A ma emberének sorjázó aggodalmain, gyötrelmein vajon felülkerekedhet-e valami lélekemelő érzés? A családok félelmein értelmetlen háborúktól, bántalmaktól, betegségektől, nincstelenségtől? Pedig itt a kereszténység legnagyobb ünnepe, örülni kellene, boldognak lenni! Amikor új ruhát öltenek a házak és a kertek, tudhatod: közeledik, vagy már itt is van a húsvét – zsibongó vendégrajával, az utcát járó fiúcskáival, akik kölnivizes üveget szorongatnak a kezükben, és apáik szokásait követve nyomják le a kapuk kilincsét. Tarka masnis, sikongó kislányok, kényeskedő csitrik, píronkodó menyecskék várják izgatottan a locsolkodókat, hogy közülük a kedvesebbeket meginvitálják egy falat főtt sonkára, tojásra és kolbászra meg korty borra a gazdagon terített asztalhoz, amelyhez sokan odaférnek ilyenkor. S festett tojásokkal ajándékozzák meg őket.
A húsvét a nagy családi találkozások ünnepe, legalábbis az volt a jólét, a béke és a nyugalom esztendeiben, amelyekben ugyan (az ügyeletes szemektől és fülektől) félve mentek misére az emberek, de délután már felszabadultan koccintgattak egymással a bőséges estebéd után. Jött azután újra meg újra a borzalmak és a bezárkózás ideje, s a vidéki vagy külföldi rokonok közül csak a bátrabbak látogattak haza, közös dolgaink jobbra fordulására várva.
A távolság pedig egyre növekedett közöttük és a külföldre szakadt honfitársaik között, s ma már ezernyi bizonylat, sőt vízum kell ahhoz, hogy együtt tölthessék a húsvétot, akár úgy, hogy az itthoniak mennek hozzájuk, akár úgy, hogy ők jönnek haza. Az első esetben pénzünk nincs a költséges utazáshoz, a másodikban malackánk az ólban, amelynek sonkáját le lehetne kanyarintani…
Szép ünnepünk lesz azonban a mostani is, mert a múlt szép emlékei és a jövő álomképei vetülnek rá óhatatlanul. Az utóbbi két esztendő járványai, szomorú háborús eseményei pedig megtanítottak rá bennünket, hogy az ember esélye boldogtalan korokban is csak az lehet: kitartson elképzelései mellett, és töretlen hittel küzdjön egy jobb világ eljöveteléért, együtt az Emberfiával, aki az életbe vetett hit jelképévé lett halálával, majd föltámadásával.
Várjuk hát feltámadását, a szeretet elvén alapuló országa eljövetelét szerte e térségben! S örülnénk, ha már ez a húsvét a béke, az egészség és boldogság előhírnöke volna. Ezért hát szülővárosunk vagy -falunk szeretetteljes környezetében ünnepeljünk most is tiszta lélekkel és szívvel, mint kicsiny gyermekkorunkban! Emlékeink váljanak valósággá, legalább néhány napra!
Kék ruhás Mária-szobor áll egy kicsiny falusi mellékoltár mellett, ragyogó örömmel az arcán: feltámadott a holtra kínzott, keresztre feszített egyszülött fia.
Néztem, sokat néztem a gipszből szépre formált asszonyalakot – az egyenes tartású fiatal nőt, aki a harminchárom éves Jézusnak a nővére vagy akár a húga lehetett volna, de aki csak ilyen lehet: szép, a szeretet megtestesítőjeként.
Talán nem is áll újra meg újra elém ilyenkor húsvétkor, ha nem emeli úgy fel kedves arcát a szobrász simogató keze; fel a nap színeitől megfestett égbolt felé, ahol csodálatos világokat sejt a kipányvázott elme. Az emberi értelem, amely igazán csak az álmaiban képes rá kirótt sorsa elé lépni. A gyermek anyját álmodja magához, az anya lányát vagy fiát, legyen hároméves vagy harminchárom…
Mozdul a kéz, és a finom asszonyi ujjak között zizzen a gyolcs, amelybe Jézust takarták. Ez is bizonyság arra, hogy Máriáé a legnagyobb kincs: fiának örökléte. A felismerés ereje lök mellbe: hát nem is tudom, mi lett később ezzel az asszonnyal? A fiatal Máriával.
Ebben a reményteli magasra tekintésében teljesedett ki számomra az anya, aki az élet legkivételesebb pillanatát élhette meg: szeretett gyermeke újraszületésének mérhetetlen döbbenetét. Nagyobb örömet a világra hozásánál, mert méhében hordozott magzatáról még semmit sem tudhatott, ám felnőtt fiát ismerte már, látta és láttatott általa.
Az emberek pedig a maguk módján beszélnek összevissza, hogy talán mégsem az történt meg, aminek meg kellett történnie, hanem ellopták a testet… Ám Mária arcán ott a fény, amely csak az anyának lehet sajátja.
A kalmárlelkű elöljárók és az irigy csőcselék akkor sem gondolt a gyermeke életének örvendő és újraszületésében reménykedő anyával. Mert nem számolt az újraszületés lehetőségével. Magának óhajtott megszerezni mindent, másoknak adni nem kívánt semmit. Képes volt saját társai torkának esni, elárulni tanítóját. Ma ugyanezt teszi.
Ha messzire távozottak után néz ma a kicsiny mellékoltár Mária-szobra is, megváltozik-e a tekintete? Látja-e sokat szenvedett síksági táj embereit, akik mentek vagy maradtak, mindenképpen egy más, új világ eljövetelére várnak. S készülnek benne egy, az eddigieknél biztatóbb húsvét megünneplésére. Amely az emberségében megtisztuló téveteg halandóval születik újjá, és az életről oly keveset tudó, ám azt mégis szebben és tisztábban megélő gyermekekre bízza a jövőt.
