A legkisebb királyfi hazatér

Vannak verseskötetek, amelyeket sorbarendezve bejárhatunk egy teljes életutat. Versek, amelyeket úgy is olvashatunk, mintha egy regényt lapoznánk: történetek, emberi sorsok tűnnek fel közben. Szentmártoni János tavaly megjelent Eső előtt hazaérni című verseskönyve is ilyen, drámai fordulatokat megjelenítő vallomás.

Az író január legvégén vajdasági körúton járt: Adán, Csókán, Magyarkanizsán és Zentán mutatta be említett kötetét. Hazatalált-e a legkisebb királyfi, párhuzamba állítható-e az odüsszeuszi sors és a költői lét, miért fontos ma is az irodalom? Egyebek mellett ezekről a kérdésekről beszélgettünk vele.

Az új verseskönyvedet olvashatjuk úgy is, mintha egy regényt lapoznánk, s eközben föltárul egy látkép egy életútról. Nevezhetjük vallomáskötetnek az Eső előtt hazaérni köteted?

– Minden verseskönyv vallomás, még ha némelyek ódzkodnak is ezt bevallani. Tízévnyi szünet után egyfajta költői visszatérés is számomra. Az elmúlt időszakban nagyon kevés időm volt az alkotásra, elvétve írtam csak verseket. Ezért is érintett meglepetésszerűen, hogy amikor összegereblyéztem őket kötetbe szerkeszteni, mennyire egységes képet mutattak, úgy rendeződtek össze, mint vasreszelék a mágnes körül. A mágnes pedig ebben az esetben a lelki hazaérés témája volt. A kérdésedre még válasz lehet az is, hogy minden verseskönyvemet igyekszem úgy összeállítani, hogy az kiadjon egy történetet is. Ilyen szemmel, ha a köteteimet rendezzük sorba, azok egy önéletrajzi regény lírai felvillanásai is egyben.

A magány, a hiányérzet és a biztos part, a menedék közötti vergődés történetét is megrajzolják ezek a versek. Sokat pörlekedsz önmagaddal?

– Nem többet, mint más alkotó. Az ember időről időre rendezi a sorait, felméri a veszteségeket, elsiratja a halottjait, és felkészül az újabb útszakaszra. Ez a kötet is egy ilyen állomás. Annyi különbséggel az eddigiekhez képest, hogy közben az utazó révbe ért. Fizikailag már évekkel korábban, de most lelkileg is. Nem vágyik újabb kalandokba, pihenni szeretne, és levonni az út tanulságait, ha vannak.

A kötet négy szerkezeti egységre tagolódik (Ez még nem az, Megsokszorozódva, Amikor hazaér, Gombai hó), amely összesen huszonhét verset vagy versfüzért fog egybe, tehát köztük vannak több versből álló ciklusok is. A forma és a tartalom egysége fontos a számodra?

– Ahogy említettem, a vezérgondolat a lelki hazaérés témája volt, amelyhez egy korábbi emblematikus versemet is beemeltem az újak közé, történetesen a kötetcímadót. Sokáig jártam alkotni, elmélkedni, feltöltekezni Nagy László és Ágh István szülőházába Iszkázra, ahol az emlékmúzeum épületében egy alkotólakás is rendelkezésre áll. Nagyon sokat adott nekem ez a hely és a Somló környéke, többször írtam is róla. A kötet első ciklusa voltaképp ennek a lelki hozadékát foglalja össze, és egyfajta búcsú is, hiszen az önmagamra találás után végső otthonommá nem válhatott. A második ciklus egykori mentoromat, Oláh Jánost siratja el több tételben, akinek nagyon sokat köszönhetek. Huszonöt éves koromban hívott a Magyar Napló Kiadóhoz szerkesztőnek, s voltaképp az ott töltött tíz év során nőtt be a fejem lágya nem csupán költőként, de emberként is. Mellette elhunyt családtagok is felvillannak ebben a részben, egyfajta seregszemle is ez, hiszen a hétköznapi rohanásban sokszor még gyászolni sincs időnk. A harmadik ciklus Ulisszeszé, aki az 1998. évi második kötetem óta volt útitársam, alteregóm, vitapartnerem. Hát itt búcsút intünk egymásnak, ha egyszer mindketten hazaértünk. A kötet záró fejezete pedig már a meglelt otthon lírai megrajzolása, hogy miképp lakja be az ember az érzéseivel, emlékeivel, idegrendszerével a tájat, ahol megnyugodni készül.

Sokszor éreztem a versek olvasásakor együttérzést, emberi sorsvállalást. Ami talán Nagy László költészetéből is eredeztethető nálad. Honnan hoztad ezt az érzékeny odafigyelést?

– Az érzékeny odafigyelés szerintem minden alkotóra jellemző kell hogy legyen, különben miből merítkezne. Magunkat is csak mások kontextusában érthetjük meg igazán. Az alkotói magány nem vakságot vagy elszigeteltséget jelent, hanem inkább a megfigyelő lelki pozícióját. Külvárosi gyerek vagyok, egy többgenerációs családi házban nőttem fel, ahol a nagyszülők még faluról hozott szokásai jól elegyültek a szülők munkás életmódjával, majd az unokák nagyravágyásával. S bár engem elkényeztettek, mert a legkisebb gyerek voltam, mégis el kellett tanulnom, miképp lehet ennyi igény és sokszor egymásnak feszülő indulat közt lavírozni úgy, hogy közben mindenkiben fölleljem a maga igazságát.

A hazatalálás könyvének nevezted jelen versesköteted. Tényleg hazatalált mára a legkisebb királyfi?

– Merem remélni, hogy igen. Még ha nagy ára volt is, de hazatalált. Ahogy Ulisszesz is Ithakába. Mostantól leginkább az izgatja a fantáziámat, hogy ezt követően vajon lehet-e még verset írni. Hazaéréskor nem foszlik-e le Ulisszeszről a mítosz, rólam pedig a költészet? Hiszem, hogy nem. Csak az emberélet egy egész más tartományát kell hozzá feltérképezni.

Az irodalom népszerűsítését fontos feladatodnak tartottad és tartod. Mire jó az irodalom? Persze azon túl, hogy nyugodt órákat nyújthat az olvasónak.

– Nem csupán nyugodt órákat, adott esetben felzaklatókat, szembesítőket is. A lényeg, hogy az olvasó megérezheti általa, hogy nincs egyedül a világban a kérdéseivel, a fájdalmaival és örömeivel. Egy jó vers kiemelheti a gondjai közül, hogy jobban rálásson a maga életére is. Számomra nagy ajándék volt e kötet anyaországi és határon túli bemutatói során, hogy dedikáláskor több ízben is megszólítottak olyan embertársaim, akiket hasonló dilemmák feszítenek, mint engem anno e versek írásakor, melyek most egy kicsit erőt adnak nekik is a küzdelem folytatásához, hogy megleljék a békéjüket.

Nem tudom, így van-e valójában, de úgy tűnik, mintha a költészet (az irodalom) kevésbé hatna ma, mint mondjuk ötven évvel ezelőtt, vagy Petőfi, Jókai, Arany korában. Így van ez? Hogy látod?

– Elemésztő zajban és információdömpingben élünk, s a digitális forradalom óta nem csupán a túlnépesedett nagyvárosokban, de az online térben is, ahol bár pillanatok alatt közösségek jöhetnek létre, az egyes ember mégis elmagányosodik és antiszociálissá válik. Egyik legeklatánsabb példája ennek, amikor egy többgyerekes család beül egy vendéglőbe mondjuk vasárnap, s amíg az ebédjükre várnak, mindnyájan a telefonjukat nyomkodják, ahelyett hogy beszélgetnének. Az irodalomnak a mi térségünkben, itt Közép-Európában, s így nálunk is, esztétikai értékein túl, mindig nemzetmegtartó jelentősége is volt, ez a történelmünkből és páratlan, de épp ezért elszigetelt anyanyelvünkből is következett. A rendszerváltás után tehát nem csupán a felfokozott élettempó és a zajszennyezettség jelentett kihívást számára, de ennek a szerepnek a megtépázása is. Újra kellett definiálnia magát, s az útkeresésnek még nem ért a végére, már csak azért sem, mert napról napra változik körülöttünk a világ, s nem épp a javára. Én úgy gondolom, hogy a megcsömörlés fogja az embereket újra a valódi értékek felé fordítani, s nekünk, költőknek, íróknak, azon kell dolgoznunk, hogy akkor az irodalom is köztük legyen.

1975-ben született Budapesten. A Vásárhelyi Pál Szakközépiskola elvégzése után az ELTE magyar szakán szerzett bölcsészdiplomát. A Stádium Fiatal Írók Körének alapító tagja. 2000-től tíz éven át a Magyar Napló versrovatának és könyvkiadójának felelős szerkesztőjeként dolgozott. 2010-ben választották a Magyar Írószövetség elnökévé, amelynek tisztségét három cikluson át, 2019-ig töltötte be. 2017 óta a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja. A Tokaji Írótábor Egyesület elnöki teendőit 2012-től 2020-ig látta el. A Magyar Napló Kiadó egyik ügyvezetője, valamint az Előretolt Helyőrség Kárpát-medencei lapcsalád főszerkesztője volt. Három évig a Petőfi Kulturális Ügynökség Kárpát-medencei Programigazgatóságát irányította, majd 2023-tól egy éven át a Kulturális és Innovációs Minisztérium művészetért és közösségi művelődésért felelős helyettes államtitkáraként szolgált. Jelenleg az MMA Kiadót vezeti. Verseit lefordították angol, bolgár, finn, francia, horvát, lengyel, német, román, orosz, spanyol, szerb nyelvre.