Megfogadta, nem néz az asszonyra. Miért is nézzen? Mindent tud már fekete hajáról, a barna szemeiről, sárga kockás kiskosztümbe bújt, negyvenéves szépségéről. Például mindjárt azt, hogy negyvenéves – legalább. De az is lehet, hogy közelebb az ötvenhez. Ki tudja? Az asszonyok, a szép asszonyok már évek óta olyan kortalanok. De azért öregszenek. Bizonyíték a szem alatt húzódó ránc, a néhol már felcsillanó ősz hajszál, az ujjak kiszámított, nyugodt útja, és bizonyíték a tekintete, mint ahogy különös, érett szépsége is.
Tizennyolc évesen egy ilyen arcra biztos nem mondott volna ilyet, mert tizennyolc évesen a szépséget csak mozivásznon fogadta el igazán hitelesnek, netán a sportpályán, ha sikerült úgy belesnie a lány öltözőbe, hogy arca nem szaladt egy pofonba. De elmúlt tizennyolc, és már el is felejtette hány vendéget hívott meg a felesége az ötvenedik születésnapjára időzített meglepetéspartira.
Tehát többet nem néz fel – szövögette elszántan a biztonságos kompromisszumot. Inkább a vonat fekete ablaka, az esti puszta villogó fényei, vagy egy újság – századszor átlapozva. Persze ott is látta a ráncokat, a könyvre fonódó ujjakat, a piros körmök tökéletes íveit. És a ruhát. Szóval, negyven (ötven?) évesen már inkább megtanul a szépség is öltözni.
Kamasz álmaiban erre sem figyelt. Szerette, ha kopott farmerben kocogott mellette a lány, ha hallhatta az elnyűtt papucsok koppanásait. De mint már többször is megjegyezte – elmúlt tizennyolc éves. És hatvan felé közeledve egyetlen olyan emléket sem tudott előkotorni, ami arról szólna, hogy valaha is megismerkedett szép nővel vonaton. Úgy, mint mások: cinkos mosollyal, buta kérdésekkel fordulva egy ismeretlen arc felé. Elkerülték az ilyen kalandok, mert ebben – és nem csak ebben – soha nem tudta ledobni remegő gyávaságát. Talán majd most. Egy szépnek mondott, valószínűleg hű, de mindenképpen remek családanyaként dolgozgató feleség párjaként, kertes családi ház büszke tulajdonosi minőségében, mint a felnőtt fiaival leginkább interneten társalgó apa, egy viszonylag irigyelt állás jól beszabályozott keretei közt talán kipróbálhatná, mit kínálna egy kaland…
Talán fiatalodna…
Talán bátorodna…
Talán…
Letette az újságot, ujjaival lassan végigsimította a címoldalt, és úgy nézett föl, mint tizennyolc évesen. Vagyis majdnem úgy. Előbb csak egy arc nélküli ismeretlen testet látott, gyorsan mozgó kezeket, majd egy állat, egy száj lustán rajzolt vonalát, és az orr mellett húzódó ráncokat. A tekintet már nem mert a szemekig lopakodni. Mert a szemek visszanéznek. És akkor? Igen, akkor mondani kell valamit. Azt viszont most nem lehet, Mert tele a fülke, mert a nő legalább negyven (ötven?) éves, ujján karikagyűrű, az állomáson biztos, hogy várja a férje és vagy két gyerek. Egymásra néznek, s akkor már „apu” figyeli ezeket a szemeket, a szemöldököt (eddig azt hitte, ilyen ívet csak rajzolni lehet), és a fekete hajban csillanó ősz szálakat.
Az asszony megfordult. Csak egy pillanatra, mint aki azt szeretné megmutatni: ilyen vagyok profilból.
Hogy milyen?
A férfi amerikai film színésznőjére gondolt, aki húszévesen szinte meztelenül jött ki a tengerből, langyos naplemente mellett, akiért harmincéves korában is megtelt egy mozi a külvárosban éppúgy, mint az ezer díszlettől csillogó díszbemutatón, és aki negyven (talán ötven?) évesen is egy pillanat alatt megmarkolja a tekintetet. Hasonlatokon gondolkodott, középiskolában bemagolt kötelező versek sorait próbálta felidézni, de csak a Nagyfőnök arcát látta maga előtt.
„Ugyan már, Jánoskám, azt hittem, maga egy normális ember! Vonaton ismerkedik, a maga pozíciójában? Remélem, ilyen kamaszkori lángolások idebenn a cégnél... Szóval, érti?!”
Nem érdekli. De most már történhetne valami. Csak hozzá kellene érni a lábakhoz. (Elnézést, igazán véletlen volt, nem vagyok gyakorlott vonatozó, és ez a szűk fülke...), és már ballag is szép csendben a beszélgetés, amiből szótlan búcsúzás lesz az állomáson, tenyérbe csúsztatott telefonszám, talán egy szoba a város eldugott mellékutcájában is csalogató panziójában.
De ennek a nőnek nem lehet meglökni a lábát. Olyan tiszta az arca, mint egy… És megint nem jutott eszébe egyetlen hasonlat sem. Nem, mert itt nincs is helyük hasonlatoknak. Tiszta, őszinte, szép. Ebbe az arcba bele lehet szeretni, és a férje bele is szeretett. Sárga kockás kosztümbe csomagolt kiegyensúlyozott élet, biztonság és hűség. Ha, mondjuk, a diákok nem lennének itt… Nyolcszemélyes fülkében mindjárt négyen. Induláskor néhány szóból kiderült, hogy ismerik egymást, de azóta tekintetük a telefonjuk rabja. Ám egy hirtelen lobbanó beszélgetés még őket is ráébresztené, hogy az internet kínálta híreken kívül létezik egy velük száguldó vonat, lassan a vagonra csorduló este, és létezik egy férfi, és létezik egy nő, akik gondolatban talán már a második násztáncukat is eljárták, mióta a szerelvény elhagyta Kecskemétet.
Na, ezt azért nem! Rajta ne szórakozzon egyetlen diák sem. Különben is. Szépség, biztonság, hűség, így a három együtt, gondolt a feleségére, aki ugyan már évek óta csak összerezdül, és úgy bezárja testét, mintha támadástól tartana, amikor éjszaka hozzáér, de egyébként kedves mosoly, és igen, szépség és biztonság, szépség, biztonság, szépség, biztonság...
Mikor buta képpel kitörölte szeméből az álmot, már Szeged alatt zakatolt a vonat. A három négyzetméterre összezsúfolt utazókból csak két diák maradt. Az asszony pedig? Hát igen. Az ilyen álmok észrevétlenül tűnnek el. Az órájára nézett, és fülében halkan kopogott a diákok párbeszéde:
– Na, beszélj már! Mit mondott a nő?
– Nem mondott semmit. Csak úgy dumáltunk. Bemutatkoztam, hogy egyetemista vagyok, persze, a rendes fajtából, a számítástechnikáról, meg azt is hazudtam, hogy persze, én is szeretem a könyveket. Hát ilyenekről...
– Na és..?
– Mit na és? Ideadta a telefonszámát. De mondta, hogy csak kedden hívjam. Miért csak akkor? Láttam a karikagyűrűjét, s mint jól nevelt kisfiú, tovább nem is érdeklődtem.
– Nagy vagy, haver. Tudod te, mire képes egy ilyen negyven, de lehet, hogy ötven körüli anyuka, kapuzárás előtt?
A végállomásra riasztott rendőrnek sem tudta megmondani. Miért épp ennél a két szónál – kapuzárás előtt – sötétült el előtte a fülke, miért épp ekkor ütött. Ökle pontosan szájon találta a diákot, és biztos; egy életre ott marad emlékei közt a fiú rémült, „De hát most ezt miért?” tekintete. Igen, ez biztos. Mint az is, hogy ez volt az első pofon rövidnadrágos gyűlölködései óta.
És hallotta, hogyan nevet öklében a csont, a karjában minden izom…
Nyitókép: Illusztráció – Pixabay.com
