Ültünk a szeptemberi fogyatkozó napsütésben
lovasi házunk udvarán: Ottó, Jutka, Ria és én,
ott ahol Virág Zoliékkal és másokkal is szoktunk;
vesztegeltünk a derűben, azt is mondhatnám,
úsztunk a boldogságban, mint a pöttyöshátú delfinek,
mint Zsigmond unokám a konyha padlóján,
de nem akarom mondani, már nem,
csak tömörítem a fájlokat.
Felidéztük az újvidéki albán cukrászdát a Buleváron,
ahol fiatal korunkban bozát ittunk,
elfelejtettem a nevét, mint annyi mást is.
A legutóbbi „Minimum rock & roll” című kötetemben
írtam a kis albán cukrászdáról, a benne kapható bozáról,
a fiatal költőkről, dialektikáról és szentimentalizmusról,
Ottó kérte, olvassam fel nekik
a bozás részletet a könyvemből.
Carigrád – mondta Ottó a cukrászda nevét,
a kis albán cukrászdáét, melynek környékén
annyi minden történt velünk, a Buleváron,
szemben a báni palotával, annyi minden:
szépirodalom, tiltások, bojkott,
szerelmek, életek és halálok;
néztük a kicsi Szeles Mónikát, a rádió mögötti teniszpályán,
új hullámok érkeztek a Dunán, új idők jöttek-mentek:
punkok és alternatívok a Mašinac pincéjében,
Laci, Csonta és a pekingi kacsa:
„Brižit Bardo bere čičke
vidi joj se pola pičke”,
Balthasar Gerards Kommando,
minden belefért: a frizuráktól a ritmusokon
és dallamokon át a falak összefirkálásig,
aztán a régi újvidéki punkok mind kivándoroltak
Kanadába vagy Hollandiába, csak Slobodan Tišma maradt
a Limánon, s írt egy Nin-díjas szerb regényt.
Ottó életműdíjat kapott Füreden,
Jutka mutatta a borítékot, benne öt darab bankó,
ráfért a sok nulla, ennyit ér errefelé, a római út mellett,
egy délvidéki költő életműve;
eszünkbe jutott, hogy a hetvenes évek elején
hosszú verseket írtunk, több száz sorosakat,
mert soronként fizettek a lapok,
azt hittük, egyszer búcsút inthetünk a szegénységnek,
sajnos, nem sikerült meggazdagodnunk.
Ria lelkes volt, mint mindig,
a svájci gazdagokról és apácákról mesélt,
elragadtatva, lelkesen, ahogy csak ő tud
(lábjegyzetek és hivatkozások közepette,
melyek megkeserítik életét,
éppen doktoriját készíti Miskolcon),
a svájci gazdagokról mesélt,
akik fizetnek a szenvedésért.
Igen, Carigrád volt a neve a cukrászdának,
Isztambul, szerbül Carigrad (a török császár városa),
Ottó azt is mondta még, hogy ha legközelebb
Szabadkára megyek, elmegyünk bozát inni,
Szabolcs, aki visszavette a Kracsun nevet,
tudja hol készítik a legjobb bozát,
és ratlukot is eszünk hozzá;
imbolygunk majd a szabadkai délutánban,
végigmegyünk a korzón, akár a Stradunon,
a két Ottó, öreg symposionisták,
vonulunk, mint egykor, Újvidéken,
a Katolikus Portától, a Futaki úton, hazafelé.
De ne siessünk annyira, csak lazán suhanjunk az időben,
még csak a régi római út mellett ültünk,
lovasi házunk udvarán, a szeptemberi napsütésben:
Ottó, Jutka, Ria és én, Gabi csak délután ért haza.
Lovasi házunk előtt vezet a régi római út,
ágazik tova: keletre, Aquincum irányába,
az egykori birodalom határa felé,
illetve nyugatra, visz a mediterrán Rómába.
A Balaton a domb mögött terül el,
kb. egy kilométerre a falutól,
tőlünk nem látszik, de nem szomorkodunk miatta,
van két pici templom: egyik katolikus, a másik református,
jól megférnek egymás mellett;
régen a hívek nem voltak olyan békések,
a lovasi református asszonyok
ganajt kevertek a moslékba, mellyel
leöntötték a veszprémi kanonokot.
Szép nyarunk volt, Gabival jártunk az alsóörsi
motoros rock fesztiválon, ahol többek között
fellépett a Ten Years After együttes, Woodstock legendái;
a halott Alvin Lee énekes-gitáros helyett
Marcus Bonfanti játszott, ügyes keze van,
a két woodstocki tag (Chick Churchill és Ric Lee)
hozta a kötelezőt, persze a kedvenc számaimat
nem játszották el:
50 000 Miles Beneath My Brain,
As the Sun Still Burns Away,
csak a Love Like a Man-t és az I’m Going Home-ot.
De akkor is szépen indult a nyár,
Woodstock és a Symposion legendája töretlen,
és mi is majdnem jól vagyunk;
nyáron benépesül a falu, kinyit a romkocsma,
a dohánybolt, és az Öreg-hegyen újból érik a szőlő.
A református templom felőli szomszédjaink,
a budapesti Vinczéék, egész nyáron lent voltak,
Lajos szomszédunk meg Bajorországban időzött,
a mesebeli neuschwansteini kastély közelében,
besegített lánya családi vállalkozásába.
Ültünk a szeptemberi foszladozó napsütésben
lovasi házunk udvarán: Ottó, Jutka, Ria és én,
Gabi csak délután ért haza,
képzeletünk úszott az Adriában, úsztunk az azúrban,
ültünk és vártuk a dunántúli naplementét,
vártuk a fölöttünk keringő denevéreket,
néha bementünk a műterembe,
megnéztük Szilágyi Lackó punk-festményeit,
Nagyapáti Kukac Péter bácskai tájképeit,
Benes József grafikáit és Maurits Ferenc rajzait
erőt merítettünk a képekből;
sajnos, Ottó „nem könnyű” című új könyvét
nem tudtam beszerezni a füredi plázában, elfogyott.
A Cicelle napok keretében, augusztus elején
a zsennyei alkotóházban Fűzfa Balázs szervezett
egy konferenciát a Symposionról és Tolnairól.
Ladányival mentünk Zsennyére, ahol
Fábián László Tolnai műveiről értekezett,
Fűzfa azzal kezdte, hogy Fábián írta
az első magyar posztmodern regényt,
amelyről – anno – a Symposionban recenzió is megjelent.
Fűzfa a „nem könnyű” című új kötetet elemezte,
Tolnai a címadó verset Jász Attilának ajánlotta,
akivel kb. tíz éve Horvátországban turnéztunk,
(horvát barátaim – Čegec, Mićanović, Rešicki –
hívtak meg a Goranovo proljeće nevű költészeti fesztiválra)
a magyar különítménynek hét tagja volt
(van egy fotó, melyen öten felsorakoztunk
a trogiri szikrázó tavaszban): Jász Attila,
Rácz Péter, Háy János, Kukorelly és én,
Karafiáth Orsolya és Kéri Piroska inkább a piacot választotta.
Álltunk a trogiri riván, fordítónkkal Lea Kovač-csal,
és bámultuk a nagy tengerjáró hajókat,
jöttek az oligarchák, az orosz Abramovicsok;
Kaštel Lukšićba is eljutottunk,
a topolyai iskola egykori nyaralójába,
mely régi pompájában ragyogott,
a Vitturi család építtette a kastélyt a 15. században,
közvetlenül az Adriai-tenger partjára;
nekem nagyon fontos helyszín,
egyik nyári iskolai nyaralásunk során,
ott, a Vitturi kastély előtt, a lukšići kikötő mólói között
tanultam meg úszni.
Ültünk a szeptemberi foszladozó napsütésben,
lovasi házunk udvarán: Ottó, Jutka, Ria és én,
délután Gabi is hazaért Csopakról.
Vártuk a naplementét a régi római út mellett,
ültünk, mint Berzsenyi Niklán,
ahol nemrég járt Ottó, Nemes Pistával
megnézték a régi kúriát,
Nemes Pista hódsági származású festőművész,
kedvenc témája a madárvilág;
szót ejtettünk még Boszniáról, Szarajevóról is,
oda majd egyszer Hegyi Zolival kellene elmenni,
és Gáspár Gáborral a višegradi hídhoz,
Héthelyi Réka azt mondja a Híd a Drinán-t olvassa,
a szerb-horvát Nobel-díjas író, Ivo Andrić regényét,
alapmű a Balkán szerelmeseinek,
Réka a nyáron Boszniában gyalogolt, a hegyek között,
Szarajevótól Međugorjeig menetelt.
Ültünk Ottó, Jutka, Ria, Gabi és én,
a foszladozó alkonyatban,
minden mindennel összefüggött,
de a denevérek nem jöttek,
csak estefelé érkeztek meg,
akkor már csak Gabival ücsörögtünk
a lovasi/balatoni éjszakában,
mélyen letüdőztük a friss levegőt.
Ami még szép volt az idei nyárban:
szállt a blues Paloznak felöl,
Zsigmonddal – mint az indiánok – táncoltunk
J. J. Cale „Call Me the Breeze” című dalára,
Gabival és Ágival Káptalantóti felé autózva
Lucinda Williamst hallgattunk,
Kovács Bandival pedig David Bowie-t;
Valczer Janival megbeszéltük, felmegyünk
majd a Baglyas-hegy tetejére, elmegyünk Bakonykúti felé,
megnézzük a madarakat, és a gombákat,
a telefonján van messzelátó és
gombahatározó szoftver is
(Baglyas–Inota–Hamvas összeforrt).
Ezen a nyáron szép volt még a tallini reptér kifutója,
szépek voltak az észt erdők és mezők,
szépek voltak a régi Hanza városok, valamint Setomaa,
„taarka tarő köögikőnő”, „ajalugu kirjanduses”,
arra nem hódítottak az ókori rómaiak,
szép volt Krakkó madártávlatból,
ahogy a magyar kosárlabda-válogatott
tagjaival a felhők felett (oda-vissza) repültünk.
Szép volt az irodalom, megszépültek a bankók,
szép volt még, ahogy Zsigmond mutatta,
hogy úszik víz alatt az uszodában – bajnoknak készül,
mutatta, hogy vesz mély levegőt,
és hogy úszik, a konyha padlóján hason fekve,
mint a delfinek.
Nyitókép: Tolnai Ottó és Fenyvesi Ottó (Fotó: Gáspár Gábor)
