1. rész
Hamvas Béla szerint Kr. e. 600 körül ment végbe az emberiség történetének leglátványosabb világlátás-váltása. A nagy magyar gondolkodó az üdvtörténeti felfogás megváltozásának a hangsúlyával ugyanarról az egész emberiséget meghatározó folyamatról beszél, amit mi individuáció, egyedivé válás néven fogunk tárgyalni ebben a szövegben az én felfedezésének, az egységből való kiszakadásának a benső útját értve a Carl Gustav Jung által meghonosított kifejezés alatt. Karl Jaspers a szellemi változásoknak a Hamvas által említett meghatározó időszakát tengelykorszaknak nevezte el. Ő Kr. e. 800 és Kr. e. 200 közé tette az időtartamát.
Az individuáció különböző útjai
Bár a görögök körében ez az átalakulás valóban Kr. e. 600 körül vált nyilvánvalóvá, kezdetei sokkal előbbre nyúlnak vissza. A törzsi társadalmi rendszer és az azzal együtt járó mítoszi gondolkodás fokozatos áttérése az államalapító társadalmi modellre és a racionális gondolkodásra az individuáció lényegi vonása, ez a történés pedig nem szorítható egy rövid időkeretbe. Annak a kezdetleges formája a sumérok és az egyiptomiak körében 2500 évvel előbb lejátszódott, mint a görögök világlátás-váltása. Az utóbbi mégis egyedülállónak számít az egyedivé válások folyamatai között. A görög individuáció, amely az ént mint megismerőt kívül helyezte mind a világon, mind a világon túlin, a vallással nehezen összeegyeztethető folyamat volt, a közel-keleti, az indiai és a kínai viszont kifejezetten vallásos volt.
A görög individuáció ismertetőjegye az énből mint megismerőből való kiindulás, amely éppen ezért egy, az éntől önnön okánál fogva különálló világot tételez fel, amellyel a megfigyelő érzékelői-megismerői viszonyba lép. Megismerése eközben valójában az én szellemi értelemben vett világbirtoklása. E görög individualista individuációban az én a metafizikaival, az istennel, istenekkel is ilyen megismerői viszonyt alakíthat ki, a lényeglátó bölcselet útján képes lehet behatolni a világon túli titkaiba, ám ez a megismerés már nem nevezhető istenbirtoklásnak, ellenkezőleg, a metafizikai tudás megszerzése egy olyan megismerői viszony, melyben az én lesz birtokolttá, mert e tudás által az isteni bölcsesség irányító elvévé válik a filozófus életének. A görögök legalábbis így vélekedtek a metafizikai titkokba behatoló filozófiai kutatás értelméről, ez az oka, hogy az ebbe az irányba forduló bölcselőik sok tekintetben a keleti megismerői vallásokra emlékeztető erkölcsfilozófiákat hoztak létre.
Az indiai, a zsidó és a kínai vallásos egyedivé válásában az én szintén kulcsfontosságú szerepet játszik, de nem mint kiindulópont, hanem mint átvezető középpont a világ és a túlvilág, a teremtés és a Teremtő között. Ez azt jelenti, hogy benne kell megéléssé, megtapasztalássá válnia a világ és a túlvilág, a teremtés és a Teremtő között helyreállt egységnek: az indiai egyedivé válásában a megismerés megtapasztalásaként (megvilágosodásként), a zsidóban az ember akarati lényének a megéléseként (akaratazonosságként az Úrral). A kínai individuációban ugyanebben az egységet helyreállító pozícióban tűnik fel az én, de a távol-keleti gondolkodás szellemében nem statikus fogalmi keretekben felfogott határok között, hanem állandóan mozgásban lévő tartalmakként felfogva a világi és a túlvilági kapcsolatát. A világ ebben a látásmódban állandóan mozgó, átalakuló természetként és államként (birodalomként) tűnik fel, amelynek, ha harmonikusan kíván működni, akkor le kell képeznie, követnie kell azt a Taónak vagy Égnek nevezett rendet, összhangot, amely által az égi törvények megszülethetnek, mint a túlit az innenivel összekapcsoló rendezői alapelvek. Az énnek az átvezető középpont szerepében ezt a harmóniát kell felfedeznie a földi és az égi között: ha a megismerés ösvényén jár, akkor a természet és a Tao között, ha pedig az akarat ösvényén, akkor az állam és az Ég között. Az előbbi a taoizmus, az utóbbi a konfucianizmus útja.
A szétválás és a tudatosítás
A törzsi társadalmakra jellemző mítoszi, naiv gondolkodásban az objektív és a szubjektív, a közösségi és az egyéni, a transzcendens és az immanens elválaszthatatlanok. Az isteni és az emberi világ elkülönülten, mégis állandó kölcsönhatásban él egymás mellett ebben a világlátásban: egy, a kettőt egybefűző átfogó egység köti össze a két világ lakóit, az istenek függnek az emberektől, az emberek pedig még inkább az istenektől. Az individuáció ezeknek az egybeolvadt elemeknek a szétválasztása, miáltal az én (kiszakítva önmagát az egységérzetből) tudatosítja a benső és a külső különbségét: az alanyiságával szemben álló tárgyi világot, az egyediségével szembeni közösséget, valamint az immanens szférával szembeni transzcendens szférát. A történés megértésének a kulcsszava a tudatosítás. A tudatosítás ténye ebben az esetben azt jelenti, hogy az egyedivé váláson áthaladt ember számára a szétválás, az azzal együtt járó elidegenedés-érzet csak ezután válhatott kérdéssé: méghozzá civilizációs kulcskérdéssé. Mint emberi alapprobléma látensen természetesen előtte is jelen volt, de nem kérdésként. A tudat előterébe lépve ez magától értetődően válaszadásra ösztönzött. A válaszokat a vallás, a filozófia, a művészet és a megváltozott társadalmi fölépítés öntötte formába. Máshogyan Keleten, mint Nyugaton.
Nyugaton ez a történés a keletitől eltérően ment végbe. Itt az én kiindulópontnak számított, aki különálló megismerői viszonyba került az individuáció révén a világgal és a túlival, ez a speciális látásmód pedig – eljutva a metafizikai, a túlvilági, az isten tagadásának a gondolatáig – a későbbiekben utat nyithatott egy materialista, vallásellenes világkép kialakulása előtt. Ez a materialista világlátás hasonlósan kétdimenziós, mint az individuációt megelőző mítoszi volt annak idején, csakhogy ebben az embervilággal szembeni istenvilág szerepét, hiszen nem hisz az istenekben, maga a megismerői, transzcendentális én veszi át. A vallásos egyedivé válásokban ez a lehetőség nem merülhet fel, hiszen azokban az én átvezető középpontnak számít a világ és a túlvilág között, és értelmét veszítené a maga léte is, ha tagadni kezdené a túl(világ)i létét. Ugyanez történne, ha a világ nemlétezését állítaná.
Ezen a két módon válhatnak egyébként nihilista gondolkodásmódokká a vallásos individuációra épülő világlátások.
(Folytatása következik)
Nyitókép: pixabay.com
