fiatal gyerek volt, sosem látta idáig. Behívta a konyhába, megkínálta teával, nem fogadta el. Amikor leszámolta egyenként a tízezreseket, meg a kisebbeket, megjegyezte, hogy jobb lenne kártyára kérni, mert ez sok pénz ám, hogy itthon tartsa. Ő meg nézte a kis kupacot, ami olyan messze állt a nagy pénztől, mint ő a hamvas menyasszonytól. Rábiccentett, hogy majd meggondolja. Két darab kétszázast odatolt, borravaló gyanánt, de látszott a fiún, hogy kevesli. Kevesellje! Van fizetése, ha csak minden öregtől ennyit kap, már ihaj, dombon a ház! Ezt mondta a mostohája, ha valami kis pluszpénzhez jutott.
Bezárta a durcás postás után a kaput, egy pillanatra mintha Mici nénit látta volna a kerítésnél üldögélni, de persze ez lehetetlen.
Veszek egy sámlit, és kiülök legközelebb a kapu elé, ha esedékes lesz a nyugdíj – nevette el magát, és letörte az egyetlen kinyílt jácintot, hogy valami ünnepi is legyen ebben a napban, az első nyugdíj napjában.
