Néhány hónappal ezelőtt, miután értesültem, hogy Orcsik Roland újabb monográfiaszerű dolgozatot szándékozik írni Domonkos Istvánnak immáron nem csak műfordítói munkásságáról, hanem költészetéről is, a Forum Könyvkiadó Intézet jelenlegi főszerkesztőjének, Virág Gábornak átadtam egy olyan, több mint húszoldalas Domonkos-kéziratot, amely „befejezetlensége” miatt mindeddig nem jelenhetett meg. Pontosabban, maga a szerző kért nemegyszer, mindaddig ne jelenjem meg, amíg áldását nem adja rá.
Akkor 1986 nyarát írtuk. Svédországból érkezett haza, ahova öt évvel korábban családjával felesége, Thea szülővárosába költöztek. Viszont hozott magával egy kötegnyi kéziratot, amelyre rá volt írva, „Készül, de még nem végleges”. Már szóban tette hozzá: kell még néhány hónap a befejezéséig. Valóban voltak ezen géppel és kézzel is írt sorok, majd átírt, sőt áthúzott részek is, de már az első oldalon föl-fölcsillantak olyan jellegzetes Domonkos-sorok, mint például:
… szépek az ütőhangszerek
a gumibotok bakancsok
a bikacsökök bokszerek…
forgattak akár a tárcsát
uram
segíts át a gáton
hisz összehajtottam a nadrágom…
Majd nem sokkal odébb:
… nem kell se szeg se koporsó
se kereszt se ecetes kendő
elégett minden
a férc is az érc is
a fejtő
borbolya
brácsa
a pisztolyagy és benne
a fogant gondolat…
Többen ültük körül a Forum Könyvkiadó asztalát, amikor – a közismerten Domi – arra kérte Fehér Kálmán Forum-igazgatót és Bányai János akkori főszerkesztőt – ha jól emlékszem, ott ült az asztalnál Bori Imre Híd-főszerkesztő, Böndör Pál költő és Maurits Ferenc grafikus-műszaki szerkesztő is –, hogy régi verbászi ismeretségünk, barátkozásunk okán is (testvérbátyám, Attila és én, mi voltunk személyes fölkérésre A kitömött madár című regénye kéziratának első olvasói), engem bízzanak meg leendő kötetének szerkesztésével. Ezt a javaslatot mindannyian elfogadták, s így már saját csúnya kézírásommal íratta föl a címet is: Allegro. Szerződést is kötöttünk vele, hogy a mű elkészültével verseskötetét megjelentetjük.
Az eredeti kéziratról készült fénymásolatot vitte magával, de sokáig semmi visszajelzés nem érkezett. Hiába hívtam. Várady Tibortól kapott új telefonszámán viszont már jelentkezett, de csak újabb és újabb határidőket kért. 1991-ben már verses felkérést is küldtem a Híd akkori Versek éve révén Uppsalába, de a válasz: „Kösz, hogy gondolsz rám, az idézetek jók, mintha nem is én írtam volna.”
S akkor ezúttal még csak két idézet a soha be nem fejezett poémából:
…áriaszerű jajgatás
torossebszortyogás
csendveretű haláltusák
burkós-furkós koponyareccsenések
tökéletes nyakszirttörések
kötél
kő
tél
szilaj rusztikus rúgások…
S mindezekről írtam recenziómban, hogy függetlenül attól, hogy „csak” nekirugaszkodásoknak kell tekintenünk e nem rövid szöveget, benne a Domonkosra oly jellemző verselés megannyi kellékére, a tragikum és cinizmus együttes megjelenésére kell felfigyelnünk. S mintha a trombonista zenész is megszólalna bennük: gyors ütemben ad elő, vidám, pergő és tragikus tempós sorokat. Számadásnak, összegzésnek szánta-e az Allegrót, most már sosem tudjuk meg, de remélem, e „torzóban maradt” poéma az említett dolgozat elkészültével még több értelmezést is nyer.
Domonkos István halálhírének vételekor most e vers zárósoraira is jobban figyelek, miszerint:
…magyar zeneszerzőnek tartom magam…
útban vagyok hazafelé
temetésem a lehető legegyszerűbb legyen
