Kék

Nagyjából tíz évvel ezelőtt jártam egy helyen, amiről akkor még nem tudtam semmit, csak a nevét ismertem meg azon frissében: Hevér-tanya. Amikor megérkeztünk, csak annyit érzékeltem, hogy képzőművészeti alkotótevékenység közegébe kerültem. Ha emlékeim nem csalnak, Virág Gábor közbenjárásával kerültünk oda néhány fiatal költő-író társammal együtt, és felolvastunk, beszélgettünk, meglehetősen kötetlen irodalmi estet rögtönöztünk. Valami isten háta mögötti helynek tűnt, amiről előzetesen semmilyen információm nem volt, ahogyan arról sem volt sejtésem, mi is zajlik ott pontosan. De hát mi nem számít ismeretlennek egy taknyos kölyök számára, aki épp akkor, egy ténylegesen isten háta mögötti helyről csöppent bele a vajdasági művészvilág rejtelmes bozótosába?
    Egyet azonban már akkor megsejtettem-megéreztem, majd pedig idővel megértettem, és gondosan elraktároztam, rendszereztem elmémben: a hely szellemét különleges kettősség határozza meg. A nagybetűs világ része is, egyszersmind ettől a világtól elemelkedett külön létmező, másik szféra, ahol eltérően működnek a fizikai és mentális törvényszerűségek. Ennek az alkotói térnek valami egészen sajátos kisugárzása van, ami két fő összetevőből ered, ezek egymásmellettiségéből születik: az egyik a tanya magától értetődő természetközelisége, a másik az ilyen térbe (vissza)kerülő emberi kreativitás és alkotóenergia. S a két fő összetevő így egy harmadik minőséget hoz létre, amit akár a művészi teremtés lényegének is nevezhetnénk, az antik miméziseszmény, egyszersmind a testetlen idea szabad áramlása jegyében – mindkettő megvalósulásához eszményi közegben vagyunk.
    Az idei TAKT témája a kék volt. El kell árulnom, meglepődtem, amikor megtudtam, hogy ez lett a tábor mottója. Mert hiszen a kék „csupán” egy szín, hogyan lehetne egy tíznapos tábor fő motívumává tenni? Aztán persze beláttam, hogy tévedtem. A kék kiemelt színe a palettának, egyszerre köti meg a művészi szabadságot, és töri össze láncait. Kvantumfizikai szuperpozíció: teljes művészi-formai behatárolás, és teljes szabadulás a korlátoktól-kapaszkodóktól. Azt hiszem, ez a kettősség elementárisan érzékelhető az itt bemutatott alkotásokon.
    Miből származik a konkrét és metaforikus kék univerzális ereje? Mi az ősmotívum, mi a jelkép lényege? A kék a bolygónk alapszíne, a kék az életünk feltétele. Kék a víz, ami a Földünk felszínén és testünkben közel megegyező arányban uralkodik. Az óceánok, tengerek, tavak, folyók kékségét tükrözi az ég, amit a gyermek természetesen kéknek fest meg. Két kékség között, kékesfehér levegőben élünk, miután kiszakadtunk a születésünk előtti, atlantiszi ősóceánból.
    De a kék mint funkció is létezik, amikor az alkotóművész közlésként használja, mondandója lényegévé, testévé teszi, amikor eredetileg nem kék utcák, falak, terek, tárgyak, emberek, állatok, növények, motívumok és jelképek változnak kékké.
    Az itt bemutatott alkotások ötvözik a kéknek ezt a két természetét, egyszerre használják fel az őselem-őszszín tulajdonságát, valamint a kék mint közlési funkció lehetőségét. S egy szerveződési szinttel feljebb maga a kiállítás is ennek a kettősségnek a jegyében működik.
    Mégis, a legegyszerűbb talán, ha képzeletünkre bízzuk a kérdés megválaszolását, mégis mi a kék, milyen a kék. Örvénylik, átfolyik, hullámzik, képlékennyé válik, megszilárdul, elpárolog, szublimál. Határvonalat képez, elmossa a határokat, kitölti, feloldja a teret. Magától elválaszthatatlan, szétválaszthatatlan, magával és mással összekeverhető és összekeverhetetlen. Tenger, folyó, tó, patak. Szemek tükre, egek távlata. Tiszta, zavaros, átlátszó, átláthatatlan, kemény, puha, erős, gyenge, nyugtató, félelmetes. Kék, kék, kék. Beleveszik az elme, a józan ítélőképesség.