„hallgattam embereket erkölcsről beszélni kik
maguk között megosztottak hatalmakat –
s hallgattam – –”
Sziveri János
A tiszta művészetre esküdözők sajnálatára, térségünkben a politika megkerülhetetlen tényezője a közéletnek, így a kulturális életnek is. Egyebek mellett a politika dönti el, hogy melyek a kívánatos kulturális modellek, a követendő eszmei értékek, a támogatandó művészi irányzatok és csoportosulások. A politika természetrajzához tartozik ugyanakkor az irányítási kényszer, a tárgyak, emberek, események felügyelete, beleértve a hatalmaskodást és az elnyomási vágyat is, s mivel a kultúrpolitika csak egyike a politika megnyilvánulási formájának, úgyszintén megvannak a saját politikai, eszmei és gazdasági érdekei, amelyeket igyekszik megvalósítani. Térségünkben egy fájdalmas példa Sziveri János esete arra, hogyan hathat a politikum egy szerzői élet(mű)re.
Sziveri János életének és költészetének alakulása elválaszthatatlan az 1983-as Új Symposion-botránytól. A politikailag motivált esemény, amelynek során a folyóirat teljes szerkesztőségét menesztették, erőteljes politikai színezettel ruházza föl a leváltott főszerkesztő és meghurcolt költő (későbbi) munkásságát. A kirekesztettség közepette a neoavantgárd törekvések és „transzcendens elvonatkoztatások” területéről a közélet felé fordul a költői vizsgálódás. Sziveri politikailag meghatározott költészete a Dia-dalok című harmadik verseskötetétől válik markánssá, ekkor találja meg a társadalombírálati verseihez a szükséges poétikai hangot és kritikai attitűdöt. Ezeket a verseit leginkább az artisztikusság, a szókimondó szójátékok, az önreflexió és az irónia jellemzik.
Ladányi István mindezt a következőképpen foglalja össze: „Az irodalomnak mint a szakmai közösség által működtetett hatalmi rendszernek az elutasítását kell látnunk Sziveri költői döntései mögött, amelyeknek az előjelei már a második kötetben megmutatkoznak, a harmadik kötettől pedig meghatározzák ennek a költészetnek a kereteit. A szembenállás költői formáit kereste, és ezt találta meg a vágánsköltészetben. A vágánsköltészet az egyetemről (és ezáltal a későbbi hatalomból) kiszorult, némi műveltséget szerzett, annak külsődleges jegyeit, kifejezéskészletét használó, de ezeket kifigurázó, életmódjával is tüntetően beilleszkedni nem tudó réteg költészete volt. […] Az erős, durva, barbár gesztusok költészete az elutasítás formáinak a keresése az irodalmi közízléssel, kánonnal, az irodalom mint rendszer működtetőivel szemben.”1
A diskurzusbeli váltás Sziveri költészetében nem vizsgálható a külső körülmények figyelembevétele nélkül. Magánélet, politika, történelem hármasságában születnek versei, feleselve az adott kor elfogadott politikai rendjével és az egyneműsítésre törekvő ideológiai térrel. Néhány sorban képes megragadni az ideológiailag motivált tudathasadásos állapot kvintesszenciáját, és azon nyomban nevetség tárgyává tenni azt: „amit mi tapasztalunk az az igazi / tapasztalat / amit mi látunk az a hiteles / látvány / amit nekünk parancsolnak az az / igazi parancs / amit mi mondunk annak fedezete van // minket az öröm igazgat és elkerül / a bánat / bennünk erénnyé magasztosul a gyalázat”2.
Sziveri költészetének teljes megértéséhez ismerni kell valamelyest a társadalmi hátteret, amelyben létrejött. A vajdasági magyar irodalom a jugoszláv szocializmuson belül évtizedekig egy monolitikus rendszerként működött. Sáfrány Attila A szellemi monolit című esszéjében e rendszer felépítéséről szólva a következőképpen fogalmaz: „Három székvárosi, Forumhoz kötődő lap létezett, amelyek a generációs megoszlást és a kanonizáció elismert szintjét voltak hivatottak tükrözni, a Képes Ifjúság (csak irodalmi rovattal), az Új Symposion és a Híd, és egy kevésbé fontos vidéki, az Üzenet; egy magyar kiadóház, a Forum; egy szellemi csúcsintézmény, az Újvidéki Egyetem Bölcsészkarának Magyar Tanszéke.”3
Sziveri idegen volt – önmeghatározása szerint barbár –, idegensége azonban az adott monolitikus rendszeren belülre korlátozódott. Marno János még 1989-ben, Sziveri életében megállapította: „Sziveri (és nemzedéke) viszont örökölt egy restaurált, tökéletes-korrupt kultúrgazdaságot, amely ideig-óráig tárt karokkal fogadta az »újabb érzékeny« ifjakat (a műpártolás gyógyír a rossz lelkiismeretre). […] Sziveri (és nemzedéke), ennyiből, gondolom, kiderülhetett, többszörösen rászedett, becsapott írónemzedék – hamis szerepeket kapott, amit sem igazán elfogadni, sem – most már – mindenestül levetkezni sem könnyű.”4 A barbár imák költője az Új Symposion-botrány után íródott költészetében számol le a rátukmált hamis szereppel. Keresztury Tibornak adott interjújában minderről a következőt vallotta: „A verseim hangja is barbár egyféleképpen, s célom szerint valami eredendőséget akar szembeállítani a burjánzó mai rokokóval, az ürességet hirdető cikornyával csakúgy, mint a szintén üresen kongó nemzetieskedő patetikával.”5
Sziveri költőként hitt a költészet megváltó erejében, főszerkesztőként pedig a pluralista szellemi közeg kialakulására törekedett (az Új Symposion elleni vádak között egyaránt szerepelt a nacionalizmus, az anarcholiberalizmus és az újbaloldaliság is). Úgy vélhette, hogy a kultúra önmaga lényegéből eredően csakis nyitott lehet: nem engedi magát kalodába csukatni, nem ismeri a bezártság fogalmát, folyvást kitörni vágyik, szárnyalni akar – határok és korlátok nélkül; hiszen csak abban az esetben jöhet létre pezsgő irodalmi élet egy közösségen belül, akkor nyílnak valódi távlatok és kibontakozási lehetőségek, amikor átjárás van és párbeszéd folyik műhelyek között. Nemzedékének bűne, hogy elhitte a szabadság lehetőségét, szem elől tévesztve közben, hogy egydimenziós emberek egydimenziós társadalmában a pluralista beszédmód csak politikailag szigorúan ellenőrzött határok között engedélyezett.
Sziveri politikai költészete ma is nagyon hiteles és aktuális, és ezt nemcsak annak köszönheti, hogy zsigerileg ragadott meg egy adott kort, és annak sajátos lenyomatát képezi, hanem annak is, hogy rátapintott a mindenkori politikum gondolkodásmódjának és módszereinek lényegére. Nem kell ahhoz az önigazgatási szocializmus éveiről konkrét emlékekkel és ismeretekkel rendelkezni, hogy kiérezzük a maró gúnyt a mindenkori (kultúr)politikával szemben támasztott radikális meglátásról a Társastervezés című költeményben: „Legyünk romlottak. Kiállhatatlanok. Dolgozzunk / mindenki ellen. Nyírjuk ki ellenségeinket, / vagy legalábbis rugdossuk jól seggbe őket. / Legyünk hatalmasok. / Éljünk, mint mindenki más, kárára annak aki / nem vigyáz, s létalapokat a légbe ás.”6
Az utóbbi három évtizedben a monolitikus rendszertől függetlenül létrejött folyóiratok és könyvkiadók megjelenésével a szellemi monolit fellazult, addig azonban aligha beszélhetünk valódi pluralizmusról, amíg nem egyenlő esélyekkel indulnak az irodalmi élet különböző képviselői. Sziveri „korával” ellentétben ma már szó sincs szigorú ideológiai követelményekről, de a politikumnak ma is megvannak a saját – immár sokkal kifinomultabb – módszerei akaratának érvényesítéséhez. Nyílt párbeszéd híján azonban erről a nyilvánosságban alig esik szó, gyakorlatilag egyetlen társadalmi kérdésről sem folyik érdemi vita, ami egyenes következménye annak, hogy politikai szinten ma is nehezen lehetséges az is-is vagy a sem-sem, és többnyire a vagy-vagy érvényesül. Ilyen szemszögből nézve még mindig nagyon időszerűnek hatnak a költő ironikus sorai: „minket nem bánt senki / szabadok vagyunk / azt gondolunk amit akarunk”7.
A kultúra önmaga lényegéből eredően csakis nyitott lehet: nem engedi magát kalodába csukatni, nem ismeri a bezártság fogalmát, folyvást kitörni vágyik, szárnyalni akar – határok és korlátok nélkül; hiszen csak abban az esetben jöhet létre pezsgő irodalmi élet egy közösségen belül, akkor nyílnak valódi távlatok és kibontakozási lehetőségek, amikor átjárás van, és párbeszéd folyik műhelyek között
1 Ladányi István: „én (én, mint Én)” – Szabadulásgyakorlatok a „költői én”-be zártságtól. In: Tiszatáj, 2014/1, 102–109.
2 Sziveri János: Álompolgárok. In: Sziveri János minden verse. Kortárs Kiadó, Budapest, 1994, 121–123.
3 Sáfrány Attila: A szellemi monolit. In: Sikoly, 2006. 6. szám, 11–22.
4 Marno János: Felmérni egymást magánügyekben. In: Reményi József Tamás (szerk.): Barbár imák költője. Kortárs Kiadó, Budapest, 2000, 32–37.
5 Keresztury Tibor: A forrásvizek barbársága. Idézi Berényi Emőke: „Nem Páris, sem Bakony”. In: Tiszatáj, 2014/1, 85–88.
6 Sziveri János: Társastervezés. In: Sziveri János minden verse. Kortárs Kiadó, Budapest, 1994, 118–120.
7 Sziveri János: Álompolgárok. In: Sziveri János minden verse. Kortárs Kiadó, Budapest, 1994, 121–123.
Nyitókép: Sziveri János alkotása / Grencsó István felvétele
