Negyven évvel ezelőtt, 1982-ben hunyt el a délvidéki magyarság, a Drávaszög, soha el nem felejthető legendás alakja, csodálatos egyénisége, Baranyai Júlia (Scheider Júlia). A tanár, a művelődéstörténész és író, Baranyai Júlia neve, értékteremtő munkássága már nagyon régen eggyé forrt a Drávaszöggel.
Baranyai Júlia
A vajdasági magyar irodalom kiválósága, Németh István, amikor csak Baranyai Júliáról beszélt, nem győzte hangsúlyozni: „Nekem, amióta megismertem, igazából mindig Ő jelentette a Drávaszöget, Baranyát. Ennek a tájnak a szelídsége, melankóliája, egyedülvalósága számomra a Tanárnőben testesült meg. Ő maga volt a Baranya. Senki mást semmivel se tudnék annyira azonosítani, mint Őt magát Vörösmarttal, Kopáccsal, Laskóval, Sepsével. Ment, mendegélt előre a kicsi asszony, s bevilágította a maga mögött hagyott ösvényeket. Ha már nem volt vagy nemigen volt mibe kapaszkodni most, a szikkadó jelenben, fölragyogtatta a múltat, bizonyára azért, hogy erőt gyűjtsenek belőle azok, akik a lámpát tovább akarják vinni."
Baranyai Júlia, a tanárnő, a vörösmarti algimnáziumban tanított. Diákjai rajongtak érte, ragaszkodtak hozzá. Minden óra, amelyet a tanárnő tartott, élmény volt számukra. Élmény volt, mert a törékeny, rendkívül szerény kis asszony onnan a katedráról olyan meggyőzően, olyan mélységgel, hittel szólt hozzájuk, amikor a tananyagról, a nyelvről, az anyanyelvről beszélt (a tanárnő a magyar nyelvet és irodalmat tanította), hogy azt csak áhítattal lehetett hallgatni.
A Baranyai Júlia Múzeumi Gyűjtemény
Azonban Baranyai Júlia nemcsak a vörösmarti algimnázium embermelegségű légkörében tette a dolgát, oktatta, nevelte, útjukra indította a fiatalokat, hanem valami hihetetlen belső energiával járta a Drávaszög kis falvait, településeit, és több mint három évtizeden keresztül tárgyi emlékek, bizonyítékok után kutatott. A római kortól kezdve archeológiai és néprajzi leleteket gyűjtött, és azokat kezdetben egy eléggé nedves pincében helyezte el, hogy aztán évek múlva megszülethessen a Drávaszögi Tájmúzeum.
Amikor, végre, megvolt a tájmúzeum megnyitásához szükséges anyag, kiderült, hogy sajnos hiányzik a megfelelő helyiség, ahol a begyűjtött, immáron múzeumi tárgyakat el lehet majd helyezni. A kérdés megoldódott. Ugyanis a vörösmarti Deák-szurdok egyik borpincéjének két helyiségét sikerült úgy átalakítani, hogy ott helyet kaphattak a begyűjtött tárgyak. Azonban újabb, igen komoly probléma jelentkezett, mivelhogy a borpince dohos, nedves levegője kikezdte a felbecsülhetetlen értékű kincseket.
A tájmúzeumot, annak anyagát végül is sikerült megmenteni. Új épületbe költözött a múzeum, immáron nemcsak Vörösmart, hanem a Drávaszög büszkesége. Kissé elidőztem a tájmúzeum körüli történéseknél, nem véletlenül. Ugyanis a drávaszögi tájmúzeum megmentésének érdekében nagyon sokan felemelték szavukat, itt, a déli végeken. Neves néprajzkutatónk, Lábadi Károly, az akkori Magyar Képes Újságban, a délvidéki magyarság ismert írója pedig a Képes Ifjúságban adott hangot, állt ki a tájmúzeum szükségessége mellett.
Igen. Teljesült a tanárnő álma. Létrejött a múzeum. S látogatók lepték el a helyiségeket, és nézegették, csodálták a kiállított tárgyakat, azokat az írásos dokumentumokat, amelyek Baranya múltjáról vallottak (ilyen volt például Vörösmart várossá nyilvánításának okmánya is).
Azonban nemcsak a tájmúzeum vall a Drávaszög csodálatos múltjáról. Nem. Ugyanis aki elolvassa Baranyai Júlia Vízbe vesző nyomokon című könyvét, amely a Horvátországi Magyarok Szövetsége és a Forum Könyvkiadó közös kiadásában, 1976-ban jelent meg, szembesülhetett, megismerhette a Drávaszög rendkívül gazdag múltját.
Baranyai Júlia, az említett kiadványban, végtelen alázattal és nagy-nagy szeretettel vall a Drávaszög tegnapjáról. Azok nyomába szegődik, akik a mögöttünk maradt évszázadokban ott, a Drávaszögben a magyar művelődéstörténet nem egy fejezetét gazdagították. A könyv zárószavában így ír: „Vidékünk európai hírnevű embereinek lábnyomait követtem a nemrég még vízjárta drávaszögi utakon, hogy végleg bele ne vesszenek a feledés évszázados mocsaraiba... A Drávaszög lakossága elfeledte azóta a múlt hírneves embereit, pedig e kiváló férfiak néha török börtönben latinul írt műveit Hagenauban, Lipcsében, Wittenbergben, Zürichben és Baselben adták ki a XV. vagy a XVI. században. Ki tudja ma Laskón, hogy valamikor közöttük élt Szegedi Kis István doktor, és itt született valamikor Laskai Csókás Péter? Ki sejti Vörösmarton, hogy Laskai János, a költő kaptatott fel hajdan a gyalogúton reggelente a Deák-szurdok mélyéből a Kishegyre, hogy latinra, görögre és matematikára oktassa tanítványait a XVI. századi gimnáziumban."
Jó érzéssel írom le, hogy Baranyai Júlia Vízbe vesző nyomokon című, közel fél évszázaddal ezelőtt megjelent kiadványa nem került a feledés süllyesztőjébe, mivel, harminc évvel első megjelenése után, az eszéki HunCro Sajtó- és Nyomdaipari Kft. és az újvidéki Forum Könyvkiadó összefogásának köszönhetően újra megjelent az említett kiadvány hasonmás kiadása.
Igen. Újra megjelent a rendkívül jelentős könyv, amely a Drávaszögben élő nemzettársaink lelki, erkölcsi és szellemi életének állít maradandó emléket, és amely a régmúlt fényes ragyogásában láttatja az ott élő kis közösséget.
A tanárnő, Baranyai Júlia, már 40 éve nincs közöttünk. Emlékét azonban őrzi a Drávaszög. Neve már rég fogalommá ötvöződött. Mélyen, nagyon mélyen ott él az emberek tudatában. Ugyanis a kisebbségi sorsban kényszerítettek számára, minden tekintetben, sokat, nagyon sokat jelent az, amit Baranyai Júlia ránk hagyott. Ugyanis a múlt öröksége, a szülőföldjükbe kapaszkodó sziklaszilárdsága önbizalmunkat erősíti, a megmaradás, a fennmaradás fáklyáját emeli magasra, nagyon magasra.
Álljon itt tisztelgés gyanánt Utasi Mária verse:
Vörösmarti elégia Baranyai Júliának
Sámán liliom ős
forrásnak fakadó kút
napnak éjszakájában út
Hallom a lódobogást
kardok pengését lantosok énekét
Habzó gyönyörűséggel futnak a végeken át
Szurdokunk lejtőjén bogáncs
tövis virul kórót ölelve
fekete földben tyúk kapirgál
aranysárga délelőtt
hajdani tógák és a nemes latin
zászlaja leng a levegő
borral kevert fanyar illatában
elúszik a pókhálószerű múlt
Enyészik a zengés
Vörösmart királyi udvarán.
