Április 13-án, 89 éves korában, családja körében elhunyt Mario Vargas Llosa Nobel-díjas perui író. A Svéd Akadémia 2010-ben „a hatalmi berendezkedések föltérképezéséért és az egyén ellenállását, lázadását, alulmaradását bemutató erőteljes ábrázolásmódért” jutalmazta a perui író írásművészetét. Llosának, Julio Cortázar, Gabriel Garcia Márquez és Alejo Carpantier mellett kiemelkedő szerepe volt a latin-amerikai irodalom világirodalommá válásában. Leghíresebb művei: A város és a kutyák, Négy óra a Catedrálban, Panteleón és a hölgyvendégek, A kecske ünnepe, Júlia néni és a tollnok… A Kilátó Mario Vargas Llosára Bálint Sándornak a Tengernyi illúzió, mely a vánszorgó létezést érdemessé teszi című kötetében megjelent hosszabb szövegből kiragadott részletekkel emlékezik.
A SZÁZADOS ESETE A HÖLGYVENDÉGEKKEL
(Mario Vargas Llosa: Panteleón és a hölgyvendégek. Magvető Kiadó, Budapest, 1977)
Mario Vargas Llosa természetesen nem véletlenül választotta Panteleón és a hölgyvendégek című regénye elé mottóként a Flaubert Érzelmek iskolájából vett idézetet: „Vannak olyan emberek, akiknek minden feladata kimerül a közvetítésben; s amikor ez megtörtént, átlépünk rajtuk, mint egy hídon, s továbbhaladunk, gondtalanul.” Valószínűleg nem tévedünk nagyot, amikor azt mondjuk, hogy a mottó ez esetben is betölti hivatott szerepét, tekintettel arra, hogy ez a mondat valóban tömören foglalja össze a Llosa-regény főhősének a sorsát. Vagyis mindazt, ami egy katonatiszttel a feletteseitől kapott parancs feltétel nélküli teljesítése következtében megtörténhet: siker, dicsőség, csúfos bukás és a „parancsot teljesítettem” álláspont következtében bekövetkező magány, amely amiatt szakad rá Panteleón Pantoja századosra, a regény főhősére, mert tökéletes katona akar lenni, aki – amint azt a Perui Hadsereg Hadtápparancsnokságának vezető tábornoka megjegyzi – képviselheti a szárazföldi hadsereget a paradicsomban. flaubert-i értelemben vett karrierregény ez, olyan egérfogóval, amelyből képtelenség szabadulni. Akár teljesíti, akár elutasítja a kapott parancs végrehajtását, a csapdából képtelenség ép bőrrel kikecmeregni, nem beszélve arról, hogy a megbízatás, természeténél fogva, felér egy erkölcsi megaláztatással.
(…)
A perui hadsereg szárazföldi Hadtápparancsnoksága az őserdőben levő Iquitosba vezényli át Panteleón Pantoja századost, aki előző állomáshelyén olyan hatékonyan és rátermetten látta el feladatát, hogy a tábornokok egy helyi, megoldhatatlannak tűnő különleges probléma elhárítására szemelték ki. Az őserdőben állomásozó csapatok legénysége ugyanis folyamatosan erőszakoskodik az amazóniai települések asszonyaival, olyannyira, hogy a bíróságok már nem győzik elítélni a megszámlálhatatlan erőszaktevőt. Följelentések, tiltakozó küldöttségek zaklatják a parancsnokságot, amely kényszerházasságok révén próbál enyhíteni a helyzeten. Végül, mivel a fenyítések és a kényszerintézkedések nem változtattak lényegesen az áldatlan állapotokon, a rengeteg panasz hatására hathatósabb intézkedésekre szánja el magát. A legkiválóbb minősítéssel előléptetett, „szenvedélyektől mentes” Panteleón Pantoja századost azzal bízzák meg, hogy „táplálékhoz” juttassa az „éhezőket”, vagyis hogy a helyszínen szervezzen meg egy „hölgyvendégszolgálatot”.
(…)
Századosunk új állomáshelyén sem bíz semmit a véletlenre, a tőle megszokott alapossággal, személyesen végez minőségellenőrzést a szolgáltató hölgyek tapasztaltságát és képességeit illetően.
(…)
Panteleón jó munkát végez az őserdőben. A Hadtápparancsnokságot elárasztják a helyőrségekből érkező dicséretek és a szolgáltatás sűrítésére vonatkozó kérelmek. A katonaság lelkesedik a Hölgyvendégszolgálatért, s a helyőrségek parancsnokai, ahova havonta esetleg csupán csak egyszer látogatnak el a hölgyek, tajtékoznak a dühtől, követelik a látogatások rendszeresítését, s Pantoját följelentéssel fenyegetik, ha nem tesz eleget a kérésüknek. A falvak elöljárói küldöttségeket menesztenek a körzeti parancsnokhoz, azzal a követeléssel, hogy számukra is tegyék lehetővé a hölgyvendégek szolgáltatásainak az igénybevételét. A limai központban elégedetten veszik tudomásul kezdeményezésük sikerességét, s megállapítják, Panteleón Pantoja századost támogatni kell, hogy létszámban is fölfejlessze a Hölgyvendégszolgálatot, mert mint mondják, nem rossz befektetés ez, olcsóbb, mint a bróm a levesben, ami soha nem is hozott eredményt, s amióta a szolgálat működik, csökkent a túlkapások száma is a falvakban. A körzet asszonyai azonban gyűlölik Pantoját, a férfiak pedig irigykednek rá, s Pantilandnak nevezik el az örömlányok iquitosi telephelyét.
(…)
A Hadtápparancsnokság vezérkarát ezek a kellemetlenségek nem aggasztják, az azonban igen, hogy a bujaság fölébe nő a katonai szolgálatnak és közerkölcsnek: Pantoja hölgyvendégei az összes helyőrségben és határőrállomáson központi kérdéssé váltak. Helyszíni szemléik során a tisztekkel, tiszthelyettesekkel és katonákkal másról sem lehet beszélni, csak a Hölgyvendégszolgálatról. A limai parancsnokságra kötegszámra érkeznek a kérvények, hogy terjesszék ki a szolgálat igénybevételét. A főtisztek által végzett fölmérés szerint századostól lefelé a tisztek 95, a magasabb rangúaknak pedig 55 százaléka szintén hölgyvendégeket követel magának. A Hadtápparancsnokság vezérlő tábornoka meg is jegyzi: „a Hölgyvendégszolgálatnak nem a negatív vonásai aggasztanak engem… hanem a pozitívak… akaratunkon és tudtunkon kívül egy ördögi gépezetet hoztunk mozgásba.”
(…)
A történet az egyik helyi napilap terjedelmes tudósításával folytatódik, amelyből kiderül, hogy az egyik hölgyvendég-különítményt súlyos támadás érte. A hadsereg amazonasi parancsnokságán küldöttségben járt falusi bíró és barátai, akik a Hölgyvendégszolgálatnak a lakosság részéről való igénybevételéért kilincseltek a körzet parancsnokánál, megtámadják a Hölgyvendégszolgálat hajóját, a kísérő katonákat megkötözik, a lányokat megerőszakolják, s a segélyjelzésre érkező katonákkal tűzharcba keverednek. Ebben a tűzharcban a szolgálat legszebb hölgytagja, Pantoja szeretője, életét veszti, s a temetésén, amelyen nagy tömeg jelenik meg, Pantoja parancsára katonai díszőrség is felvonul, s a százados katonai egyenruhában búcsúztatja az elhunytat. Kiderül tehát, hogy a Hölgyvendégszolgálat vezetője katonatiszt, aki a hadsereg nevében búcsúzik az elhunyttól. A temetésen századosi egyenruhában gyászbeszédet mondó Panteleón Pantoja tettén megbotránkozva a miniszter és a vezérkari főnök a Hölgyvendégszolgálat azonnali megszüntetését, vezetőjének pedig példás megbüntetését követeli a Hadtápparancsnokság vezérkarától. A főtisztek fölkínálják Pantoja századosnak, hogy leszerelését kérve önként távozzon a hadseregből, végül azonban, mivel Pantoja nem hajlandó elhagyni a szolgálatot, büntetésből félreteszik, s egy hideg fennsík helyőrségének hadtáptisztjévé nevezik ki. Gúnyos megjegyzésük egyben megalázó is: „Az Amazonas helyett ott lesz magának a Titicaca-tó – és az őserdei hőség helyett a fennsík hidege… és a hölgyvendégek helyett a lámák és a kecskék…” A főtisztek már akkor föláldozták, amikor a különleges szolgálattal megbízták, ragaszkodása miatt azonban mégis úgy bocsátják el, hogy ha az emberek megfeledkeznek a híres Pantoja százados létezéséről, s ha már senki sem emlékezik rá, akkor majd meglátják, mit kezdenek vele.
(…)
Új állomáshelyén, a vacogtató hidegben, ahol villany sincs, az időközben hozzá visszatért felesége ébresztgeti Panteleón Pantoját, és zsémbeskedve jegyzi meg, hogy nem érti, miért kell személyesen ellenőriznie a katonák reggelijét. A katonatiszt mit sem változott, a tőle megszokott kötelességtudattal, kiszámítható, jó katonaként tesz eleget kötelességének. S minden bizonnyal vár: az új megbízatásra, mert mint mondja: „nekem szükségem van arra, hogy parancsnokaim legyenek. Ha nem lennének, nem tudnám, mihez kezdjek, úgy érezném, rám szakad a világ.”
(…)
A regényben „lappangó” társadalomkritikával szembesülünk, amelynek keretében Llosa a Hölgyvendégszolgálat és Panteleón Pantoja százados ellen acsarkodó személyek erkölcsi profilját is megrajzolja, amikor a szélnek eresztett szolgálat hölgytagjaival való üzekedésükről is beszámol. A regény utolsó lapjain az Amazónia hadseregcsoport vezérlő tábornoka, aki a „pillangó szolgálatot” mindvégig a hadsereg szégyenének nevezte, és mindent megtett annak fölszámolása érdekében; a tábornok segédtisztje, aki Pantoja munkáját felügyelte és segítette; az örömlányok foglalkoztatása miatt a hadsereget elhagyó, őrnagyi rangban szolgált pap, a tábori lelkészek egykori parancsnoka; s a példás családapaként bemutatkozó zsaroló újságíró, a Hölgyvendégszolgálat örömlányainak szélnek eresztése után, a hadsereg kötelékein kívüli utcalányokkal már szabadon élvezkedhet, mert mint a tábornok megállapítja: „Végre, végre, Amazónia két lidércnyomása egyszer s mindenkorra megszűnt – gombolja ki a sliccét Scavino tábornok –, Pantoja leváltva, a próféta halott, a hölgyvendégek köddé váltak, a Bárka feloszlófélben. Amazónia megint a régi szép idők nyugalmas földje lesz. Jutalmul jó leszek hozzád, Szőröske.” Mintha az egyetlen zavaró tényező a szervezett „ringyó-mágia ármánya” lett volna, ami megzavarta ezeket a régi szép időket.
(…)
Összegzésként, Borges szavaival, annyit érdemes még megjegyezni, hogy „egyetlen titok van csupán, az idő: a tegnap, a ma, a jövő, a mindig és soha végtelen szövevénye.” Llosa regényében ebben a szövevényben találkozik a regény főhősének vétkessége a többi szereplő, az említettek mellett, például a történetben megjelenített eretnek szekta tagjainak és a szertartásokon részt vevő tömegeknek a vétkeivel is, akik embereket és állatokat áldoznak föl és szegeznek keresztre. Mindenki magában hordja a bűn elhintett magvát, még a szent életűként tisztelt prédikátor szektavezető, Francisco testvér is, aki halálának közeledtét érezvén, híveivel megfeszítteti magát, így megdicsőülés helyett bűnössé válván, aki az ötödik parancsolat ellen vétkezik. A regény szereplői közül talán csak Panteleón Pantoja kétéves kislánya az egyetlen ártatlan és szeplőtelen.
(1979)
