(regényrészlet)
MOTOR
Mit lehet tenni, ha színésznőt lát az ember? Megáll a művésznő, szabadjára engedett, lombsátorként rezdülő haja keretezi, rejti, mutatja ki is ő, aztán a Direktor mögé ül, aki bőrkabátban feszít már a motorkerékpáron. A motor felhördül, köhög, még nagyobbat hördül, a színésznő bal kézzel átöleli a kormányt tartó Direktort, jobb kezében plakát lobog. Aztán lassan, méltóságteljesen, mintha hatlovas hintón, elindulnak, csak éppen túráztatja a motort a Direktor. Mondhatnánk fél, hogy elveszti uralmát a gépezet felett.
Egy színidirektor nem ismer félelmet. Mióta a theátrumokat nem a gázlámpás világítja, igazán nincs mitől félni az igazgatóknak, nem úgy, mint fél évszázada. Alig volt év, hogy ne lobbant volna lángra színpad, nézőtér, ritkábban csak a díszletraktár.
Mit lehet tenni, ha színésznőt lát az ember, aki egy sötétképű, mégis jóvágású fickó mögött ül a motorkerékpáron, kezében plakát lobog, mintha csak Ízisz, vagy Máya fátyla lobogna, mintha a Teremtés titkaiból újra és újra felvillanna valami a plakát lobogása közepette, a motor pedig felbőg, áthalad a városon a Központi Szállótól az Állomásig, el egészen a Bohn-féle téglagyárig, aztán végig a Futok-negyed keskeny utcáin. A kerítésnek támaszkodó idősek és az a néhány ténfergő munkanélküli, az a néhány utcaszélen kódorgó purdé mind megrezzen egy pillanatra, mintha jelenést láttak volna, magát az ürdeget, vagy a Sárkányt, aki épp rabolja a királyleányt sötét, füstöt eregető paripáján.
A temető felé veszik az irányt. Egy pillanatra úgy tűnik, a gép vezetője és a hozzá láncolt királyleány átrepüli a kerítést, ahol már nyitva a Kriptaajtó, mely egyenest a Pokolba visz, a Vörös Malom belső burkaiba, ahol a legjobb ember is géppé, szánalmas, irányított masszává változik, ahogy az Molnár darabjában is írva vagyon. De végül mégiscsak befordulnak, meg sem állnak a Flórián-szoborig, visszakanyarodnak a Központi Szállóhoz, ahol a rezesbanda már felállt. Tűzoltó egyenruhájuk díszgombjai fénylenek a délelőtti napsütésben, s amint megpillantják a Főút közepén burrogó, fáradtan köhécselő gépezetet, rázendítenek a Radetzky-marsra és fújják, amíg a sötétképű le nem kászálódik a motorról, rendbe nem hozza magát és meghajol a Szálló teraszán kávéját kavargató tweedzakós úriember felé.
– Herr Michael, amint azt neve is mutatja, ön Theátrumunk dicső arkangyala!
Mit lehet tenni? Láthat az ember katonát, gyárost, cukrászmestert. A Központi Szálló és az Állomás között, mindenki könyököl a házak ablakában, minden kereskedő ott áll a boltja ajtajában, nézik a motorkerékpárt és rajta Fekete Mihály színigazgató urat, akihez fogható direktort nem látott Krecsányi óta a környék. Mögötte ott ül Fényes Erzsi, akiről a lugosi eset óta annyit cikkeztek a pesti és a bukaresti, no meg a helyi lapok is. Ott lobog a plakát Fényes Erzsi jobb kezében, és tartja a plakátot, nem lát, nem érez semmit, öleli az ő drága direktorának még mindig sovány derekát, érzi a bőrkabát hűvösét, a macskakövet, sárgödröket, az ösvényt, ahogy egyet rövidítve átvágnak a libalegelőn, elhúznak a temető előtti nyárfasor mellett. Aztán a motor áll, Fekete Mihály beszél valakivel, direktor urazza, már csak ez hiányzott, itt van még egy trupp, ki nézi meg őket este, ki nézi azt az egyetlen, gyűrött plakátot, amit még mindig ott szorongat a jobbkezében. Nem tud lekászálódni a motorról, talán nem is akar, de egy középmagas, tweedzakós úriember lép mellé, köszön, és így szól:
– Fényes kisasszony, Bohn Mihály vagyok. Az esti előadás miatt ne aggódjanak.
Mit lehet? Megérinteni biztosan nem. Valami újfajta test az, ami a művésznőket jellemzi újabban. Nem csak azért, mert olykor nadrágban vonulnak, keskeny karimájú kalapban, meztelen kézfejjel és bokával, magassarkú cipellőben és a tavaszi kabát ősziesen barnás redőivel...
A Jesuleum példás rendben, kettesével mellettük elvonuló növendékei csak szemük sarkából pillantgatnak a színészekre, a kétkerekű Sárkányt meglovagló szőke Bestiára. Wasinka Ágnes főnöknő sötét ruhája minden redőjével tartja a fegyelmet, még dr. Bősz, a mozitulajdonos kalapemelésére sem válaszol.
Mert ott a fertő, ott ez a színművésznő, ott ül a motorettón, Wasinka Ágnes néma döbbenetére, mert mindent észrevesz a főnöknői tekintet, csak a vékonydongájú ifjoncra nem figyel fel, és a törpét sem látja, aki a Központi Szálló alagsorában húzta meg legújabban magát, mióta a fiú-árvaház pincéje veszedelmes hellyé változott.
Lehet bármit is tenni, ha Művésznőt lát az ember? Nem újságon, nem plakáton, nem a filmszínház sötétjében fészkelődve, hanem a Központi Szálló előtt, férfiak körében, mégis, az ártatlanság lázas fátyolába burkoltan, ahogy a párizsi nagyságák már régóta járni képtelenek.
A rezesbanda tagjai lassan, megfontoltan lélegeznek, mintha kirváj lenne és 40 fokban vonulnának át a városon. Pedig egy helyben állnak. Fekete Mihály az Állomás felé tekint, mintha csak felé induló fekete mozdonyt látna közeledni. Bohn Mihály is erősebben fogja a csésze fülét, Fényes Erzsi úgy tartja a kormányt, mintha sziklaomlást várna. A vékonydongájú fatörzsnek feszíti hátát. A leányneveldések is mozdulatlanok.
A hirtelen támadt mozdulatlanságot nem egy a tablóba berontó fényképész bontja meg, vagy a román katonai parancsnok, aki a Muschong palota sarkánál figyel bajszát pödörgetve. Minden magától, rezzenések apró sorával tér vissza a mozgás világába.
A rezesbanda kürtje tükörként villantja a fényt. A törpe látja, Fényes Erzsi tarkóján apró tincsek táncolnak az alig moccanó levegőben, mintha Erzsi nem is motoron ülne, hanem lovon, vágtába hajolva, mint az a spanyol asszony Nova Barcelona pestises peremén.
Nyitókép: Illusztráció – Pixabay.com
