Ősszel is a lányokat nézte. Hiába hullott ritkuló hajára annyi megfáradt falevél, hiába fröcskölte saras nyálát arcába az utca, ő kiabálni akart – szia, csajok! És vad rock and rollt járt a lába az asztal alatt, mert szentül hitte, még van ideje táncba hívni minden hölgyet, legyen az gyárilag szaggatott farmerbe bújt kamasz, szép karját tetoválással elcsúfító ifjú asszony, vagy éppen anyuka, akire rároskadt a háztartás minden gondja, és már nem is emlékszik a tánc szóra. Éppen úgy, mint a kerekes batyuját maga mögött húzó öregasszony, akinek meg arról beszélt, hej, szépségem, magát én egyszer megforgattam egy falusi lakodalomban, úgy pörgött a szoknyája, mint a ventillátor. Az asszony meg csak nézte, szeme megtelt könnyel, és azt motyogta, azt sem tudom már, milyen egy falu, azt sem, milyen egy lakodalom, de azt végképp nem hiszem, hogy ezek a visszeres lábak – felhúzta a szoknyáját, megduzzadt lábfejét mutatta a panelház árnyékában, valaha is táncolni tudtak. Szóval jó nagy bolond maga – legyintett, és otthagyta az öregembert, hogy tovább számolhassa, hány lépést kell még megtennie, míg hazaér.
– Beülni, komáim – kiabálta füstös kiskocsmákban, ahol este tíztől hajnali háromig biztos megváltjuk ám a világot, állt meg egy ház előtt, ahol egykor olyan pacalt főztek, amiért még Vásárhelyről is átjöttek Szegedre sörhasú, vastag tenyerű rakodók, a belvárosból meg kisétáltak egyetemen okosító tanáremberek. De talán még a felhők fölül is alászálltak a pufók angyalok, mert úgy vonzotta őket a pörkölt illata, hogy akkor is útra keltek volna, ha maga Szent Péter láncolta volna őket a mennyország kapujához.
– De miért tett volna ilyet a mi Szent Péterünk, hiszen ő is tudta, frissen sült kenyérrel telt kosár is jutott minden asztalra, meg sör, a habja, mint a gomolygó felhő – szórta a szót az öreg, és nem hallotta meg a nyegle kamaszok röhögését. Ez a vén hülye azt se látja, hogy már rá is rozsdásodott a lakat a kocsmára, vagy tíz éve bezárták, és a jövő héten érkeznek a csákányosok, akik szétverik apró darabokra, mert társasház épül ide, tizenkét lakásos, a földszinten meg végre megnyílik a hamburgeres.
Parkban bujkáló padokra vágyott, kamaszlány suttogó vallomására. Hófehér festővászonra, amire vastag ecsettel hordja föl a színeket. Est feketéjével átmázolt vasútállomásokra, ásító bakter zászlós búcsújára, sínen csattogó vonatokra, széles aszfaltútra, hogy vászonzsákkal a hátán integethessen, és befészkelhesse magát egy teherautó platójára – egészen a tengerig zötyögtetve a testét. Leginkább északra indult volna, mert bár bejárta fél Európát, de Skandináviába soha nem jutott el, pedig nem csak érezte, ezerszer inkább tudta, hogy az ott fújó sós, tengeri szél új erőt öntene belé, felfrissítené, meg is acélozná megkopott csontjait, sajgó ízületeit.
A Feröer szigetekre is el akarok jutni, mert ott szép színesre festik a házakat, és a kikötői kocsmákban olyan történeteket mesélnek viking istenekről, amitől aranylapok, vékonyka, de mégiscsak aranyból készült lapocskák tapadnak a lelkemre – magyarázta a panelváros terén, kopott padokon üldögélő kopott embereknek. És amikor kinevették – „Ugyan már, Feröer szigetek? Ki hallott róla? Inkább arra vigyázzon, hogy legyen pénze a rezsire, de még maradjon kolbászra is..." –, velük nevetett, még a könnye is kicsordult, és hahotázva bizonygatta: márpedig neki látnia kell ezeket a szigeteket, amelyek neve egyébként Juh szigeteket jelent. Ugyanis ott, az Atlanti-óceán északi részén, ahol a viharok tengerhullámokon játszanak vad zenét, az emberek halászatból élnek, meg juhtenyésztésből. De leginkább abba a faluba szeretne elmenni, ahol, mint megtudta, egyetlen ember él, és meg kell néznie azokat a házakat is, amiknek fű nő a tetejükön – magyarázta, és mivel nagyon drága oda a repülőjegy, de még a hajóút is, ezért hát Dániáig majd csak elgyalogol valahogy, onnan meg elúszik Feröerre, és ha kifárad, bálnák hátán utazik majd. Ám addig is ki kell mennie Szabadkára, az olasz piacra, ahol életében először vett neki az anyja igazi kordbársony farmert, világos színűt, de a párját, azt a sötétbarnát, ami a pulton maradt, igen, azt is végre el kell hoznia.
Ha rádiót hallgatott, meleg láz gyötörte. Robbantások, maffiák, hazudós politikusok, pusztító vírusról szóló hírek után ököllel csapott a levegőbe, mert azt hitte, hogy egyetlen ütéssel megforgatja annyira Földet, hogy helyre billenjen elferdült tengelye. Fiának, aki nagyon ritkán, de mégiscsak meglátogatta, arról mesélt, igenis létezik tökéletes világ, csak meg kellene találni. Unokájának azt mondta, jaj, dehogy fedeztek föl már minden szigetet! Az éjszaka kellős közepén vágyakra ébredt, asszonyához beszélt – „Emlékszel a tavaszra, amikor cseresznyefák illatában sétáltunk a Tisza gátja felé Tápén, és kövér parasztasszony nevetett ránk, azt kiáltva, nincs is szebb a szerelemnél?" –, és a szomszédot, aki azt bizonygatta, „de hát a maga felesége már vagy hat éve a temetőben fekszik", válaszra sem méltatta.
Máskor betűk friss illatát szippantotta ki a könyvből, télen, vastag havon, szánkóval suhanó gyerek kacagását hallotta, tavasszal megsimogatta a fák virágait, nyáron a Tisza partjáról hatalmas uszályoknak integetett akkor is, ha a panelkocsma műanyag asztalánál arról beszéltek, Szegeden már évek óta nem esett két centinél vastagabb hó, és az uszályok mind egy eldugott kikötőben rozsdásodnak.
Majd újra ősz lett, és a láztól már vöröslő fájdalom tépte a szemeit.
– Jaj, hát maga nagyon beteg! – sikoltott a doktornő. – Hiszen a maga lelke nem tud megöregedni. Még csak nem is ráncosodik... – kapta azonnal a diagnózist, de ő csak mosolygott, és az utcán baktató lányok után szaladt a tekintete. Kocsmai haveroknak új terveiről mesélt, Amerikát, Afrikát ölelő tengerekről, pénzről, amit úgyis nyerni fog. És persze arról a városról, amelyikben csak virágokat festenek majd a falakra.
Mentő vitte el. Szombat délelőtt, az ősz utolsó meleg sugarában. A rádióból zene szólt, táncházban éppen csárdást jártak. A kórház ablakából intett két madárnak, és kockás lapra, kopott ceruzával verset kezdett írni a szerelemről. A világ legszebb szonettje lesz – szólt át a szomszédjának, és elaludt.
Másnap nem találta senki. Üres ágyát orvosok, ápolónők bámulták, a rendőrség a lakásán kereste.
– Itt ugyan már nem lakik, a lakás a mi jogos tulajdonunk – fröcsögte, kezében frissen elmosott lábast törölgetve egy csúnya asszony, majd szerződést is mutatott, igazi, ügyvéd által is aláírt papírt, ami tanúsította, hogy az öregembertől 15 millió forintért jogszerűen megvásárolták az ingatlan mind a két szobáját, a konyhát, a fürdőszobát, a vécét, de még az előszobát is beleértve.
– Egyébként meg fogalmam sincs, hova tűnt az öreg. De az biztos, hogy innen nem vitt el semmit, csak néhány ruháját – csapta be az asszony az ajtót a rendőrök orra előtt, talán éppen azon a napon, amikor egy Dániából a Feröer szigetekre tartó hajón mosolygó öregember hajolt át a korláton, és nevetve nyugtázta: az ő rekedt hangján akkor sem tudja utánozni a sirályok vijjogós énekét, ha órákon át mással sem próbálkozik.
