Félelem, bátorság, gyávaság, kommunikáció. E négyes pillér szövevényében kellene eligazodnunk, választ keresve egyben az emberi beszéd eredeti funkciójának mind többszöri kisiklására is.
Szorongásainkból akad bőven, ezekből Hermann Imre, a pszichoanalízis jeles képviselője is felsorol néhányat (Az ember ősi ösztönei): veszélyhelyzetek, a szeretett személy elvesztése, az elszigeteltség stb., majd nyomatékkal megállapítja, hogy a halálfélelem például már a kisgyerekeknél is kimutatható. Ernest Becker antropológus (A halál tagadása) úgy tartja, hogy a halálfélelem az ember legfőbb hajtóereje. Akadnak persze más megfogalmazások is. Kundera szerint voltaképpen a felejtés révén a halált ízleljük meg: „A legfélelmetesebb a halálban nem a jövő elveszítése, hanem a múlté. A felejtés valójában a halál egy formája.” Nietzsche megközelítése kissé más. Ő ezt állította: „Fáradtan újra támadnak a rég legyőzött gondolatok.” Freud egyik esszéjében ez olvasható: „A nemlét felfoghatatlan.” Mindannyiukat (időben is) megelőzve Epikurosz azt vallotta, hogy minden nyomorúság ősoka a mindent átható halálszorongás.
Az önmaga létét igazolni próbáló ember többféle menekülési módozat közül választhat. Változatosan sokféle félelmeink elől igen sokan a munkába vetik magukat, mások a veszély közeledtén összebújnak, a közös akolba. Ancsel Éva filozófus meggyőződése, ha valóban tudnánk, mitől félünk, akkor a félelem nem lenne jelen ilyen mértékben az életünkben. Ez persze a szembesítés nehéz műveletét feltételezi, enélkül viszont valóban bizonytalanok lennénk, kivel és mivel kell leszámolnunk. Tanácsos tehát az ellenfelet (félelmünk tárgyát) azonosítani – a dolgok megnevezésével legyőzhető az ismeretlen. A félelem maga egyébként egészen természetes dolog. Viszont ügyelnünk kell arra – tanítja Feldmár András pszichoterapeuta –, hogy az ne jusson kifejezésre a döntéseinkben. Az a valóban veszélyes szituáció, ha az ember szerepekbe építi be magát (általában ez vezet aztán életuntsághoz, szomorúsághoz). Ilyenkor az ember fél önmagát adni, így azonban a hazugság színjátékába sodródik. És sorra ronthatja el kapcsolatait, amennyiben például tulajdonságait, jellemét megpróbálja szebb színekben feltüntetni. Bizonyos helyzetekben elfogadott a szerepjátszás (a határon való átkelésnél, egyetemi vizsgán stb.), elvben azonban nem szabad megfeledkeznünk magunkról a szerepben.
Feldmár szerint a bátorság nem más, mint félelemnélküliség. Az imént már említett Ancsel Éva a témát tovább bontva egy előadásában úgy fogalmazott, hogy torz változatként a gyávaság lényegében behódolás a félelmeinknek. Ily módon viszont kiszolgáltatottakká válunk – és ez egyszersmind a bűneink forrása is. Ráadásul: a gyávaság visszarettent bennünket a tettektől. Az ilyen ember szenvedély- és kockázatmentes életre vágyik. De mit kezd a véleményével? – ha egyáltalán van neki.
Témánkkal a célegyenesbe érvén Füst Milán elmélkedését idézzük (Ez mind én voltam egykor), aki azt fejtegeti, ha valaki él, szemébe mondható-e a rossz, esetleg súlyos vélemény. Ez azonban nyilván kíméletlenségnek minősülne. A háta mögött meg nem illik. Ha pedig az illető már meghalt, akkor a megboldogultról ugye vagy jót, vagy semmit. Mikor lehet tehát megmondani – teszi fel a kérdést írónk –, ha haragszunk, neheztelünk valakire. Különben is – folytatja –, mi azt, aki dicsér minket, szeretjük, aki kedvezőtlenül bírál, azt nem. Mindezek után időzzünk el kissé egy tételnél, amely Arno Anzenbacher könyvében található (Bevezetés a filozófiába). Íme: „Az emberi beszéd azzal a sajátossággal rendelkezik, hogy mindig tartalmaz valamit abból, aki beszél, továbbá abból, akinek szól, s abból a dologból, amelyről szól.” Ily módon a nyelv a megismerés eszköze. De hová foszlik szét a megismerés közlésének alapvető funkciója? Merthogy e jelenséggel mind gyakrabban találkozunk a hétköznapi kommunikáció során is (s ma már nem csak gyávák esetében). A dolgok valódi megnevezése helyett a mondandó lényegét tehát mintha fátyol takarná; a rafinált megnyilatkozások ekkor egyszerűen megfosztják a szavakat hitelüktől. Egyesek szerint a semmitmondás nem más, mint nyelvi környezetszennyezés. Holott éppen a nyelv lenne az az eszköz, ami közelebb visz bennünket az igazsághoz. Úgy látszik azonban, éppen ez a fő gond: az igazság kimondása. Az elhallgatás kínálkozna (egyik) megoldásként? Remek, szellemes könyvében (Tanuljunk gyorsan és könnyen drámát írni) Gyárfás Miklós valahogy úgy fogalmaz, minden tragédia alapját az képezi, hogy a főszereplők nem mondják el egymásnak az őket feszítő dolgokat. Erre viszont ma már találtak megoldást. Képzeljük el, amint Othello és Desdemona csoportterápián vesznek részt, ahol a párok kifecsegik legintimebb titkaikat. Persze előfordulhat, Othello idővel ráun erre az egész – számára émelyítő – cikornyásságra, s úgy vet véget a ceremóniának, hogy megfojtja a feleségére amúgy is szemet vető terapeutát. Ez is egy frappáns befejezés lenne. Shakespeare, ha ma élne, talán maga is ilyesféle záróváltozatban gondolkodna. De lehet, már vígjáték írása közben…
