Dobos János Magyarkanizsán született 1935. április 24-én, iparos családban. A „csend városának” is nevezett Tisza menti településen fejezte be az általános iskolát, kitűnő eredménnyel. 1948-ban a zentai gimnáziumban folytatta tanulmányait, ahol 1953-ban érettségizett. Tagja volt a Népi Technikának, amely abban az időben nagy népszerűségnek örvendett az ifjúság körében. Háromszor járt szövetségi ifjúsági munkavállaláson.
Orvos szeretett volna lenni, de nem sikerült a felvételije. Egyetemi tanulmányait a Belgrádi Egyetem Bölcsészettudományi Karán folytatta, 1958-ban történelemtanári oklevelet szerzett.
Pályakezdő tanárként az 1957/58-as iskolaévben a zentai Dózsa György Általános Iskolában kezdett. 1958. szeptember 1-jén a zentai gimnáziumban állt munkába, ahol 1965-ig tanított. Népszerű volt tanítványai körében, történész szakkört alapított. 1960/61-ben, eleget tett sorkatonai kötelezettségének. Leszerelését követően, az 1961/62-es iskolaévben a zentai gimnázium igazgatói posztját töltötte be.
1961-ben alapító tagja a Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Körének. Az egyesület kezdetektől fogva helytörténeti ismeretterjesztő, forrásfeltáró és hagyományápoló tevékenységet folytatott. A Kör kiadványainak egyik sorozatát, a Zentai Füzeteket, 1969 és 1978 között ő szerkesztette.
1965. május 1-jén került a zentai Történelmi Levéltárba azzal a feladattal, hogy a munkásmozgalom levéltári forrásait kutassa. Később intézmény- és vállalattörténeti feltáró munkát, népművelő és publicista tevékenységet is folytatott.
1967-ben súlyos, életmentő műtéten esett át. Ezzel kapcsolatosan baráti beszélgetéseink során többször említette, hogy ez volt a második születésnapja, szerinte új esélyt kapott.
Az 1970-es évek elején végleg elhagyta a tanári pályát, 1972-ben levéltárosi szakvizsgát tett. 1972 és 1979 között a zentai Történelmi Levéltár igazgatói posztját töltötte be. Ebben az időszakban sokat foglalkozott levéltárszervezés-elmélettel.
Tevékeny részt vett Vajdaság első levéltári törvényének előkészítésében, amelyet 1973-ban fogadott el a tartomány parlamentje. A levéltári munka minden fázisával foglakozott, a szakterminológiától a levéltártörténetig. Ezekről a témákról írt szakdolgozatai jugoszláv levéltári folyóiratokban, valamint a zentai levéltár saját kiadványaiban láttak napvilágot.
Igazgatósága idején feladatai a levéltár munkafeltételeinek biztosítására, az iratképző szervek ellenőrzésére irányult. 1972-ben mégis elkészítette a zentai levéltár első kalauzát, majd 1977-ben a teljes fondjegyzéket. 1975-ben a jugoszláv levéltári terminológia szótárat magyarra fordította. 1980-ben Zágrábban levéltártudományból magiszteri fokozatot szerzett, magiszteri munkaként az irattári rendszerek áttekintését készítette el a vajdasági levéltárak szükségleteire vonatkozóan.
Kezdeményezője volt a zentai Történelmi Levéltár és a Csongrád Megyei Levéltár szakmai kapcsolatának és baráti együttműködésének.
A községi pártbizottságból érkező politikai nyomásra 1979. április 6-án kénytelen volt lemondani az igazgatóságról, a posztot többé nem is tölthette be.
Munkaviszonya a zentai Történelmi Levéltárban 1985. december 25-én szűnt meg. Szülővárosába költözött, levéltárosi pályafutását pedig a szabadkai Történelmi Levéltárban folytatta. A két legfontosabb magisztrátusi alap – Szent Mária mezőváros (1743–1778) és Maria Theresiopolis (1779–1849) – levéltári anyagának raktári jegyzékén dolgozott. 1989-ben levéltári tanácsosi címet nyert.
1990-ben súlyos személyes tragédia érte: 30 éves korában elhunyt egyetlen fia.
1991-ben leszázalékolták, és nyugdíjba vonult.
Szentesi és zentai levéltárosok az 1980-as évek közepén (Dobos János a kép bal szélén)
Nyugdíjaztatását követően teljesen a helytörténet felé fordult. Két kapitális, a bácskai Tisza mente szempontjából meghatározó helytörténeti kiadványban vállalt fontos szerepet: előbb Magyarkanizsa (1995), majd Zenta monográfiájának (2000) egy-egy fejezetét írta meg – utóbbi már posztumusz jelent meg.
A monográfia mellett a zentaiak számára kiemelten fontosak kutatásai alapján megjelent kötetei: 1997-ben Zenta pecsétje és címere (1506–1920), 1998-ben pedig A zentai gimnázium száz éve (1876–1976).
Nyugdíjaztatását követően is szoros szálak fűzték a zentai levéltárhoz: koordinálta a levéltári kutatásokat, hasznos tanácsaival sok felesleges munkától kímélte meg a kutatókat.
Szülővárosában is aktív maradt: községi képviselőként a helyi érdekérvényesítő politizálásból vette ki részét. Nyilvánosan utoljára 1998. október 20-án szerepelt, amikor a magyarkanizsai városháza dísztermében ünnepi beszédet mondott.
1998. október 24-én, a községi Kegyeleti-történelmi Bizottság ülésén – amelyen a mindenszentek és a halottak napi megemlékezésekről tárgyaltak – lett rosszul. Sürgősen kórházba szállították, de életét már nem tudták megmenteni. 1998. október 27-én, 63 éves korában hunyt el. Október 29-én, a magyarkanizsai Nagytemetőben, családi sírboltban helyezték örök nyugalomra.
Két elismerésről tudunk, amit életében neki ítéltek: 1966-ban kiérdemelte Zenta község aranyérmét, 1998-ban pedig a Magyar Honismereti Szövetség emlékplakettjét. 1999-ben, posztumusz neki ítélték Magyarkanizsa Pro Urbe-díját, amelyet abban az évben osztottak ki első ízben. A díjat özvegye vette át.
A halk szavú tudós-levéltáros már negyed évszázada nincs köztünk, de az utókor számára megmaradtak a kötetek, amelyeket szerzőként vagy társszerzőként jegyzett.
Nyitókép: Dobos János diákjai között a zentai Gimnáziumban, 1962-ben
