Vastag és nehéz könyv Silling István első nagyregénye, amellyel a kupuszinai nyelvjárás- és néprajzkutató, művelődéstörténész nyomatékosan aláhúzta, hogy – Fekete J. József egy korábbi szófordulatával élve – avatott szépíró. Az idézett fordulatot a kritikus a Bácskai emlékezések című, tavaly megjelent rövidprózakötet kapcsán használta, amely Silling életművében a második önálló szépirodalmi alkotás, hiszen 1999-ben már jelentkezett egy verseskötettel, az Útjaimmal. Ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy még korábban felfedezte, összegyűjtötte, gondozta és szerkesztette, majd 1990-ben kiadta Rónay István, a 19. század második felében jelentős ideig Bácsszentivánon élő és tevékenykedő katolikus papköltő verseit, lassan körvonalazódik, hogy a több mint kéttucatnyi néprajzi témájú kötetet eredményező tudományos munka hátterében végig ott húzódott a szépírói véna – most ez az indíttatás teljesedett ki az alkotó eddigi legnagyobb lélegzetvételű ilyen jellegű művében.
Ám a tudósi attitűd nem hazudtolja meg magát. A Képek és szeretők – ahogyan az említett Bácskai emlékezések is – rendkívül gazdag történelmi tudású írót feltételez, aki nemcsak névlegesen, felületesen ismeri a múltat, de érti és átlátja annak működését a legapróbb részletekig. A regény ezt a múltat használja plasztikus háttérként, legyen szó a múlt század első felének és közepének művészettörténeti, vallástörténeti, átfogóbb értelemben kultúrtörténeti, politikatörténeti vagy a közéletet és etikettet érintő aspektusairól. A regény tehát ebben a tekintetben, illetve a hősök (antihősök?) kiválasztásának szempontjából is párhuzamba állítható a Bácskai emlékezésekkel, ugyanakkor tovább is lép a rövidtörténeteken.
Nyugat-bácskai – zombori, apatini – származású főszereplőket mozgat Silling, akik azonban már nem vagy nem véglegesen és állandó jelleggel maradtak meg ezen a vidéken, amely talán túl szűkös a kalandra vágyó léleknek. És itt mutatkozik meg az író újabb, tudományos megfigyelői hozzáállásából származó erénye: a hősök közti dinamikák, az emberi viselkedési minták (természetből fakadó szabályszerűségek?) precíz ábrázolásai olykor már (nyelvi értelemben) csupaszságba menően letisztultak, amit felerősít az időnként erőteljesen szenvtelen – tudományos értelemben objektív? – narrátori beállítottság, ez bizonyos esetekben még a párbeszédeknél is megfigyelhető. Ezt a letisztultságot, az érzelmi töltetet ellenpontozó nyelvi csupaszságot erénynek neveztem hitelessége okán, de egyesek talán ugyanígy nevezhetik gyengeségnek is. Az olvasó dolga eldönteni.
Ahogyan a fent említett korszakbehatárolás és a nyugat-bácskai központból való „kivándorlás” is sejteti, a Képek és szeretők posztmonarchia-regény. A nevezettek mellett kiemelt helyszínként bukkan fel az Adria, hangsúlyosan Fiume és Abbázia, ahogyan Belgrád, Bécs és Temesvár is szerepet kap a szövegfolyamban. A monarchia a regény valóságában már nem létezik, de a sorokból érezni azt a kulturális örökséget, amit megteremtett és maga után hagyott, legyen szó a kevert vallású és/vagy nyelvű, multikulturális, multietnikus családokról, közösségekről, másfelől például művészeti alkotásokról és gyűjteményekről, társadalmi kapcsolatrendszerekről stb.
A regény cselekményének középpontjában mégis az egyéniségek állnak, akik megszállottan keresnek, hajszolnak valamit, amit talán nem is lehet megtalálni. A figyelem fókuszában egy szélhámosságba menően kalandvágyó festőművész és két szerelmes nő áll, s hármuk sorsa már-már mitologikusan egymásba gabalyodik. Ahogyan az egymás iránti, az ember és ember közti érzelmek, főleg a szerelem és az ebből fakadó továbbiak (eufória, féltékenység, csalódottság, büszkeség, harag, diadal, vakmerőség, sértettség, meghasonlás stb.) mozgatják a főhősöket, párhuzamosan zajlik a másik nagy keresés, aminek már sokkal inkább lehet tárgya, célja – miközben ugyancsak köze van az általános értelemben vett érvényesüléshez.
A kaland- és detektívregény olvasat origóját a zombori kötődésű Ivan Radović egyik festménye, pontosabban félaktja képezi, amit hosszú vándorlása során hamisítanak (másolnak?), ideiglenes tulajdonosok ellopnak, csempésznek, oda-vissza cserélnek, elkevernek, porosodni hagynak… – és néhányan, a főhősök, nagyon akarnak. A kép élete és útja legalább annyira kalandos, mint a szereplőké, akik – saját érzelmeik mellett – nem kis mértékben épp a műalkotásnak köszönhetik saját életük fordulatait, kalandjait.
A Radović-félakt jól szimbolizálja magát a regényt, szinte már mű a műben érzésünk támadhat, nem lehet véletlen, hogy az író épp ilyen típusú képet választott „főhősének”. Az ismerős, mégis titokzatos festmény nőalakja épp úgy rejtőzködik, ahogy a szereplők egymás elől, ahogy a kép(ek) az emberek elől, ahogy ezek fel-felsejlő sorsa előttük. S az emberek közben talán azt is elfelejtik, hogy keresnek, kutatnak valamit, mert a szépség keresése, a kutatás érzékisége, a vágyakozás állandósága lett életük mozgatója.
