Eszter

Sorban állnak. Vagy tizennégyen vannak a szobában. A rutinosabbak könnyed beszélgetéssel ütik el az időt, mintha csak a sarki bolt előtt futottak volna össze, fennhangon társalognak. Eszter szótlanul ül a sarokban egy széken. Zavarja a hálóinge. Régi, ronda, rózsaszín hálóing, fehér pöttyökkel, ocsmány fodrokkal az alján. Nem mintha bárkit is érdekelne, nem mintha számítana, de akkor is zavarja. Sosem szerette a hálóingeket, azért is nem talált másikat a szekrényében, csak éppen ezt az egy idegesítően kislányosat. Csak azért vette fel, mert a telefonban hangsúlyozták, muszáj hálóinget viselni. Az is zavarja, hogy a túl rövid hálóing alatt nincs rajta bugyi. Nem szemérmes, sőt általában kifejezetten élvezi a meztelenségét, de ez most más. A várakozásban hidegre dermedt kezeivel idegesen simítgatja combjaira a kissé gyűrött anyagot, mikor észreveszi az egyik fehér pöttyön a barnás foltot. Idegesen kaparászni kezdi, hátha eltűnik, hátha senki sem veszi észre, hogy ott van. Hosszasan nézi a foltot, a szeme is könnybe lábad. Ismét megpróbálja lekaparni, de mindhiába. Vajon hány perc telhetett el, amióta beterelték őket ebbe a szobába? Nincs óra a falon. Korgó gyomra túl hangosan tiltakozik az éhség ellen, bár ezzel nincs egyedül, senki sem reggelizett, ez az utasítás is elhangzott a telefonban. Hiába az üres gyomor, mégis valami érthetetlenül nehéz dolog szorítja, húzza törzsének közepét befelé egyre mélyebbre és mélyebbre. Eszter tisztában van vele, hiába is reggelizett volna, nem az éhség érzése okozza azt a mázsás súlyt a gyomorszája tájékán. Csak tűnne már el. Csak lenne már túl ezen az egészen. A mellette ülő nő hirtelen odafordul és megkérdezi, egyedül jött-e. Eszter némán bólogat. Ilyenkor bezzeg nem fogja senki a szoknyánk szélét, mondja keserű mosollyal az arcán. Első?, kérdezi. Eszter megint bólint. Nekem második, de otthon van már négy, mondja. Egy pillanatig a semmibe réved, aztán gyors mozdulattal törli le az arcán végigfutó könnycseppet, mielőtt kinézne az ablakon.
Nyílik az ajtó, bejön egy nővér, nyomában hosszú, fehér műtős ruhában az orvos. Nem köszön, csak körbenéz a rögtönzött váróteremmé alakított szobában. A kórlapokat lapozgatja lassan, ráérősen, mint aki nem siet sehova. Időnként felpillant, hogy végighordozza hideg, közömbös tekintetét a szobában várakozó nőkön. Eszter azt gondolja, talán szóra sem méltatja őket, de aztán az utolsó pillanatban visszafordul az ajtóból, s némi gyűlölködő gúnnyal a hangjában teszi fel a kérdést: Ki akar elsőként megszabadulni a gyerekétől? Döbbent csönd fogadja a kéretlen provokációt. Eszter úgy érzi, mintha ezer tüzes hangya tombolna gyomra tájékán. Itt az idő. Meg sem fordul a fejében, hogy a kérdésre egyáltalán nem vár senki sem választ. Más körülmények között felháborodna. Más körülmények között nem ülne csendben, mint egy jó kislány, s nem zakatolná válaszul az agya, hogy én, én, én leszek az első. „Ki akar elsőként megszabadulni a gyerekétől?” Mintha akarná is ezt bárki – mármint úgy igazán. Más körülmények között felpattanna a székről, és az arcába olvasná ennek a rohadéknak, kicsoda ő, hogy ítélkezzen? Eszter soha nem érezte még magát ennyire egyedül, pedig nem csak rajta múlt, hogy most itt kell ülnie ebben a hideg, padlótól plafonig csempézett, vágóhídra hasonlító szobában. Hiába… A meg nem született babáknak nincs apjuk. Láthatatlanok, nincs nevük, nincs arcuk, mintha nem is léteznének. A meg nem született babáknak csak anyjuk van. Felelőtlen, meggondolatlan, szívtelen anyjuk, akit jól el lehet ítélni, meg lehet alázni felelőtlen, meggondolatlan, szívtelen tettéért.
Nem is veszi észre, annyira ösztönös mozdulat. Mint a kisiskolás az iskolapadban, lendül a keze. Minden szem rá szegeződik. Még véget sem ér a mozdulat, tudja, baromságot csinál. Érzi, ahogy elönti az arcát a vér. Bár a csupasz combjait öntené el! Bárcsak ne kellene itt lennie! Csak legyen már túl rajta. Csak tűnjön már el az a szorító üresség a gyomrából. Könny szökik a szemébe. Utálja. Utálja ezt az egészet. A helyzetet, az orvost, a rusnya hálóinget, saját magát. Az orvos tudomást se vesz a levegőben felejtett kezéről, figyelemre sem méltatja. Elveszi a nővér kezéből a listát, névsor szerint szólítja az első nőt, majd sarkon fordul, nyomában egy középkorú asszonnyal és a nővérrel. A szobában megfagy utána a levegő, senki nem szól többet.

Hét- vagy nyolcéves lehetett – tisztán emlékszik a napra. A mamánál töltötték a nyarat. Eszter szeretett a mamánál, ott mindig pezsgett az élet. Minden napra jutott legalább egy vendég, minden napszakra valami tennivaló. Aznap a mama bátyjához mentek látogatóba, Eszter, a mama és Eszter húga. A nagybácsi felesége, beteges asszony, nem nyitott ajtót, nem válaszolt sem a kopogásra, sem a szólongatásra, így a kert felé vették az irányt. Az udvaron félig összetákolt, különböző hosszúságú hegesztett, rozsdás vasrudak hevertek – később a nagybácsi lelkesen magyarázta, kerti hinta lesz belőle. Eszter nem értette, mégis minek? Mégis kinek? Hiszen a mama testvérének nincs és soha nem is volt gyereke.
Lassan sétáltak végig az árnyékos, ide-oda mozgó fényfoltokkal pöttyözött, hosszú udvaron. A végében lépcsők vezettek fel a kerti kiskapuhoz. Ahogy felértek a legfelső fokra, Eszter meglátta a nagybácsi karcsú alakját, ahogyan az ásót a földbe vágja, majd egy kis rongyzsákot hajít az előtte tátongó gödörbe. Felemelte a kannát, felöntötte vízzel a gödröt, majd lapátot ragadott, s lapátolni kezdte a zsíros, ragacsos földet vissza oda, ahonnan az imént kiásta. Mire odaértek mellé, szinte végzett. Ahogy egyik lapátnyi földet dobta a másik után, a föld alól felszivárgott a víz, mintha menekülne, mintha rettegne, még a tükre is zavaros volt, ahogy a felfelé igyekvő buborékok megtörték. Eszter nem értette, honnan az a sok buborék.
Lépteik zajára a nagybácsi meglepetten kapta fel a fejét, nem számított rájuk. De ahogy megpillantotta őket, rögtön felragyogott arcán az a cinkos mosoly, ami olyan ragadós, hogy az ember azt hihetné, mellette aztán soha senki sem lehet szomorú. Azonnal beszélni kezdett. Leellett a macska a góréba, magyarázta. Elásom az almot. Köll a fenének ennyi macska. Van itt elég, mondta és nevetett. Eszter a frissen betemetett gödörre nézett. Még mindig szivárgott a víz a föld alól. Még akkor is szökött a levegő a rongyzsákból, még előtört néhány buborék a mélyből. Gyerekagya csak abban a pillanatban értette meg, a rongyzsákban volt az alom. Kismacskák voltak a gödör fenekén. A kellemes nyári levegő hirtelen keserűnek tűnt a szájában. Enyhe émelygés fogta el, mint amikor nem reggelizik eleget, s emiatt aztán olyan könnyű lesz a feje, pedig ma evett, reggelizett rendesen. Csak egy dologra tudott összpontosítani – kismacskák vannak a gödör fenekén, pihepuha kismacskák, akiket most összenyom a föld súlya, akik most nem kapnak levegőt, akik épp csak megszülettek, máris az életükért harcolnak, s bár ők még nem tudják, Eszter számára nyilvánvaló, hiába. Elképzelte őket a zsákban. Talán rögtön fel sem fogták, hogy valami baj van. Többen lehettek, érezték egymás melegségét, puhaságát, egymás szagát, az anyjuk szagát. De valami más is keveredett az ismerős, biztonságot árasztó illatok közé – föld szaga, sárszag. És akkor talán már értették, érezték, hogy valami nem jó, csakhogy akkor már késő volt. Vakok és magatehetetlenek, nincs választásuk, nincs hatalmuk dönteni, élni akarnak-e vagy halni.
Eszter érezte, összeszorul a torka, ahogy felfelé igyekszik az a gombóc, ami után aztán jönnek a könnyek is megállíthatatlanul. Ösztönösen meg akarta menteni őket, pedig tudta, már úgyis késő. Tudta, hiába is tenne bármit, hiába kezdené tíz körömmel kaparni a földet, hiába rángatná a zsák száján a csomót, tüdejüket már összeroppantotta a föld súlya, vagy ha nem, hát földdel keveredő vízzel van tele. Meglehet, selymes kis bundájuk alatt még meleg a bőr, de az élet már elhagyta a testüket, éppen csak kihűlni nem volt még idejük. A gombóc akkorára nőtt a torkában, hogy alig kapott levegőt, de nem időztek a friss sírhant fölött. A nagybácsi mosolygott, belekezdett valami történetbe, kezében az ásó, a lapát, elindult a kertkapu felé, nyomában a mama meg Eszter húga, akiről Eszternek fogalma se volt, mennyit is fogott fel ebből az egészből. Szép kertje volt a nagybácsinak. Inkább gyümölcsös, mint kert. Halványan szűrődött át a napfény a gyümölcsfák lombjai között. Eszter sem nézte tovább a betemetett gödröt, elindult a többiek után, s tudta, hogy nem lehetséges, tudta, hogy csak a képzelete játszik vele, de a kertkapuból visszafordulva hallani vélte az alom kétségbeesett nyávogását.

Készülődés közben Eszter egy vastag kötött pulóverre akadt a szekrény mélyén. Már el is felejtette. A mama egyik pulóvere, amit Eszter évekkel korábban hozott el a mama házából. Ahogy kezébe vette, önkéntelenül emelte az orrához. Reflexszerű mozdulat volt, mint amikor az antikvárium polcairól leemelt könyveket szagolgatja. Mélyet szippantott belőle. Az ismerős illat megtöltötte az orrjáratait, s kiutat keresve könnyeket tódított a szemébe. Az illat, a mama illata még most is ott pihent az évek óta a szekrényben felejtett pulóver gyapjúszálai között, mint megannyi emlék időkapszulába zárva. Lassan lélegzett ki, be. Ki és aztán újra be – ízlelgette a pulóver édeskés, állott szekrényszagát. Mert nem illat volt az, inkább szag. Jóleső, ismerős szag, ami melegséggel töltötte el, és megmozdította a szíve helyén azt a rég elfeledett űrt, amit a mama halála utáni gyász hagyott benne. Azt a tátongó, végtelennek tűnő, üres feketeséget, ami úgy fojtogatta heteken, hónapokon át.
Eszter jól ismerte ezt az illatot. Sőt, pontosan fel tudta idézni azt is, mikor érezte utoljára, mert a pulóvernek éppen olyan volt az illata, mint a mama ruháinak, amiket pontosan ugyanígy szagolgatott egyesével, miközben a szekrényét pakolták ki a temetése után. Minden ruhát szépen egyesével bele a nagy fekete szemeteszsákba. Egyiket a másik után. Ruhák, cipők, kézitáskák, élére vasalt zsebkendők, fésűk, térdzoknik, képek, rég elhalványult ifjúk kéz a kézben. Eszter most is pontosan fel tudja idézni, hogyan siklott ujjbegye azon a vékony, fényes papíron. Csodálkozva emelte maga elé a fekete-fehér képet. A bal felső sarokban a mama neve állt, gondos rendbe szedett, apró, fehér betűkkel. Eszter tudta jól, mi az a világos maszat a trapézszerű feketeségben. Hiszen ez biztosan az anyja. Széles mosollyal nyújtotta felé az ultrahangképet. Eszter először nem értette, miért jelent meg anyja szája szélén az a baljós híreket köszöntő, lefelé hajló ránc. Felfedezésének öröme nem tükröződött anyja arcán. Nem stimmel a dátum, mondta szárazon, majd visszaadta Eszternek a kissé gyűrött papírdarabot, s szó nélkül pakolt tovább. Nem értette meg azonnal, miről van szó, de valami néma egyetértés, kimondatlan, mégis mindkettőjük által tiszteletben tartott megegyezés uralta a pillanatot. Ösztönösen tudta, nincs több kérdés. Egy ideig még szótlanul meredt a téves dátumra, majd lassan, óvatosan a szemeteszsák aljára csúsztatta a felvételt.
Eszter gondosan összehajtotta a mama pulóverét. Előfordulhat, hogy az altatás után fázni fog, ráadásul jelenleg nincs fűtés a szülészeten, takarót nem biztosítanak. Ezt is a telefonban mondták. Mielőtt a ronda rózsaszín hálóing mellé tette volna a csomagba, még egyszer az orrához emelte a puha gyapjút, magába szívva minden emléklenyomatot, amit ez az illat, mint DNS-szál a géneket, hordoz. Mintha a sorsunk tényleg meg lenne írva, hasított belé a gondolat. Mintha elődeink életútja éppen úgy fonódna össze saját, jól kitaposott ösvényünkkel, ahogyan legapróbb alkotóelemeink tekerednek egymásba. Mintha felmenőink életének valamennyi pontosan kiválogatott filmkockája ugyanúgy öröklődne tovább, ahogyan a hibás gének, amiket senki nem kíván, csakhogy nincs hatalmunk a leosztás sorrendje felett. Később Eszternek az anyja mesélte, hogy a nagybácsinak is volt gyereke, azaz lett volna, ha a felesége nem dönt másképp. Ha nem lett volna önző. De a nagybácsi felesége önző volt, nem akarta azt a gyereket, aztán meg mikor már akarta, nem jött.

Még mindig a hálóinge szélén éktelenkedő foltot vakarássza idegesen, amikor szólítják. Torkában a gombóc, gyomrában a szorító üresség. Attól fél, ha most feláll, menten összerogy. De mennie kell. Muszáj, nincs más választása. Vagyis lenne, lehetne, ha nem lennének ambíciói meg álmai. Ha nem akarna utazni, világot látni, ha lenne saját háza, munkája. Ha nem bélyegezné meg egy életre, hogy huszonegy évesen gyereket szült a senkinek, mert ennek a gyereknek nincs apja. Lehetne más választása, ha fel tudná adni a szabadságát és az életét. Százszor átgondolta, jól megfontolta, most mégis itt áll, mint akiben kővé dermedt az akarat. Elméje mélyén, agya racionális érveléseit túlordítja egy ismeretlen, mélyről jövő hang – lehetne más választása, ha nem lenne önző. Mintha az az ezernyi hangya, ami eddig a gyomrában tombolt, szertefutott volna, ég minden porcikája a szégyentől, ahogy feláll. Önző vagyok. Nincs más a fejében, csak ez a sziklaszilárd, forrástalan, gyökértelen gondolat, hogy önző. Önző és hálátlan, kegyetlen és szívtelen.
A nővér kérdőn néz rá, s Eszter egy pillanatra elbizonytalanodik. Lassú, nehéz léptekkel indul az ápoló után, s bár nem néz senkire, magán érzi az őt körülvevő nők tekintetét. Rosszul érzi magát. Hánynia kell. Ezen a ponton fogalma sincs, ez még a reggeli rosszullét, vagy az önvád próbál utat törni magának – irtózik attól, amit tenni készül. Nagyokat nyel, hátha le tudja küzdeni száraz torkán azt az egyre növekvő gombócot a feltörni készülő könnyeivel együtt. Bármit, csak sírni nem szabad. Egyik lábát teszi a másik után, lassan, csoszogva, remegve, mint akit a vesztőhelyre visznek. Összegörnyedve lép be a szülőszobába, mintha sajátja mellett vállán cipelné valamennyi női felmenőjétől örökbe kapott összes bűn terhét. Örökül kapta ezt a gyűlöletet, ami most benne lángol, örökül kapta az önvádat is. Örökül kapta azt, hogy nő, s azt is, amilyen. Örökül kapta a másodlagos helyét, s azt is, hogy ha más kárán magát szereti, az nem fér össze azzal, amit nőnek lenni jelent. Nem neki mondta az anyja, hogy önző, amiért nem áldozza fel magát idő előtt az anyaság oltárán. Nem is róla mondta. De kimondta. Előtte mondta. Hogy szégyenletes, amit tesz, benne volt az összes elsuttogott történetben, abban, ahogy a szomszéd egy utcabeliről azt suttogja, eltetette, a néma ultrahangfelvételben a szemeteszsák alján, a szavak és tettek nélkül továbbörökített női életutakban. Hogy fájdalmát el kell temesse magába, vadul ordítja arcába minden néma, szánakozó tekintet. Nem fájhat. Nincs joga a gyászra. A gyilkos nem gyászolhatja az áldozatát.
Annyira fél, hogy sírni is elfelejt, amikor meglátja az ósdi szülőszékből a plafon felé meredő fém lábtartókat. Retteg, de ez senkit nem érdekel. Itt a gyakorlatias mozdulatok és a rutin az úr, nincs helye az empátiának. Lesütött tekintettel néz körbe az ütött-kopott szülőszobában. A falat fejmagasságig fehér csempe borítja. Az asztalokon és szekrényeken mindenféle steril fémeszközök sorakoznak, arra várva, hogy tegyék velük, amit tenni kell. Nincs diszkréció. Nem sajnálják, helyette sürgetik. Mire vár már? Üljön fel, feküdjön le. Eszter remegve dől hanyatt a szülőszéken. Megvakítja a fény a feje felett. Az egyik nővér éppen a szülőszék lábtartójához kötözi a lábát, miközben a másik anélkül hajtja a nyakáig a rusnya hálóinget, hogy megkérdezné, készen áll-e. Pedig nem áll készen. Sem arra, hogy anya legyen, sem arra, hogy a meg nem született gyerekének sorsa felől döntsön. Eszter saját akaratából van itt, mégis úgy érzi, erőszak, amit most vele tesznek. Borzasztóan fázik, de az is lehet, a félelemtől remeg. Az aneszteziológus a nevét kérdezi, hány éves, honnan jött. Eszter nem találja a hangját. Tűszúrás, visszaszámlálás – lélegezz mélyeket. Az utolsó kép, amit lát, a szülőszékhez kötözött lábai között az orvos közömbös tekintete, ahogy két kezében a steril fémeszközeivel Eszter felett néz egy pontba. Az aneszteziológus jelére vár. Eszter nem veszi észre, mikor csúszik a fényből a néma, mély sötétségbe. Csak legyen már vége. Csak legyen már…

Valaki a két vállánál fogva rázogatja, ébreszteni próbálja. Mintha valami mély barlangból hallaná, úgy szól a nővér hangja. Eszter megpróbálja kinyitni a szemét, de a kábultság még erősebb, képtelen fókuszálni. Csak fényeket lát, homályos, szétfolyó formákat maga körül. Aztán lassan kitisztul a kép, egy ablak, egy ajtó és néhány, sietős léptekkel mozgó alak. Fogalma sincs, hogyan került ide. Négy vagy öt ágyat toltak szorosan egymás mellé, lepedőbe csavart, az altatás bódultságát kiheverni próbáló nők hevernek egymás mellett, mint a szardíniák. Ekkor éri el tudatának felszínét, hogy vége, túl van rajta. Megpróbál felülni, de túl nehéz a feje, még szédül az altatástól. Az erőltetett mozdulattól valami melegség önti el az alhasát, majd a melegség kifelé tódul, s érzi, ahogy elönti a vér. Még mindig nincs rajta alsónemű, de valaki vastag és hosszú betétet helyezett a combjai közé. Sajog a feje, s ahogy kitisztul a tudata, lassan a teste is felébred. Gyenge, de kitartóan szurkáló fájdalmat érez a méhe tájékán. Egy másik nővér siklik látótere közepébe, hazamehet, mondja, siessen, kell az ágy. Eszter feltápászkodik, még mindig erősen szédül. Összeszorított combokkal elcsoszog a székig, ahol egy órával korábban azt az idegesítő foltot kapargatta kétségbeesetten. Azóta szerzett még néhány vöröses, barnába áthajlót mellé. Most már egyáltalán nem érdekli, mit gondolnak róla. Ügyetlenül öltözik, majd sajgó testtel a kijárat felé veszi az irányt.
Hazaérve veszi észre először, hogy eltűnt a szorító üresség a szíve alól. Fellélegzik. Először majdnem valami, a boldogsághoz hasonló, kellemes melegség árasztja el a mellkasát, de a megkönnyebbülés mámorát hamarosan keserű és fojtogató lelkiismeret-furdalás váltja fel, s váratlan, visszatarthatatlan erővel tör fel belőle a zokogás. A nappali ősz eleji fényáradatban úszik. Nincs étvágya, pedig reggel óta nem evett semmit. Az alhasa szúrásai egyre erősebbek, s mintha lázas is lenne. A zokogástól pedig alig kap levegőt. Beveszi az első adag antibiotikumot, s egy forró teával a kezében, a mama pulóverével a nyakában a kanapéra heveredik. Nem tudja, mikor nyomja el az álom, de az édeskés illat alvás közben sem hagyja magára. Fogalma sincs, mennyi ideig alszik, percekig csak, vagy órákig, de amikor felébred, fényesebbnek tűnik a szoba, mint korábban. Mintha a homloka kevésbé lenne forró, s talán a méhe is kissé nyugodtabb. Eszter nagyokat pislog a fényben, és tudja, nincs egyedül. Eszébe jut a mama, a téves dátum, a fehér maszat a trapézszerű feketeségben, a kimondatlan szavak, a mozdulat, ahogy feje fölé, a fénybe emeli a régi felvételt, aztán gondolatban melléteszi a sajátját.