Sikeres(ebb) évtizedek

A Híd irodalmi, művészeti és társadalomtudományi folyóirat az idén májusban kilencvenéves lett, első száma Szabadkán, 1934 májusában Lévay Endre szerkesztésében jelent meg, s azóta – a háborús éveket kivéve – folyamatosan megjelenő művészeti szemle. S így az egyetemes magyar nyelvterület legrégibb irodalmi orgánuma. 
E sorok írója nem kevesebb mint huszonnyolc éven keresztül – 1976 januárjától 2004. december végéig szerkesztője, szerkesztőségi tagja volt a folyóiratnak, azzal, hogy az utolsó évben – Bori Imre halálának évében – a főszerkesztői tisztséget is vállalnia kellett. Az évforduló sugallja, hogy fölelevenítsük, hogy Bányai János, majd Bori Imre főszerkesztősége alatt hogyan és milyen szempontok alapján szerkesztettük folyóiratunkat. (Ez alatt a majd három évtized alatt hosszabb-rövidebb ideig szerkesztőként jelöltük a lapban Gerold Lászlót, Toldi Évát, Böndör Pált és Buzás Mártát. S igen sok hasznos tanácsot, észrevételt és javaslatot kaptunk a szerkesztőtanácsunkat éveken át „irányító” Pap József orvos-költőtől is.)
Mindenekelőtt munkaprogramot készítettünk, amelyben megfogalmaztuk a szerkesztési koncepciót, kijelölve és konkrétan meghatározva azokat az alapvető elveket, szerkesztési súlypontokat, módszereket és munkafolyamatokat, amelyek alapján – remélhetőleg – lehetővé válik egy tudatos szerkesztési politika megvalósítása, és elkerülhető lesz az esetlegesség.
Megfogalmaztuk a tervezés alapelveit, amely két fontos szempontot irányozott elő. Az írói terveket és a szerkesztési koncepció irányelveit. Tudtuk, hogy az írói terveknek, legalábbis részleges ismerete nélkül, lehetetlen tervezni. Ezért eldöntöttük, hogy alapos beszélgetéseket folytatunk íróinkkal, s az ötletek alapján alakulhatnak ki a közös tervek. Ily módon a folyóirat műhellyé válhat, amelyben még az elhanyagoltabb alkotóterületek is – mint például a művészeti kritika, a néprajz, a szociográfia – szerepet kaphatnak. A szerkesztési koncepció a mindenesség elkerülését tűzte ki célul, s azt, hogy lehetővé tegyük a tartalmi gazdagodást. Ebből kifolyólag a befutó kéziratok mellett a megrendelt kéziratok kapjanak hangsúlyosabb helyet. Ezt egy kritikai rovat kialakításával lehet elérni. Ugyanakkor minden kézirat szelektáláson esik át, s közben a szerzői tekintélyen túl, elsősorban a kézirat minősége legyen a kritérium.
Célkitűzéseink közé soroltuk, hogy a vajdasági magyar irodalmi termés mellett körültekintően figyeljük népeink és nemzetiségeink irodalmát. Erre a legmegfelelőbb formák az összefoglaló és értékelő tanulmányok, az értékelő kritikai felmérések, és lehetőségeinkhez mérten a tervszerű fordítások megrendelése. Ezzel folyóiratunk nyíltságát bizonyítanánk, és lehetőséget teremtenénk az irodalmi és kulturális termékek áramlására. Ezért lenne szükség az országban megjelenő folyóiratokkal való együtt-, illetve közreműködésre.
A Kritikai Szemle rovatra is nagy szükség mutatkozik, hogy figyelemmel kísérhető legyen a színházi, képzőművészeti, zenei és filmélet, elsősorban tartományunkban. Ennek egyik nehézsége, hogy aránylag kisszámú szakemberrel rendelkezünk, de fiatalabb kritikusok bevonásával a helyzet javítható. Emellett célul tűztük ki művészeti életünk múltjának feltárását is. Így évente többször adhatnánk ki képzőművészeti mellékletet, amely nemcsak alkotások reprodukálásából, hanem a közölt művek elemzéséből, az alkotók munkásságának kritikai felméréséből, esetleg alkotói nyilatkozatokból épülhetne föl. A színház- és zenekritikát is rendszeresítenénk, nem megkerülve a jelentősebb vendégszerepléseken látottakat és hallottakat, de figyelmünk kiterjedne a jelentősebb amatőr előadásokra is.
A Hídnak, bár ez nem elsődleges feladata, mert erre a célra külön folyóirat is van,  társadalomtudomány témákkal is kell foglalkoznia. De folyóiratunknak elsősorban az irodalomhoz és kultúrához közelálló kérdések kutatására kell összpontosítania, mint például a város-szociográfia, iskola- és faluszociográfia vagy társadalomszociográfia. Az úgynevezett élő szó műfaja is helyet kell kapjon a folyóiratban, s itt a naplóírás fontosságára gondoltunk,  jegyzetekre, valamint gondolatok, vélemények kifejtésére társadalmi és tudományos kérdésekben. 
Gondolkodtunk időnként tematikus vagy részben tematikus számokban is, s a folyóiratból nem maradhatnak ki a műmellékletek sem, s itt elsősorban képzőművészeti, esetleg zenei anyagra gondoltunk.
Egy élő, havonta rendszeresen megjelenő folyóiratból a kulturális élet eseményei sem maradhatnak ki. S ez nemcsak a hazai olvasóközönség miatt fontos, hanem azért is, mert a folyóirat egy bizonyos példánya kikerül az egyéb magyar nyelvterületekre is, ahol hírt tudunk adni honni irodalmi és kulturális életünkről. 
1976-ban úgy fogalmaztunk, hogy a Hídnak alapvető feladata a folyóirat vonzáskörének kiszélesítése, s számítunk az írók és kritikusok nagyobb számú közreműködésére a szerkesztőségi koncepció megvalósításában.  Ugyanakkor szem előtt tartjuk az irodalmi erők folyóiratok közötti természetes – irodalmi törekvések, esztétikai szemléletek és nemzedékek szerinti – megoszlását és kötöttségét.  Tehát „ebben a pillanatban elsősorban azokra az irodalmi erőkre támaszkodunk, amelyek „szabadok”, tehát nem tartoznak sem az Üzenet, sem pedig az Új Symposion közvetlen vonzáskörébe.  Ez természetesen nem zárja ki, sőt megköveteli, természetessé teszi a folyóiratok közötti közvetlen kapcsolatot. E kapcsolat megteremtése és továbbfejlesztése érdekében a Híd szerkesztősége javasolhatja, hogy a hazai irodalmi folyóiratok szerkesztői időnként találkozzanak, hogy megbeszéljék közös feladataikat, hogy egymást informálják terveikről… 
Kétségtelen – véltük akkor –, hogy a szerkesztési koncepció és a munkaprogram megvalósításának folyamán kialakul a Híd törzsgárdája, azaz tágabb köre, de ennek kialakulása semmi mástól nem függhet, csak attól, hogy ki milyen mértékben, milyen alapokon kötődik a folyóirathoz.
Természetesnek tartottuk, hogy folyóiratunk közvetlen kapcsolatot tartson fenn a Forum Könyvkiadóval, amelyhez szervezetileg is tartozik.
E sorok írója tulajdonképpen nyolc éven át ebben a szellemben szerkesztette a Híd folyóiratot, s lényegében ezen a szerkesztési koncepción és a lap tartalmi fölépítésében az elkövetkező két évtizedben Bori Imre főszerkesztő sem változtatott sokat, s így nem túlzás megállapítani, hogy a folyóirat a jelzett majd három évtizedes történetében kritikusan viszonyult irodalmunk terméséhez (jelenéhez és múltjához egyaránt). A szerkesztés több- kevesebb sikerrel azt az elképzelést érvényesítette, miszerint irodalmunk mind esztétikai, mind pedig eszmei erősödésének érdekét gyakorlatilag is egy viszonylag következetes, de minden dogmatizmustól mentes irodalom- és művészetkritikai szemléletet támogatott és valósított is meg. Nem az volt a szándékunk, hogy minden könyvről, színházi előadásról, vagy minden tárlatról írjunk, inkább az, hogy a kritikai műfajok változatainak (könyvkritika, esszé, tanulmány, irodalomtörténeti áttekintés és hagyományfeltárás) támogatásával a kortárs irodalmi termésre gyorsan és következetesen reagáljunk. Ennek a törekvésnek minden bizonnyal jól kivehető iránya az összehasonlító irodalomtörténeti és folklorisztikai kutatások eredményeinek rendszeres közlése. Ily módon elsősorban azokra az irodalmi, kulturális értékekre hívtuk föl olvasóink figyelmét, amelyek a magyar irodalmat és hagyományt affirmálják.
Mind Bányai, mind Bori idejében – megítélésem szerint – a nyíltság volt a folyóirat meghatározója. A nyíltság esetünkben nemcsak azt jelentette, hogy rendszeresen fordítottunk és közöltünk az egykori Jugoszlávia népeinek és nemzetiségeinek irodalmából, hogy több országos jelentőségű rendezvényről és akcióról közöltünk kritikai összefoglalót, hanem azt is, hogy az eredményeket és az értékeket tőlünk telhető mértékben kapcsoltuk be irodalmunk és irodalmi életünk vérkeringésébe és mindennapjaiba. 
Immáron két évtizedes távlatból visszanézve, ha voltak is, és bizonyosan voltak vitatható írások az egyes számokban, azt is szem előtt kell tartani, hogy a vajdasági magyar irodalom legtöbb alkotóját megszólaltattuk, s amennyire lehetett, azt tervszerűen tettük, s így az irodalmi, a társadalmi és kritikai gondolkodás számottevő tényezői voltunk.
Bori Imre 2004-ben az akkor hetvenedik évét ünneplő folyóiratról, halálos ágyán ezeket a gondolatokat jegyezte le: „…A magyar folyóiratok története a rövid élet története – Kazinczy Ferenc, Batsányi János, Barczafalvi Szabó Dávidé nemcsak arra példa, hogy nem adatott meg folyóiratuknak hosszú élete, de azt is, hogy a szerkesztőségi szobából szinte egyenes út vezetett börtönbe, száműzetésbe… Kármán József, Kisfaludy Károly, Petőfi Sándor, de Arany János nevére is hivatkozunk, de gondoljunk arra, hogy a legnagyobb hatású folyóirat, a Nyugat is mindössze 33 évet élt! A Híd hetvenéves történetének vezérfonalát, úgy látom, ez a meg-megújuló továbbélés adja. S amikor ezt itt vallom, a Hídról alkotott eddigi kép revízióját is hirdetem. Nincs módomban természetesen nyomról nyomra kísérni megújulásait, legtöbbször pozitív vonásokat mutató jellegét.  De a legmarkánsabbak mellett elidőzve előítéleteink revízióját szükségesnek tartom. Íme például a kezdetek időszaka, amely közel sem volt csupán havonta megjelenő propagandafüzet, a mozgalmi tevékenység segítője és orgánuma. Az volt. Ám én azt hozom fel érvül, hogy a Híd a 1930-as évek derekán a magyar népies-falukutató mozgalom betűbe öntött megszólaltatója is… A háború után… a szerkesztő még pártfunkcionárius volt, s ezek sorát Ernyes György zárta le, háttérben pedig B. Szabó György sugallatai álltak. Az úgynevezett áprilisi Híd volt a híradás és az anatémát kiáltók között ott volt Gál László, Bogdánfi Sándor, Lőrinc Péter is. Bátortalan ajtónyitás volt még ez, a Híd áprilisi számában jelentkező fiatalok egy kisebbik hányada immár klasszikusa irodalmunknak. Mi után kellett kutatni – ez a fordulat várt mind Majtényi Mihályra, mind Herceg Jánosra, s a változás nagyobb sebességre Major Nándor főszerkesztősége alatt váltott – egyszerre nyitott a magyar irodalom és az akkor már modern világirodalom jelenségeire…”
S amiről e sorok írója igyekezett emlékezni, bibliográfiailag is nyomon követhető, mégpedig a 2005-ben a Forum Könyvkiadónál megjelent kiadványban, a több mint 12 000 tételt tartalmazó, A Híd repertóriuma 1976–2001 címűben.