BIZONYÁRA ISMERŐS. Ki nyer ma? Játék és muzsika tíz percben. Merthogy valószínűleg ez az a rádióműsor, amelynek révén a határon túli magyarság is leginkább megismerte Czigány György nevét. A minap a kilencvenedik születésnapját ünneplő író, költő, a magyar rádiózás legendás alakja egy interjú során elmondta, mindig is a zene meg az irodalom érdekelte. Már tizenöt évesen megnyert egy novellapályázatot, amely az átélt ostrom napjairól szólt. A díjat a Szent Gellért-ünnepség keretében maga Mindszenty József hercegprímás adta át neki. Így kezdődött az irodalmi pályája. A muzsikusi pedig a Zeneakadémián, ahol eléggé virtuóz zongoristának bizonyult. 1956 tavaszán került a Magyar Rádióba, és attól kezdve negyven éven keresztül ott dolgozott, s közben húsz évig vezette a Magyar Televízió művészeti osztályát.
A mostani beszélgetés során kérdésként hangzott el, hogyan közelebb hozni a művészeteket a fiatal generációhoz. Czigány nem tartja jónak azt a megoldást, mely szerint kötelező jelleggel egy évben egyszer elviszik az iskolásokat a Nemzeti Színházba vagy az Operába. Ehelyett elsősorban a szülők és a nagyszülők fokozottabb szerepvállalása domborodhatna ki, tehát családon belül is sok minden megtehető lenne. „Amikor a középső fiam, Zoltán tizennégy éves volt – említi –, azt gondoltam, itt az idő, hogy olvasson. De nem egy ifjúsági regényt adtam a kezébe, hanem azt mondtam neki: ha szereted a furcsa krimiket, akkor olvasd el Dosztojevszkijtől a Bűn és bűnhődést. Elolvasta, és annyira tetszett neki, hogy elkezdte falni a legkomolyabb irodalmat. Tehát tizennégy éves korban már érett ahhoz egy fiatalember, hogy remekműveket olvasson, nem kell neki pedagógiai kisirodalmat adni, ami majd bevezeti az igaziba. Rögtön az igazival kell kezdeni.”
MOST PEDIG NÉHÁNY SZÖVEGRÉSZLET, Adamis Annától: „Szép, mint egy színes álom, / Kár, hogy csak néha lát, álomarcú lány, / Vállamra száll a hajnal, / Búcsúzik ő is már, álomarcú lány, / Mindig gondolj rám!” Vagy ez: „Igen, jött egy gyöngyhajú lány / Álmodtam, vagy igaz talán? / Így lett a föld, az ég / Zöld meg kék, mint rég.” A halhatatlan dalok: Gyöngyhajú lány; Ha én szél lehetnék; Petróleumlámpa… S lám, szerzőjük, a felvidéki Gútán született Adamis Anna is már hetvennyolc esztendős. Gyerekfejjel zongorázni tanult, nyelveket ismert meg, folyamatosan szépirodalmat olvasott, aztán 1961-ben például, alig 18 esztendősen az Egyetemi Színpadon eljátszotta az Egy szerelem három éjszakája főszerepét. Huszonkét esztendősen kezdett el írni. Különféle lapokban publikált, és a diploma megszerzése után rövid ideig dolgozott ugyan jogászként is, ám egy meghatározott út, a saját útja gyorsan feltárult előtte: az Omega dobosa, Laux József feleségeként már ő írta az együttes dalszövegeit. Amikor megalakult a Locomotiv GT, Adamis Anna csatlakozott hozzájuk. És megszülettek az újabb dalok, az Álomarcú lány, a Ha a csend beszélni tudna … 1973-ban pedig bemutatják a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról c. musicalt, amely később több mint 400 előadást élt meg, Anna dalaival: Vinnélek, Arra születtem, Ringasd el magad! Az írással később sem állt le, olyan előadóknak készített dalszövegeket, mint Szörényi Levente vagy Kovács Kati, valamint az igen szépen megírt sorait a legnevesebb színészek (többek között Ruttkai Éva, Darvas Iván, Bács Ferenc) adták elő. Az őt bemutató, egy most közölt cikk szerint Adamis Anna mindig kerülte a nyilvánosságot, a magánéletéről és a legbenső gondolatairól keveset beszélt. Egyszer ezt mondta: „Az a szöveg jó, amelyik a zenével együtt él, vele együtt válik teljessé. A zene a szavakat, az emberi beszéd szférájából más megértési és hangulati dimenzióba emeli át.”
PERSZE, KÖZBEN AZÉRT ELMEDITÁLHATNÁNK költészet és slágerszöveg viszonylatáról. Akár a népszerűség vonatkozásában is. Avagy a közember mennyire ismeri a mai költők verseit, másfelől meg miként vélekedjünk annak láttán és hallatán, hogy a művelődési házakban és a stadionokban százak, ezrek énekelik együtt önfeledten a szinte mindenki által fejből ismert dalokat a zenekar szólistájával együtt. Tudjuk, az ilyenféle párhuzam nem lenne igazságos, mert ez a „párharc” egyenlőtlen. Bár mégis elgondolkodtató. Megközelíthetnénk azonban a témát másfelől is, megkockáztatva, hogy ezek a dalszövegek – már hosszú évtizedek óta – mintha a népdalok szerepét vennék át, hiszen a régebbi számok nemzedékeken át is öröklődnek.
Legokosabb lesz azonban itt pontot tenni írásunk végére, annál is inkább, mert éppen jön Trombitás Frédi. Aki újra a régi. S aki – sokunk örömére – teli tüdővel fújja a régit.
