A póttörténelem fenntartható leírása

Szerző: Milivoj Nenin

   Úgy gondoltam, hogy Várady Tiborról szóló írásomat párhuzamos történetekkel kezdeném. Az első a XXI. század elején megjelent könyvem, amelynek címe Mileta Jakšić verse után Az elmúlt dolgok. (Harcot vívtam az írómért és a címért.) Az elmúlt dolgokról ír Várady is. Csupán egy versszakot idéznék, legalább zárójelben („Hol vannak az elmúlt dolgok, hol? / Ha élnek, és még léteznek, / Láthatjuk, amikor mi is elmúlunk / Amikor hozzájuk egyszer elérkezünk”), majd utalhatnék a XVI. századi Petar Zoranićra, Hegyek című művének befejezésére is. Valamint a szinte mindent felőrlő idő-malomra, amelytől Várady elragadja az egyszerű emberek életeit… (Azt, ami láthatólag nem kell senkinek.)
    A másik történet élőbb, és Várady szakmájához térítene vissza, de a Sajkás-vidékre helyezve. Ugyanis ide, Sajkáslakra olykor ellátogatott Macedónia nyugalmazott alkotmánybírója. (A felesége Sajkáslakról származott.) A falu vendéglőjében elfogyasztott három fröccs után kalapját az asztal végébe hajítva ítélkezett az egész vendéglőnek. Várady írásmódja nyomán beleélhettem magam a bíró szerepébe, találgatván, milyen perek gyötörték. Vajon idő előtt nyugdíjazták-e, vagy az általa vezetett eljárás közben, esetleg befejezhette azt? Egyedül ült a vendéglőben. A szöveg elsődleges változatában arra készültem, hogy odaüljek az asztalához. (Természetesen az atmoszféra felkutatását nem bírtam volna ki Várady ritmusában a szöveg végéig, de eljutottam volna a fenntartható leírásig.) Várady megnemesítette volna az én mesémet a falusi vendéglő leírásával; valószínűleg megállt volna a biliárdasztalnál a különteremben; talán még a pincérnő alakjának leírásával is… A falak, a festés, a pult, egynémely iszákos. Anekdoták után kutatott volna a falusi vendéglőben.   Megláthatta, amint a pincérnő a részeg vendégnek a pálinkát egyenesen a csapból adja. Majd azt is, ahogyan a vendég a lehajtott ital után megrázza magát és előveszi a bukszáját, hogy fizessen.
   Az egyetlen igazság az igazság keresése – mondaná Várady Tibor.
            A problémámból – a szöveg kezdését illetően – kihúzott egy váratlan fordulat. Történt ugyanis, hogy közvetlenül Várady könyvének olvasása előtt mutattam be két bánáti írót: Ljubomir Živkovot és Raša Popovot. És itt nyílt meg számomra Várady Tibor irodalmi credója. Merthogy írónk, miként Živkov és Raša Popov, ugrat.
   Ám ez nem vehető észre azonnal. Le kell hántani az elmúlt idők iránti vékony nosztalgiaréteget, el kell felejteni az igazság keresését, nagy ívben kell elkerülni több mindent, hogy láthatóvá váljon: Várady Tibor bánáti ember. És hogy az ugratás a cél.   Várady korábbi könyveiben is felismertem már, de ragyogó iróniaként neveztem meg. Volt ebben az iróniában valami lovagias – legelőször is az ellenfél kiválasztásában (az erősebbre mérhető a csapás) és a hősök elrendezésében (például lakók lehettek Trump és Hillary Clinton az udvarban közös vécéhasználattal). Aztán ott van a remek önirónia. Megtudjuk, hogyan hangzott magyar fordításban Várady Tibor gúnyneve, amely gúnynév közvetlenül vezet be a könyvbe. (Az állatvilág helyreállításának kísérletébe.) A gúnynevet maga az író fedi fel nekünk, aki szükség szerint olykor a könyv hőse is. (Mellesleg, az olvasók is, akaratlanul vagy sem, de résztvevői a könyvnek: tudják, mi fog történni. Amikor a zsidók a háború alatt az asszonyaikra íratják vagyonukat, akik német származásúak, és akiktől elválnak, az olvasó kísértésbe esik, hogy odakiáltson: ne tegyék ezt!)
   Lám, nagy hirtelen van miről írnom.
   Ámde mindenekelőtt rögzítsük, miről ír Várady. Leköveti a bizarr peres ügyeket a második világháború alatt, sőt néhány évvel azután is. Ezek a történetek háború nélkül is bizarrak. A háború minderre csak rálapátol. A hentes azzal sértette meg a másik hentest, hogy a hús, amelyet árul – vacak. Perre került sor. Aztán következik egy olyan peres ügy leírása, amelyben nem tudni, ki a vevő a lóra... Majd egy másik vevőnek a tehene pusztult el, még aznap, amikor megvette. (A törvény pedig, miként láttuk, előrelátta annak a lehetőségét is, hogy a tehén elpusztul. Noha meg is kellett találni ezt a törvényt. Amikor az igazságról van szó, eljutnak a már nem létező államok törvénykönyveihez is. Ámbár a legérdekesebb, amikor olyan esetek fordulnak elő, amelyeket a törvény előre nem látott. És van ilyen: a legnehezebb bebizonyítani, hogy élsz, máskor pedig azt is, hogy meghaltál. Szörnyű ez a papír-valóság!) Érdekes történet a megvásárolt ló visszaadásának kísérlete, valamint az e szándéktól való visszalépés. (A ló időközben megnőtt, megkomolyodott, felelősebb lett – egyszóval magasabb lett az ára.) Komoly még a hozománnyal kapcsolatos peres ügy is, amikor a házastársak válására kerül sor... A leginkább kíméletlenül a mai Nagybecskereken és környékén dúló peres ügyek természetét jeleztem – míg kissé távolabb, a valódi, nagy történelem a második világháború eseményeit kíséri. És igen: elhallgattam a kárt, amelyet a jószág okozott a gazdának, akinek a földje épp a szóban forgó jószág útjában volt... Elhallgattam annak a lónak a halálát, amely rálépett az elektromos vezetékre, de mivel patkolva volt, szerencsétlenül járt. Elhallgattam a bezárt spájzot azaz, bánáti elnevezéssel      szobácskát. Mintha az egy becézendő helyiség volna. A szobácska bezárása a szankciók bevezetésének előképe is lehetne. (Ám amikor a kis helyiségben két háziasszony összecsap, nem könnyű írónak lenni. A könyv rámutat, hogy a legszörnyűbb háborúk a négy fal között zajlanak. Csakhogy az író számára, miként a kíváncsi olvasó számára is, kihívást jelent felfedezni, vajon az a háború valódi, vagy csupán gyakorlati.) Elhallgattam a munkaügyi politikát is a második világháború végén. Knićanin afféle munkaközvetítői hivatal lett...
   E peres ügyekben olykor nem születik ítélet. A nagy történelem időnként megsemmisíti a bírósági határozatokat. Elviszi, szétfújja azokat... Hogyan is lehet elítélni a frontra küldött embert, nem beszélve egy nemzeti hősről? Vagy az asszonyok esetében: hogyan lehetséges elválniuk egy nemzeti hőstől? (Mellesleg, voltam már olyan helyzetben, hogy egy tanulólány – az általános iskolában – kijavított. „Nem úgy volt az, tanár úr. Nekem a nagymamám mesélte.” Egy partizán haláláról volt szó, aki nagyon szerette a cseresznyét, és épp emiatt halt meg. A kedvenc cseresznyefán. Csakhogy a cseresznyét igen nehéz volt a hősi halálról szóló történetbe ágyazni, így a nagymama kénytelen volt némi korrekciót belevinni.) Habár lehetne egy peres ügyet lefolytatni a szerencsehozó patkó története ellenében is... A pert a kimúlt ló tulajdonosa indíthatná, csakhogy az előző perben sem kapott kártérítést, noha az ítélet az ő javára dőlt el.
   Várady esetében minden történet nyitva marad... És minden történet mesterien elmesélt. Kidolgozott, cizellált. Egy másik írónak is eszébe jutott ez a kifejezés (mármint a cizellált). Mivel épp szükségem volt rá, így kölcsönvettem – de csak ehhez a szöveghez. Ám amikor Várady leírja például, hogy valamelyik irat megfeneklik, mint a hajó az út végén, nem tudom, kit dicsérjek: az írót vagy a fordítót...
   Várady minden történetben jelen van: úgy, mint aki emlékezik a gyerekkorára, az otthontól az iskoláig vezető útra, vagy visszaemlékszik a helyre, ahol a cselekmény történik... Ugyanakkor kihagyhatatlan a nagyapa naplója is. Kiváltképp, amikor a nagyapa az unokát említi. (Szépen emlékezik rá a nagyapa – noha nem ismerte fel hősünk átütő erejű lírai hangját annak első költői megnyilvánulásaiban. Együttérzünk ezzel a fájdalommal, hogy élcelődjünk is egy kicsit.)
   Várady adta meg a könyv alcímét: „dokumentum-próza (majdnem regény)”, amely alcímhez jómagam még hozzátenném: „bizonyos mennyiségű állatmesével”. Ugyanis épp az állatok jelenléte az, amiben ez a könyv Várady Tibor korábbi dokumentumprózájától különbözik. Szemléli őket élőként, kimúltként, de fejlődésük során is. (A fejlődés a fontos – hozhatnánk ezt összefüggésbe a perspektívával. Mert a perspektíva a vaknak is felnyitja a szemét. Az egyik hős észrevett egy szép leányt. Egy hónap elteltével ismét látta. Még szebb volt. Feleségül vette. Másfelől, a vevő meglátta a tehenet. Arra készült, megveszi. Amikor másnap meglátta – nem tetszett neki. Érthető, hogy nem vette meg. A tehén pedig, az adásvétel után, útban Farkaždin felé, néhány óra múlva kimúlt. A perspektíva, s ezt Várady mondja, nagyon fontosnak bizonyult.)
   Várady az állatok szemlélésében a legerősebb: figyeli a falkát, a csordát, a nyájat... És hozzájuk rendeli mindazt, amit én feltételesen így neveznék: „államalapító” tulajdonság (az inváziót, a megszállást, a demokrácia bevezetését, az ősi földet, a szólásszabadságot, a fenntartható fejlődést, a békés egymás mellett élést). Valószínűleg olyasmit is hozzáadtam, ami Váradynál nincs, és még be kell dobnom a multikulturalitást – merthogy az ismertetésbe most még egy buta kutya is bevonul. (Vérig sértett a saját kutyám. Buta volt, akárcsak egy ember. Megtámadta a hozzánk vendégségbe érkezett kutyát. Amikor elmagyarázták nekem, hogy ő csupán a saját területét védte, az sértett meg a leginkább. Ugyanis egy egész kutyafocicsapatnak elegendő volt a terület. És akkor a multikulturalitást még nem is érintettük...)
      Az én történetem persze erőltetett, langyos és értelmetlen. Ám amikor Várady a jószág okozta kárral kapcsolatos peres ügy elemzésébe kezd, és párhuzamba állítja az emberi cselekedetekkel, akkor mindez az emberek lemeztelenítése. A király nemcsak hogy meztelen, hanem az is látszik, mit tesznek majd a hátáról lenyúzott bőrével.
   A Bánátban, úgy hiszem, nincs is kifejezés a jószág által okozott károkra – hiányzik Robin Hood, és az erdők ura... Ám az, hogy a Bánátban nincs szó az állatok által okozott kár kifejezésére, nem azt jelenti, hogy a bánáti emberek kevésbé érzékenyek, hanem azt, hogy a kerítések szilárdak voltak. Bizonyos szavakra egyszerűen nem volt szükség.
   Hagyjuk most az állatvilágot és térjünk át a történetre, amit így is nevezhetnénk: kistulajdonosi mese. Egy közönséges fahasáb birtoklásáról. (Mintha bejegyzett tárgy lett volna.)
   Volt egy barátom, aki az egész életét úgy szervezte, hogy kétszáz évig él. Mindenből, ami az élethez kell, neki duplán volt. És mindenütt rend uralkodott: még a fahasábok sem kerülhettek a kályhába soron kívül. (Nagyobb rendben kerültek sorra a fahasábok, mint a páciensek az orvosnál.) Megjelölte az évet is, amikor felaprították a fát. Nem várta be a kétszáz évet. Saját életének a végét sem. Lerövidítette. Mégis bekerült ebbe a történetbe, mint egy bizonyos zrenjanini albérlő törvényes örököse, aki ugyanúgy számokkal jelölte darabonként a tűzifát. (Ezúttal nem hibázok, amikor Zrenjanint írok.)
   Ej, ha most iskolában tanítanék... Milyen írásbeli feladatot adnék a tanulóknak! Megadnék öt kulcsszót, abból írjanak történetet. (Könnyebb mesét írni, mint dokumentum-prózát – ezt megtanulhattuk Váradytól. Amikor az író kigondolja, maga nevezi el a hőseit, és így könnyen követhető a történet. Amikor azonban a dokumentumokat követi, olyan helyzet is adódik, hogy egyszerre három hőse is a K. Sándor nevet viseli, és ami a legszörnyűbb, mindhárom ugyanabban az ágyban végzi. Igaz, nem ugyanazzal az asszonnyal. A tényállás ebben az esetben olyasmi, mint amikor a szék ülésén egy éles kő van. Míg a mese, mint a párna a széken.) Ám a tanulóknak néhány gyakorlati útmutatást is kellene adnom. A népi bölcsességből indulnék ki. Amikor szexről van szó, akkor a nép, igaz, kissé durvább, mondván, az erősebb kutya győz. (Mellesleg ez a mondat – arról, hogy az erősebb kutya győz a szexben – bekerülhetne minden alkotmányba, a felvilágosult és a felvilágosulatlan népeknél egyaránt. Sőt, a felvilágosult népeknél csupán ez az egy mondat is elegendő volna! Ez magában foglalná a sajtószabadságot, a szólásszabadságot, a kisebbségi jogokat, és nem is sorolom tovább.)
Ám ki kellene írnunk a kerítésre: az erősebb kutya változó kategória. Ezért a kulcsszavakhoz hozzáadnék még egy hatodikat: az évet, amikor mindez történik... Vagyis:   fahasáb, kamra, 67, Amerika, Vietnám, 1951. (Hagyom a gyerekeket írni, mi pedig térjünk vissza Váradyhoz.) Megmagyarázza Várady, milyen könnyen tévedésbe esnénk, ha választanánk, melyik az erősebb rang: az albérlő vagy a szállásadó... 1951-ben az albérlő volt az erősebb és becsületesebb rang. Igaz, hogy ez a becsületesebb rang nem tartott soká, de történetünk szempontjából fontos, melyik kutya az erősebb. És a keresetlevélre a viszontkereset volt a válasz. Most látom, hogy nem írtam le a keresetlevelet, sem a viszontkeresetet. (A sportújságírók a viszontkeresetet tranzíciónak neveznék, mint ahogyan elnevezték az ellentámadást is.)
Az albérlő megszámozta a fahasábokat a kamrájában. Megvádolta a szállásadót, hogy ellopta a 67. számú fahasábot. A szállásadó viszontkeresetet nyújtott be. Állítólag az albérlő bement a szállásadó kamrájába és ott az egyik fahasábra ráírta a 67. számot. Egyik is, másik is hihető (vagy egyformán hihetetlen). Az igazság nem sejlik fel. Dolgok, amelyek elmúltak, hol vannak – mondaná Mileta Jakšić.
   Minden szerencsésen végződött. A békülést, ami talán valódi béke volt, aláírták. Mire szolgál ez az egész történet, amelyet ilyen hosszúra nyújtottam? Bizony, itt kezdődik Várady mester cizelláló munkája. Meggyőzően mesélte el nekünk, tapasztalati alapon, ki hol foglalt helyet a per lezárásának aláírásakor. Az ülésrend nem volt kérdéses. (Úgy ültek, ahogyan az ügyvédi iroda házigazdája meghatározta.)
      Várady azonban, itt mintegy közönyösen és érdektelenül, hozzáad egy mondatot, miszerint Amerika és Vietnám, sok évvel később, a béke aláírását megelőzően, heteket töltött az ülésrend megvitatásával. (Nyilván nem találtak egy megfelelő kerek asztalt, teszem hozzá zárójelben.)
Megjegyzi még Várady, hogy különösen az amerikaiak nem tudták, mikor kell abbahagyni. Ez itt az igazi cizellált munka, a végén. A felülről szemlélés, egyszersmind nagyítóval a kézben.
A szöveg még nem kész, de itt véget ér. Ez azt jelenti, hogy csak jelzem, miről írnék még.
Kiderítettem, ki az az ember, akinek a nevét Várady nem tudta elolvasni – Jocóról van szó. De erről nem írnék. Nem derítettem ki a titokzatos tárgyat („bádogforgató a töpörtyűhöz”) – és nem „derítette ki” a tulajdonos sem. Marad tehát, hogy ebben az írásban köröztetjük a titokzatos tárgyat...
Kigondoltam egy címet a képhez, amely a szemem előtt lebeg: Se nem húz, se nem ereszt. A képen két nászasszony, karonfogva mennek, miközben veszekednek!
    Írnék még talán arról, hogy a háború rendet hoz és listákat, míg a béke káoszt és rendetlenséget… Ámde erről már Várady, Brecht segítségével, kimerítően és pontosan írt…