A természet, az ember és a művészet

Egy igazán inspiratív és gondolatébresztő kiállítást tekinthettünk meg a minap a Szabadkai Kortárs Galériában. Palásti Andrea művészetpedagógián alapuló kiállítása, a művészeten keresztül világít rá a környezetünk problémáira, a világot fenyegető veszélyekre, az emberi lét törékenységére.

– Csaknem tíz éve dolgozok a művészeti akadémián és egyre inkább azt gondolom, hogy az nem igazán inspiráló, ha kiállok a hallgatók elé, és csak beszélek. Elhatároztam, hogy az előadásaimba beleviszek némi kreativitást. Az pedig, hogy ez miként fest a gyakorlatban, kiderülhet ebből a kiállításból is. Minden szobába becsempésztem egy kis művészetpedagógiát, módszereket és gyakorlatokat.

Ami a pedagógiát illeti, úgy gondolom, hogy fontos megtanulni az alapokat, de azután ki is lépni a keretekből, mert a művészet kreatív tevékenység, meg kell neki adni a teret, hogy másmilyen legyen és fejlődjön. Közben arra jöttem rá, hogy a pedagógia is lehet kreatív, így a hallgatókat is igyekszek mindenbe bevonni. Sokat kísérletezünk, kutatunk és beszélgetünk. Arról is volt szó, hogy nagy katasztrófákat élünk meg mostanában, háborúk dúlnak a világban, a klímaváltozás hatásai pedig egyre súlyosabbak. Fontos, hogy mindezzel tisztában legyünk és megóvjuk a bolygónkat – hallottuk Palásti Andreától, aki tárlatvezetést is tartott.

Első és második szoba: A világvége

Tornamatracok, videóra vett fitneszgyakorlatok, meteoritok és dinoszauruszok. Ezekkel találkozhatunk az első szobában, de vajon hogyan kapcsolódnak össze?

– Ez a szoba azzal foglalkozik, hogy mi hol helyezkedünk el a világban és a világmindenségben. A múlt évben Berlin közelében meteorit esett le. A média sokat foglalkozott vele, rengetegen mentek el darabokat keresni, beleértve engemet is. Sajnos nem találtam, így csak lefotóztam azokat, amiket a berlini természettudományi múzeum munkatársai találtak. Ami viszont mindebben a legjobban érdekelt, azok a szenzációhajhász hírek, miszerint úgy is járhattunk volna, mint a dinoszauruszok. Miközben pedig az igazi meteoritokra „várunk”, valójában mi emberek vagyunk a meteoritok. Előbb fogja az ember elpusztítani a Földet, és az emberiség kihalását okozni, mint a meteoritok. Azon gondolkodtam, mit lehet tenni. Ölbe téttel kézzel várni, vagy erre felkészülni fizikailag is. Így jött létre a „kihalás-fitnesz”, amely lényegeként mozdulatsorokkal utánozhatjuk azt, ami épp történik vagy történhet velünk. Az ihletadók a nukleáris katasztrófa, a gleccserolvadás, a jéghegyek omlása, a vulkánkitörések voltak, megadva a tiszteletet a dinoszauruszoknak, így a videón a T-Rex futást is bemutatom. Ez a szoba arról szól, hogy felismerjük magunkban a pusztító erőt, és próbáljunk rajta enyhíteni, hogy tovább élhessünk a gyönyörű bolygónkon.

A második szobában meteoritok közt találhatjuk magunkat. Párnaszerű maszkokat készítettem – meteoritok fotóival –, amiket a fejünkre tehetünk. Ehhez az ötletet Timothy Morton filozófus, ökológiai gondolkodó adta, aki azt mondta, hogy mi vagyunk az aszteroidák. Ezt szerettem volna fizikai formában is megjeleníteni.

Harmadik szoba: Zöld környezet

– Ez a szoba az urbánus természetről szól. Az újvidéki kertészeti közvállalathoz fordultam, archív fotókért, mivel fotózták a város zöld felületeit. Ezek alapján készítettem egy munkafüzetet, amely elsőre úgy néz ki, mintha a gyerekekhez szólna, amennyiben viszont művészhallgatók kezébe kerül és beindítja a kreativitást, bármi megtörténhet, művészeti értékű alkotásokat is eredményezhet. Ezzel szeretném a felhívni a figyelmet azokra a zöld felületekre, amelyek mellett elmegyünk és nem is foglalkozunk velük, holott sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének, és a kertészeti dolgozók jól végzik a munkájukat.

Negyedik szoba: A tárgyak és mi

– Ez a szoba kreativitásról szól, és otthoni gyakorlatokra koncentrál. Az alkotómunka is lehet stresszes. A művészek jól tudják, hogy valamikor nagyon nehéz hozzáfogni az alkotáshoz. Előttünk egy üres papír, mit kezdjünk vele? A gyakorlatok lényege, hogy levegye rólunk az ún. alkotói szorongást, hogy valamit muszáj tennünk. Gyors, kis, konkrét és egyszerű feladatokról van szó, amelyek megoldására egy perc áll a rendelkezésünkre. Például: készíts egy kis csúszdát, azokból a tárgyakból, amelyek a kezed ügyébe kerülnek, és valamit csúsztass le rajta. Vagy: nézz ki az ablakon, és mintha egy képet látnál, adj címet a látványnak, ami eléd tárul. Egyáltalán nem az a fontos, hogy pontosak és szakszerűek legyünk. A lényeg az ellenkezője, hogy ne legyünk tökéletesek. Próbáljunk festeni különböző tárgyakkal, alternatív eszközökkel, amelyekkel képtelenség tökéleteset alkotni. Szabaduljunk meg annak nyomásától, hogy muszáj valami tökéleteset kell létrehoznunk.

Ötödik szoba: A belső univerzum

– A személyes problémák is az életünk részei. Anyukámnál méhnyakrákot diagnosztizáltak és sok mindenen kellett keresztülmennie. Ez engem nagyon letört, úgy éreztem mintha rám esett volna egy meteorit. Sehogy sem tudtam ezzel megbirkózni és kerestem a módját, hogy feldolgozzam. Ekkor az anyukámmal a művészetet, az alkotómunkát hívtuk segítségül. Egy régi nőgyógyászati tankönyvből kimásoltuk a méhnyakrákot, kifestőlapokat készítettünk és ezeket színeztük. Ez rám terápiaszerűen hatott. A lapokat azután sokszorosítottuk, és a hallgatókkal is foglalkoztunk a méhnyakrák illusztrálásával. Megosztottam velük a fájdalmamat, mert az órákra jártam ugyan, de az agyam máson járt, az anyukámra gondoltam.

Hatodik és hetedik szoba: Az ökológia és mi

– A kiállítás végére visszakanyarodunk a környezetünkhöz. Ökológiai katasztrófák után kutatva, nem kell messzire menni. Mivel újvidéki vagyok, a Duna úgymond az orrom előtt van. Szinte adta magát, hogy egy kis kutatást végezzünk a folyó helyzetéről, a szennyvíz okozta problémákról. A Duna baját legjobban a kagylók tudják. A kagylók reagálnak a környezeti hatásokra legyen az hideg, meleg, apály, dagály, vagy szennyeződés. A tudósok, akik kísérik a kagylók járását, az alapján feltételezni tudják, hogy épp mi történik a Dunával. A kagylók mozgási irányának az ismerete nagyon fontos a Dunát, de más folyókat illetően is. Erről gondolkodva feltettem a kérdést, hogy tudunk-e emberként azonosulni a kagylókkal. Tudunk-e úgy haladni, mint egy kagyló. Ezt a hallgatókkal is kipróbáltuk. A tudósok által, a kagylók haladásáról készített diagrammákat vettünk alapul, és megpróbáltunk a vonal mentén haladni. Ez eltart, de pontosan ez is a lényege, hogy egy kicsit lelassítsunk, érezzük a földet, a talajt, a homokot, alacsonyodjunk le egy kicsit. A bolygónk nem más, csak egy icipici pont a világmindenségben, számunkra mégis a mindent, az otthont jelenti. A megóvása létkérdés.