Nagy István és a bácskai táj (emberei)

Az Erdély, pontosabban a Székelyföld Van Gogh-jának is nevezett Nagy István festőművész a 20. század elején alkotott. 

A Csíkmindszenten született (1873. március 28.) alkotó Bácska magyarországi részén, Baján hunyt el (1937. február 13-án). Több szálon kötődött az egykori Jugoszláviához, Vajdasághoz, azon belül is Sajkásszentiván meg Verbász környékéhez.

A hónap elején a Szabadkai Városi Múzeumban került sor N. Kovács Zita, a bajai Türr István Múzeum művészettörténészének A Nagy István-kutatás új forrásai, új interpretációs és korszakolási lehetőségei című előadására, amellyel a festőművész születésének 150. évfordulójára emlékeztek. 

N. Kovács Zita az előadás és az emlékév kapcsán kiemelte:

„A csíkszeredai Csíki Székely Múzeum és a bajai Türr István Múzeum a Nagy István-emlékévben sok szakmai programot – kiállításokat, konferenciát, kötetmegjelenést, előadássorozatot – tervezett. Mindebben a Szabadkai Városi Múzeum is együttműködő partnerként társult hozzánk.

Novemberben Baján tartottunk egy konferenciát, ahol kilenc előadásban próbáltuk feltárni, azt a távolságokban és időben is nagyon széles életművet, amely a Kárpát-medencében Csíkföldet, Budapest, a Bakony, a Kiskunság vagy Baja, a Bácska és Szabadka térségét összekötötték Nagy István életművében. Ezeket a korszakokat, illetve az életút jeles állomásait tártuk fel a művészettörténész-kutatókkal. Jómagam is tartottam egy előadást a bácskai időszakáról, amely kapcsán meghívást kaptam a Szabadkai Városi Múzeumba, hogy Nagy Istvánnak nemcsak azt a korszakát tárgyaljuk, amely ehhez a térséghez köti, vagy ehhez a korszakhoz, amikor itt élt és alkotott, hanem hogy olyan új forrásokat és interpretációs lehetőségeket vázoljunk fel a szakmának, a művészetkedvelőknek, amely mentén fontos újra meg újra aktualizálni a kutatás eredményeit, hogy az életművét a maga teljességében és valóságában tárjuk fel, akár kiállítások, kötetek formájában”.

Nagy István témái közé az erdélyi havasok komor világa, az alföldi falvak, tanyák és élet barázdálta arcú parasztok tartoztak, így a bácskai táj is megjelenik festményein. Az életművet mintegy négyezer alkotásra becsülik. 

A szabadkai előadás ideje alatt a látogatók megtekinthették azokat a Nagy István-alkotásokat, amelyek a Szabadkai Városi Múzeum tulajdonát képezik, és a bajai Türr István Múzeum Nagy István 150 – Teória nélkül című idei kiállításán is bemutatásra kerültek.  

Ninkov Kovacsev Olga, a Szabadkai Városi Múzeum művészettörténésze, aki szintén aktívan részt vett a fent említett emlékévhez kapcsolódó szakmai tanácskozáson, hasonló szuperlatívuszokban beszélt a különleges, emberséges jellemű, kivételes zsenialitással  rendelkező művészről, illetve a Szabadkai Városi Múzeum tulajdonában lévő képekről elmesélte:

,,Nagy István 1929- ben élt Sajkásszentivánon és Verbászon. Akkor készült a Pechán József fiáról, Béláról alkotott pasztellkép, amely a magyar képtár katalógusába is belekerült. Úgy élem meg Nagy Istvánt, mint olyan alkotót, aki nagyon szerette az embereket és annak  ellenére, hogy nem beszélte a nyelveket, sem németül, sem szerbül nem értett, de kiválóan kommunikált más módon. A nagyon ismert lányarckép például Sajkásszentivánon készült, több más munkához hasonlóan. Mindezt 1966-ban Bela Durancinak sikerült összegyűjteni. Készített egy nagy kiállítást, amelyet később bemutattak Magyarországon is két helyszínen, Hódmezővásárhelyen és Baján.

Vannak témák és konkrét képek is, amelyeket a művész többször is elkészített. Szintén nagyon érdekes, hogy emlékezetből is rajzolta, festette Erdélyt, tehát amikor az állandó mozgásban, úton lévő, a tulajdon fia által ,,csavargónak” nevezett Nagy István éppen Verbászon vagy Sajkásszentivánon tartózkodott, akkor is készültek erdélyi emlékképek.

Ezekből is van a Szabadkai Városi Múzeum tulajdonában néhány.

Duranci idejében sikerült némely képet megvásárolni, akkor kerültek hozzánk a petrőci házaspár arcképei, valamint a megfestett dunagárdonyi fűzfák története nagyon érdekes, megható. Duranci írja le, hogy a Szabadkai Városi Múzeumban egy nap megjelent nála Solymos Ede, etnográfus, a bajai Türr István Múzeum akkori igazgatója, aki Belgrádból jött, mert már járt az ottani Nemzeti Múzeumban, és beszélt a művészettörténésszel, hogy megszerezze ezt a bizonyos képet. Az lett volna a megegyezés tárgya, hogy Magyarország megkapja ezt a festményt, országunknak pedig egy másik képet ad cserébe. Az a szerencsénk, hogy Bela Durancira futott rá Solymos Ede az ügyben. Kezdetben nagyon hivatalos hangnemben beszéltek, és amikor látta a vendég, hogy Duranci amondó, inkább a Szabadkai  Múzeumnak kellene megvenni és innen válhatna kölcsönözhetővé a festmény, akkor rátértek a kávéra és konyakra, majd életre szóló barátságot kötöttek.

Egyébként a Solymos Ede és Kondor Béla barátsága nagyon sokat segített Bela Durancinak a Magyar Galéria létrehozásában.  

Ninkov Kovacsev Olga elárulta azt is, hogy Duranci hathatós működése után szintén kerültek a Múzeumba Nagy István-képek, amelyek jelenleg nincsenek kiállítva, de többször láthatóak voltak a Magyar Galériában és a katalógusban is benne vannak. Idén is sikerült megvenni egy különlegességet, Nagy István Mezei munka című alkotását, amely helyet kapott az új szerzemények kiállításán. A szabadkai művészettörténész így vall a szerzeményről, az alkotóról:

,,Egy hagyaték felszabadult és lecsaptunk erre az alkotásra. Ez a pasztellkép rajta van annak a katalógusnak a fedőlapján, amely Újvidéken készült, amikor Duranci még élt és a Sava Stepanov művészettörténésszel együtt minden második évben tájképfestészeti biennálét rendezett. Az egyik kiállításon csak Nagy István-tájképek voltak láthatók. Ennek a tárlatnak a katalógusára került rá a pasztell, amely most a tulajdonunkban van. 

Hogyan élik meg Nagy Istvánt Vajdaságban? Egyrészt a pasztelltechnika miatt bír nagy jelentőséggel, másrészt a tájképfestészeti alkotásai okán. Mint kiváló tájkép- és pasztellfestőt jegyzik. Gondolom, még előkerülnek majd képek, azért is jó, hogy foglalkozunk vele, mert így hangot és teret kap ez a kivételes művészi pálya. Nagy István hamar jelentős gondolkodók, filozófusok, színészek, írók baráti körébe került, érdeklődött az emberek iránt. Számomra kiemelkedők még a gyerekpotréi is az életműben.”

Mondanunk sem kell, Nagy István festőművész életműve hazájában is őszinte  megbecsülésnek örvend, a Hargitai Értéktár részét is képezi. Itt olvashatjuk egyebek mellett:

„1914 és 1918 között az első világháborúban, a galíciai és az olaszországi fronton szolgált, számos katonaportréja és harctéri jelenete készült ezekben az években. Katonaportréin már az expresszionizmus jegyei is felfedezhetőek, rajzművészete a harctereken teljesedett ki. 1919-ben egy ideig újra szülőföldjén, Csíkban dolgozott, pár hónapig Kolozsváron élt, majd (a trianoni békeszerződést követően) Magyarországra költözött (…). Nagy István stílusának nem voltak előzményei sem az előtte alkotók, sem kortársai munkáiban. Festészete felöleli mind a tájképet, mind a portrét és csendéletet. Lírai hangulatú tájképeit a szülőföld csodálatos természete inspirálta. Általában kevés színt használt, de azokat mesterien alkalmazta. Jellegzetesek fekete-fehér szénrajzai, a szénnel feketített sötétzöldes és rőtvöröses festményei is.”