3. rész
Az individuációs tudathasadás
A megismerés polgárjogáért vívott harc fölélesztette a szintézisben háttérbe szorított szerepet játszó, megismerői irányultságú görög individuációs minta iránti érdeklődést a középkor végén, a reneszánsz és a humanizmus korszakában. Ez vezetett el fokozatosan az újkori antropológiai fordulatig, amely a görög individuáció mintájára újból az embert és a megismerői-érzékelői ént helyezte a világlátás középpontjába.
Ez hívta életre azt az igényt, hogy új alapokon állítsák helyre a szintézist a zsidó és a görög individuációs minta között, már nem vallási alapon, és azzal a határozott szándékkal, hogy a két minta megújított összeegyeztetésében már az egyedivé válás görög modellje legyen a kiindulópont, a keresztény modell pedig a háttérbe szorított.
Az újkori antropológiai fordulat ennek a megújított és radikálisan átalakított szintézisnek volt a terméke, ez az oka, hogy az antropológiai fordulat központi kérdése már nem a mi ez vagy ki ez kérdése, mint a görög individuációs mintáé és annak uralkodó diszciplínájáé, a filozófiáé volt, hanem a hogyan, a mi módon (működik) kérdése, ez pedig már a tudomány alapkérdése. E megismerői kérdésváltás és a világ felé forduló figyelemátirányítás hozta létre a felvilágosodás korától fogva domináns diszciplínává váló empirikus tudományt.
A kereszténység hatása és tekintélye miatt eleinte, a 17. században még nem volt nyíltan keresztényellenes ez az új szintézisen belüli világlátás-fordulat, de a 18. században, a felvilágosodás korában az élen járó gondolkodók már határozottan ki merték mondani, hogy a kereszténység istennel való akaratazonosságot kereső gondolkodásmódjának háttérbe kell szorulnia, azaz a templom falai mögé kell visszavonulnia, a társadalmat ugyanis a szintézisben előtérbe kerülő görög individuációs minta megismerői irányultságának, azaz a tudománynak kell irányítania ezentúl.
Az egyenes ellentéte ment végbe ekkor annak, mint ami a konstantini fordulatot a követően a 4. században lezajlott, amikor a társadalmi előtérbe kerülő, hitalapú keresztény világlátás kezdett harcot a teljes kiszorítás szándékával a megismerői irányultságú, ókori görög-római világlátás ellen, amelyből csak a vallási világképével maradéktalanul egyezőnek látszó tartalmakat volt hajlandó megkímélni a teljes szellemi megsemmisítéstől. A francia polgári forradalmat követően ugyanez a harcias lelkület lett úrrá a forradalmi hevület alá került európai emberen, csak ellenkező előjellel, a modernitás embere ugyanis a vallásit és az egyházit, azaz keresztény világlátást kezdte el üldözni ugyanazzal az elfogultsággal, és csak azt volt hajlandó megtartani belőle, ami maradéktalanul illeszkedett a maga tudományos világképéhez.
Ennek a keresztény világlátás ellen vívott dühödt harcnak még ma, a 21. század elején sem szakadt vége, ami miatt az európai társadalom és annak a gyarmatosítással kiterjedt változata, a nyugati társadalom szinte teljesen vallástalan, kereszténységet elvesztő, dekrisztianizált embervilággá vált. E vallásnélküliségében pedig Európa teljesen kiszolgáltatottá, gyengévé lett a többi kultúrával szemben, hiszen a vallás adja a civilizációnak a közösségi, összekötő erejét, nélküle egyetlen civilizáció sem maradhat fenn sokáig. Egyetlen szerencséje, hogy még mindig létezik, és hogy még nem hódította meg teljesen a rivális szomszédos civilizáció, az iszlám, hogy épp a tőle elterjedt materializmus hatása miatt maga az iszlám civilizáció is mély válságát éli, és a Föld másik két nagy kultúrköre, a kínai és az indiai úgyszintén. Ez a szerencse tartotta meg a 21. századig a mindeddig fennálló technológiai, haditechnikai fölénye mellett.
pixabay.com
Ez a pillanatnyi szerencse nem változtat azonban azon a tényen, hogy mind Európa, mind a Nyugat civilizációs megsemmisülése közvetlen közelségéhez érkezett el, mégpedig úgy, hogy nem a kívülről jövő, rátámadó erők okozzák a pusztulását, hanem az a kezdetektől fogva magában hordozott feszültség, önellentmondás, amelyet igazából sohasem tudott összebékíteni magában.
A világcivilizációk között egyedülállóan kétpólusú európai civilizáció szellemi értelemben a megismerői irányultságú görög világlátás és a hitalapú keresztény világlátás szintézise, de legalábbis egymás mellett megférő együttélése kellene, hogy legyen. Ebben azonban az európai ember kudarcot vallani látszik, nem hogy a szintézist nem képes élni és magában megélni, hanem még a civilizációt alkotó két individuációs minta egymás mellett élésének az elfogadására sem képes. Erről tanúskodik dühödt keresztényellenessége.
A civilizációs szintézist a európai és a nyugati emberek többsége önnönmagában sohasem tudta a maga teljességében megélni. Állandó belső harcot jelentett számára ez a szellemi kétpólusúság. A többség mindig is az állandó benső és külső harcot eredményező egymás mellett élés, és nem a szintézis útján járt, ami az európai civilizáció tagja számára azt jelentette, hogy két tekintélyt kellett elfogadnia, a vallásit és a világit. (Egyúttal azonban azt is, hogy a két minta áthatotta egymást, amelynek ilyen esetben törvényszerűen be kell következnie.) Ez a vonás más civilizációkban is megfigyelhető, de sehol sem olyan erőteljesen, mint az európaiban és annak kiterjedt változatában, a nyugatiban. Éppen emiatt az európai civilizáció története úgy is leírható, mint a vallási tekintély és a világi tekintély harca, azaz mint a görög individuciós minta küzdelme a kereszténnyel.
Ez már a kereszténység megjelenésétől fogva megfigyelhető. A Szent Pál-i vallási reformmal a Jézusban a Messiást (Krisztust) felismerő kis zsidó szekta kinyitotta ugyan a kapukat a görög-római birodalom pogányai előtt is, azaz nem követelte meg a zsidó vallási törvények szigorú betartását a megtérőktől, ám ugyanakkor a számára bálványimádásnak számító görög–római kultikus gyakorlatoktól, például a császárnak bemutatott áldozattól határozottan elzárkózott. Az istenek emiatti haragjától tartó nem keresztény városlakók ezért a közösségellenesnek ítélt „különcködésért” időnként és helyenként keresztényüldözésekkel vágtak vissza.
A kezdetek kezdetéig vissza lehet tehát vezetni a két, egymás mellett élő individuációs minta közötti ellenségeskedést. Európa és a belőle kinövő Nyugat története a be nem teljesülő, hiányosan megvalósuló szintézis miatt ezért úgy is leírható, mint a görög és a zsidó egyedivé válás közötti folyamatos küzdelem. Mindkét oldalon voltak kísérletek, melyek a végső megbékélést hozó szintézis létrehozását tűzték ki célul, ám kétségtelen eredményeik ellenére egyikük sem járt sikerrel. A nyugati civilizáció a mai napig egyfajta individuációs tudathasadásban szenved.
Amikor ez a tudathasadás szélsőséges formákat ölt, akkor az egyik individuációs minta kísérletet tesz a másik teljes kiiktatására. Ezt történt a középkor elején, a 4. században, amikor az uralomra jutó kereszténység dühödt ellenségévé válik mindennek, ami a görög individuációs minta legértékesebb termékei közé tartozott: tudománynak, filozófiának, kultúrának, életmódnak. Szerencsére nem a vakbuzgók e pusztító törekvése vált az uralkodó keresztény iránnyá, emiatt történhetett meg, hogy végül is, amit az ókorból sikerült ezen értékek közül átmenteni a középkorba, az szintén a kereszténységnek, a tudós lelkületű Krisztus-követőknek volt köszönhető. Az egyház volt az, amely pusztított, de az egyház volt az is, amely átmentette az értékeket az utókornak.
Ezerötszáz évvel később, a 18–19. századtól kezdődően ennek az ellenkezőjének lehetett a szemtanúja az európai, a nyugati ember: ekkor a reneszánsz és a humanizmus korszakában újjáéledő görög, énközpontú individuáció indult támadásba elpusztítani próbálván mindent, ami keresztény, azaz mindent, ami a zsidó, vallásos individuációs mintából kinövő Szent Pál-i szintézis értéke. E modernitás korában elkezdett dühödt, gyűlölettől izzó harcot a Krisztus-követés ellen a modernitás utáni korban, a 21. században is folytatja az antropológiai fordulattal radikálisan átalakított újkori, materialista szintézis világlátásának a követője, már nem az Istenembert, hanem az Emberistent helyezve eközben a civilizáció szellemi középpontjába.
Ezzel egyúttal maga ellen, a civilizáció ellen is harcot vív. Elsősorban azért, mert Európa fennmaradásának a biztosítéka a két individuációs minta békés együttélése. Ez hozta létre, ez élteti, és egyedül ez szavatolhatja a jövőjét. Másodsorban azért, mert a sok évszázados együttélés folyamán a két minta világképe olyan mértékben átszőtte egymást, hogy lehetetlenség volna az egyikről a másik nélkül beszélni. A nyugati tudomány meghatározó kulcsfogalma, a fejlődéselmélet kialakulása például teljességgel értelmezhetetlen volna a keresztény vallási gondolkodás tevékeny ráhatásának a figyelembe vétele nélkül. A keresztényellenességéről ismert mai progresszívak mozgalma tehát sohasem jöhetett volna létre a keresztény szellemi alapok nélkül. A másik oldalról a keresztény teológia sem volna értelmezhető a görög filozófia előzményei nélkül, nem is szólva a teológiát a modernitás korában ért ráhatásokról a tudományok fejlődése következtében.
Végül pedig azért is, mert az eddigi tapasztalatok szerint vallás nélkül egyetlen civilizáció sem képes hosszú távon fennmaradni.
(Vége)
pixabay.com
Nyitókép: pixabay.com
