Nem értem.
Lehetséges, hogy én is a zaklatók meglehetősen népes családjába tartoztam, és talán tartozom még ma is? Én??
Ma, Béni temetésén, valahogy olyan furán éreztem magam. Mintha millió hangya mászkált volna rajtam. És – életemben először – váratlanul zsibbadni kezdett a fejtetőm jobb fele. Kellemetlen, ijesztő érzés volt.
Mialatt a pap beszélt, és körülöttem zokogtak a vénasszonyok – az én lágyszívű jó anyám is –, Karesz a fülembe súgta:
– Emlékszel még a köpésre?
Megrökönyödve meredtem rá.
– Pszt!
– Hm?
– Ne zavarj! Most! … Miféle köpésre?
– Arra a köpésre. A papírba csomagoltra.
– Papírbaa??
Síri hangon lehelte:
– Szerintem akkor kezdődött minden.
– Miféle minden? – kérdeztem vissza, szintén súgva.
Karesz a koporsóra mutatott.
– Ami idáig vezetett.
Szinte belém fúrta a tekintetét. Furcsán kezdtem érezni magamat. Lehetséges, hogy – én? Hogy én is? Mit akar ez tőlem? Visszanéztem Kareszra. Kérdőn, tanácstalanul… majd valami hirtelen felhorgadt váddal és rezzenéstelen keménységgel.
Elvörösödött és lesütötte a tekintetét.
Egyszerre felrémlett előttem hajdani osztályom, a III. C. Megcsappant létszámú kisebbségi osztály voltunk. Minden iskolaévben kevesebben lettünk. Ráadásul minden esztendőben más lett a tanítónőnk. Egyiküknek felmondtak, mert egyre jobban kitolódott a diplomázása. Másikuk a jól kereső férje után utazott ki külföldre. Senkihez se kötődtünk igazán. Valahogy egyre jobban magunkra maradtunk, és egy kicsit bizony elkanászodtunk.
Sorjáztak egymás után a száraz, lélektelen, és a hüppögő, meg-megcsukló hangú, megható búcsúztatók. A már köpcösödő, ráncosodó osztálytársak, szomszédok közül soknak könnyes volt a szeme.
S akkor! A régmúltból lassan felmerült, előgomolygott… valami. Mint egy, a múló időtől már valahogy megfakult, kissé már összekaristolódott, zavaros videó. Lelki szemeimmel csakugyan látni véltem magamat, amint a kockás számtanfüzetemből kitépek egy lapot, beleköpök, jól-rosszul parányi csomagocska formájúra hajtogatom, s Karesz kezébe nyomom.
– Add tovább. Béninek megy.
Kis létszámú osztállyá apadtunk, a küldemény hamar odaért a célzott személyhez.
Már emlékeztem. Béni csodálkozva széthajtogatta, majd elsápadt és öklendezni kezdett.
Összevigyorogtunk. Valamennyien, akik részt vettünk a „hadműveletben”.
Ildi tanítónő sasszeme odavillant.
– Kovács! Mi van veled? Rosszul vagy?
Béni hadonászni, „kaszálni” kezdett kezével a padján. Szertegurultak, messze szálltak róla nemcsak a saját, hanem a mellette ülő Gréti ceruzái, vonalzói, füzetei, faszínesei is.
Gréti felvisított.
– Megőrültél? Tanító néni, kérem, a Béni…
– Kifelé! – csattant fel türelmetlenül az amúgy is mindig ideges, mindent unó tanítónő hangja, és az ajtó felé mutatott.
S Béni görnyedten, kezét szájához szorítva kibotorkált.
Cinkosan összenevettünk.
Utána már nem volt megállás.
Akkor dőlhetett el, hogy ezentúl már nem lesz olyan unalmas az életünk. Áldozatra leltünk!
Hát igen… Izgalmas és szívet-lelket pezsdítő macska-egér játék kezdődött.
Volt, hogy csak elgáncsoltuk Bénit. Mintegy véletlenül fellöktük. Teljes erővel nekiütődtünk, aztán azt kiabáltuk: Pardon-bocsánat! Leszereltük a kerékpárcsengőjét. Lekvárral kentük össze az iskolatáskáját.
Volt, hogy eldugtuk valamijét. Napokig kereshette. Aztán vagy visszaadtuk, vagy nem. Nem kellett senkinek, de olyan muris volt figyelni, ahogy izgatottan, ismételten át- meg átkutatja utána a táskáját, a padját, a folyosón a kis öltözőszekrényét. Évi ötlete volt, hogy egy idő múlva csempésszük vissza, majd ugyanazt a holmit ismét tüntessük el. Baromi izgalmas volt lesni előbb az örömteli rábukkanását, majd az ismét elveszett miatti megdöbbenését. Béni ettől határozottan gondolkodóba esett. Ez adta az ötletet, hogy harmadszor, sőt – negyedszer is megismételjük a manővert. Dénes hozta pár hét múlva a hírt, hogy Béni panaszkodott otthon az anyjának: azt hiszi, újabban hallucinál.
Felragyogott a szemünk! Ez az!
– Nagy vagy! – csaptunk Évi vállára.
– Nagy ötletgazda? – viháncolt Évi.
– Nem. Nagy barom! – hűtöttük le a lelkesedését, nehogy fejébe szálljon a dicsőség.
Néha telefonon felhívtuk az áldozatunkat, majd lecsaptuk a kagylót. Az áldozatunk olykor félénken, bizonytalanul rákérdezett: Karesz, te vagy az?... Évi?
Választ persze sosem kapott. Évinek megint támadt egy remek ötlete. Naponta – mindig ugyanabban az időben – hívjuk fel. Percre pontosan. S pontosan öt perc múlva tegyük le a kagylót. Akkor még nem használtunk okostelefont, így nem ellenőrizhette, ki zaklatja.
Ennek újabb variációja volt, hogy abban a bizonyos öt percben mindig ugyanazt a zörejt hallassuk vele. Két napig, mondjuk, csak vízcsobogást. Aztán három napig nagy csattanásokat. (A lavórt „ejtettük” ilyenkor a padlóra. Mindaddig, amíg Dénes nagyanyja fel nem pofozta miatta az unokáját, mert tönkreteszi a „legjobb” lavórját…) Kifogyhatatlanok voltunk az ötletekben.
Amikor Béni beteget jelentett, nagyon unatkoztunk. Hiányzott valami a már megszokott, kellemesen izgalmassá vált életünkből. Persze könyörtelenek voltunk. Nem vittük el neki haza, és nem is telefonáltuk meg neki a leckéket. A tanítónőt nem érdekelte semmi, ami velünk kapcsolatos, hát rá sem kérdezett, mi van vele, értesíti-e valaki az addig tanultakról.
Amikor azonban az iskolapedagógus tanácsára Bénit átíratták egy másik iskolába, nagyon hiányoltuk. Valahogy az életünk egy színesebb darabja veszett el vele.
Megpróbáltunk újabb áldozatot találni. Először Grétire esett a választásunk, de barátnőnk kiröhögött bennünket.
– Hiába mesterkedtek! Én nem vagyok Béni! Minden trükkötöket ismerem. Magam is rész vettem a végrehajtásukban.
Klaudia meg is fenyegetett bennünket.
– Ha nem hagyjátok abba, feladlak benneteket!
Akkor csalódottan be kellett látnunk, hogy egyszer volt Budán kutyavásár.
A temetésről hazafelé menet belekaroltam Kareszba.
– Ha jobban belegondolok, ő maga volt a hibás. Ergo, vissza is küldhette volna nekem azt a papírba csomagolt köpést. S utána vele együtt röhögünk az egészen.
– Ja. Csakhogy őt nem olyan fából faragták. Tudod, mostanában arra gondolok, hogy áldozatnak születni kell.
– Szerinted – zaklatónak is?
Kibontakozott az ölelésemből.
– Nyilván akad ilyen is. De mivel jómagam is jó darabig veletek együtt űztem ezt a „sportot” – tagadom. És így utólag – szégyellem magam miatta. Egy kicsit. Annál is inkább, mert, mint megtudtam, a híre – s a hírünk – új, választott iskolájába is követte Bénit. S bizony ott is akadtak tehetséges, fantáziadús „követőink”.
– Gondolod, hogy a „teljesítményünkre” azok is rátettek még egy lapáttal?
– Biztos vagyok benne. Ám a továbbiakat már nem ismerem. Csak sejtem. Úgy tudom, tuti rosszul alakult az élete. Nyilván elhitte, ez rögzült benne, hogy ő csakis vesztes lehet. Hogy beléje bárki bármikor belerúghat. Persze ez csak sejtés. Az igazi okokat nem ismerem, de a végeredményt magad is láthattad ma. Béni ennyi év után öngyilkos lett! Ezt te is tudod!
Hirtelen megsajdult a szívem tája. Habár, állítólag, a szív nem fáj. Dacosan felvetettem a fejem.
– Figyelj: már a neve is beszélő név. A Béni kicsit azt is jelentheti, hogy: béna. Nem gondolod?
– Lehet. Nem értek hozzá. De az, látod, éppen az előbb jutott eszembe, hogy mi őt nemcsak szavakkal, válogatott „remek” furfangos trükkökkel zaklattuk, hanem tettleg is. Arra emlékszel-e, amikor egyszer tanítás után egy kis, félreeső utcában többedmagaddal letepertétek és agyba-főbe vertétek?
– Nem! – nyögtem ki magamat is meglepő, hirtelen elakadó lélegzettel. – Erre valahogy… nem emlékszem! Kitalálsz itt nekem mindenfélét. Mindig is nagy volt a fantáziád. Hm? Igaz, öreg haver?
– Én nagyon is jól emlékszem arra a kora estére. Pedig „sajátkezűleg” nem is vettem részt az ütlegelésben – de nem is segítettem Bénin. Egy ujjal sem. Tisztes távolságban lecövekeltem, nekitámaszkodtam egy villanykarónak, mint egy előkelő, közömbös idegen, és végigasszisztáltam a nagy bunyót. Pfuj.
Néztük egymást.
Vallatón. Kicsit önmagunk előtt is mentegetőzve. Kicsit szégyenkezve.
Aztán sokáig, szótlanul és tanácstalanul csak álldogáltunk.
Lement a nap és fújni kezdett a szél.
Elköszöntünk egymástól. Nem volt már mondanivalónk egymás számára.
Egyikünk ment jobbra, a másikunk balra.
